Idén ötvenöt éves minden idők egyik legjobb francia lélektani krimije, A medence (1969). A forgatókönyv egy akkor még nem publikált regény alapján készült, a rendezést a nemzetközi viszonylatban alig ismert Jacques Deray vállalta. Az atmoszférateremtés mellett a film másik fő erőssége a szereposztás, amely különféle szakmai kompromisszumok árán alakult ki. A főszerepre kiválasztott Alain Delon ragaszkodott ahhoz, hogy volt menyasszonya, Romy Schneider kapja a női főszerepet, majd a másik férfi főszerepre beajánlotta a barátját, Maurice Ronet-t. Akkoriban Delon neve egyet jelentett a biztos kasszasikerrel, így kívánságait nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A másik női főszerepet az Angliából áttelepült Jane Birkin kapta. A medence iránti érdeklődést fokozta, hogy Delon akkoriban válófélben volt a feleségétől, Nathalie-tól, és a bulvársajtó azt találgatta, vajon az erotikus thriller forgatásán újra összejön-e Romyval. A lehetséges románc latolgatását hamar elsöpörte egy másik szenzáció: a gyilkost alakító Delon belekeveredett egy valódi gyilkossági ügybe, miután holtan találták egykori barátját és testőrét, Stevan Markovićot. Ő már a második (de nem az utolsó) jugoszláv származású férfi volt Delon környezetében, aki erőszakos halált halt. A Marković-gyilkosságot évek múlva megoldatlanul zárták le. Delon karrierjének nem ártott az ügy, Romy Schneider karrierjének pedig épp A medence adott új lendületet, mert a már-már leírt osztrák színésznő, az egykori Sisi ezt követően kapta pályafutása legnagyobb szerepeit.
FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A TÖRTÉNET
A jóképű Jean-Paul és vonzó barátnője, Marianne egy elegáns villában élnek Saint-Tropez-ban. A meleg miatt a nap jelentős részét az úszómedence mellett töltik. Az idilli látszat ellenére kapcsolatuk kihűlőben van. Régi barátjuk, Harry telefonon bejelenti, hogy néhány napra meglátogatja őket. Magával hozza évekig nem látott lányát, a nővé válás küszöbén álló Pénélopét. A beszélgetésekből feltárul a néző előtt a négy ember múltja és jelene. Pénélope leginkább csak unja a kényelmes villa nyújtotta semmittevést. Alig ismeri az apját, aki évekig feléje se nézett, most meg hurcolja magával mindenfelé. A férfiúi ereje teljében lévő Jean-Paul íróként nincs túl jó formában, míg a zeneszerző Harry kifejezetten sikeresnek mondható. Talán a jólétnek köszönhetően fizikai kondíciója már nem a régi, bár a korához képest nem rossz. Harryt valaha érzelmi viszony fűzte Marianne-hoz, és vannak jelei annak, hogy az egykori kapcsolatot fel lehetne újítani. Emiatt a féltékeny Jean-Paul egyre feltűnőbb érdeklődést mutat Pénélope iránt, aki benne van a játékban, mert egyáltalán nem tetszik neki, hogy apja Marianne-nal turbékol. Látszólag minden rendben van a négy ember között, ám a mélyben fokozódik a feszültség, és csak idő kérdése, hogy elementáris erővel a felszínre törjön.
Az ágyban még minden rendben van (Romy Schneider és Alain Delon)
A hedonista Harry egyik este alkalmi barátokkal állít be, és házibulit rögtönöznek. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a férfi rástartolt Marianne-ra, és Jean-Paul előtt nem is tagadja, hogy bármikor képes visszahódítani a nőt. Másnap Harry és Marianne együtt mennek vásárolni, ami alkalom arra, hogy Jean-Paul és Pénélope is közel kerüljön egymáshoz. Elmennek úszni a tengerhez, és feltűnően későn érnek haza. A vacsora nyugodt légkörben zajlik, noha sejthető, mi történhetett Jean-Paul és Pénélope között. Harry bejelenti, hogy másnap elutaznak. A bejelentést követően elmegy, és csak késő éjszaka, ittas állapotban tér haza. Jean-Paul még ébren van. A két férfi között szóváltás alakul ki, és Harry megpróbálja megütni Jean-Pault. Elvéti az ütést, és belezuhan a medencébe. Megpróbál kikászálódni belőle, de Jean-Paul mindig visszalöki. Eleinte játéknak tűnik a dolog, mígnem Jean-Paul váratlanul a víz alá nyomja Harry fejét, és nem engedi fel addig, amíg barátja meg nem fullad. Utána partra húzza a hullát, és megpróbálja véletlen baleset látszatát kelteni. A temetés után Marianne már nem akar a villában maradni, Pénélope pedig az anyjához akar utazni. Bár senki nem vitatta a baleset tényét, mégis megjelenik Lévêque felügyelő, és felhívja a figyelmet néhány zavaró részletre. Bizonyítani semmit nem tud, mégis felébreszti Marianne gyanakvását, aki meg akar győződni arról, Jean-Paulnak van-e valami tényleges köze Harry halálához…
Romy Schneider és Jacques Deray A medence forgatásán
A RENDEZŐ
Jacques Deray francia filmrendező, forgatókönyvíró és színész 1929. február 19-én született Franciaország harmadik legnagyobb városában, Lyonban. Eredeti neve: Jacques Desrayaud. Szülei iparosok voltak, míg Jacques inkább a művészetek, mindenekelőtt a színjátszás iránt érdeklődött. Tizenkilenc éves korában Párizsba ment, hogy megtanulja a mesterség szakmai fortélyait René Simon híres drámaiskolájában. A tanulás részeként kisebb szerepeket játszott színpadon és néhány filmben. Sajnos kiderült, hogy ehhez a pályához nem átütően tehetséges, így érdeklődése rövidesen a filmkészítés felé fordult. 1952-től már rendezőasszisztensként ténykedett olyan jeles alkotók mellett, mint Luis Buñuel, Gilles Grangier, Jules Dassin és Jean Boyer. 1960-ban rendezte első önálló filmjét, A selyemfiú című romantikus drámát. Negyvenes éveiben járó hősnője (Alida Valli) viszonyt folytat egy fiatalemberrel (Jean-Claude Brialy). Amikor beleszeret egy orvosba (Jean Chevrier), szakítani akar a szeretőjével, ő viszont nem akarja elengedni a nőt… 1962-es alkotása, a Rififi Tokióban tisztelgés egyik mestere, Jules Dassin Rififi (1955) című klasszikusa előtt. Innentől kezdve Deray elsősorban a bűnügyi filmek területén alkotott, legjobb munkáiban azonban a bűnügyi izgalmak mellett a kor- és a jellemábrázolásra is kiemelt figyelmet fordított. Bulvárérdekesség, hogy filmjének két főszereplője, a német Karlheinz Böhm (Ferenc József a Sisi-filmekből) és a lengyel Barbara Lass-Kwiatkowska forgatás közben egymásba szeretett, és a színésznő az új szerelem kedvéért elvált akkori férjétől, Roman Polański filmrendezőtől.
Alain Delon és Jean-Paul Belmondo a Borsalino (1970) című filmben
Deray A medence című pszichothrillerjével robbant be a francia filmvilágba, ez a leghíresebb és legjobb munkája. A kedvező szakmai fogadtatás és a közönségsiker hatására a férfi főszereplő, Alain Delon több éves szerződést kötött Deray-vel, aki állandó rendezője lett. Ebbéli minőségében nem volt könnyű dolga, mert Delon mint „főnök” szeretett beleszólni a rendezésbe, és egyszerre várta Deray-től az imázsát megerősítő újabb kiugró sikereket és szerepkörének – számos szakmai kockázattal járó – kiszélesítését. Következő közös filmjük a harmincas évek marseilles-i gengsztervilágát felidéző Borsalino (1970), amelyben Delon partnere a másik francia közönségkedvenc, Jean-Paul Belmondo volt. Szerepeiket valós személyekről mintázták: Paul Carbone (1894–1943) és François Spirito (1900–1967) Franciaország német megszállása idején a nácikkal kollaborált, ez a motívum azonban hiányzik a filmből. A Delon által játszott Roch Siffredi nevét vette kölcsön a pornóvilág egyik legismertebb férfi sztárja, Rocco Siffredi. Alain és Jean-Paul együttműködése nem volt felhőtlen. A közös munkát Delon akarta, amihez Belmondo szigorú feltételeket szabott. Ragaszkodott ahhoz, hogy ugyanannyi közelije legyen, mint Delonnak, és a plakátokon az ő neve álljon az első helyen. Delon beleegyezett mindenbe, de mivel ő volt a producer is, így mégiscsak az ő neve került előre a hirdetményeken: „Une production Alain Delon”. No és persze színészként is feltüntették a nevét. A sértett Belmondo pert indított, és elzárkózott a film népszerűsítésétől. Delon az amerikai bemutató alkalmából elmondta, hogy színészként mindig is csodálta Belmondót, emberként viszont más a helyzet. Szerinte ők mindössze haverok voltak, és nem jó barátok. A Borsalino miatt megromlott kapcsolatukat csupán a nyolcvanas évek második felében rendezték, amikor Delon elsőként gratulált Belmondo Becsületrendjéhez. Ezt követően egészen Belmondo 2021-ben bekövetkezett haláláig ápolták barátságukat, és egyhangúan kijelentették, hogy igazából sosem volt köztük valódi konfliktus. A filmbe egyébként mindketten benyomták akkori barátnőjüket: Delon Mireille Darcot, Belmondo pedig Nicole Calfant.
Alain Delon és Jean-Louis Trintignant a Zsarutörténet (1975) című filmben
A Borsalino hatalmas sikert aratott Európában: nagyjából kétszer annyian nézték meg Franciaországban, mint A medencét (4 710 381 vs. 2 341 721). A csúcsot Olaszország jelentette, ahol 7 200 000 néző váltott rá jegyet. 1974-ben Belmondo nélkül elkészült a folytatás is, a Borsalino és társai (1974), amely a közhiedelemmel ellentétben nem bukott meg, de korántsem volt olyan sikeres, mint az elődje. Delon javasolta Deray-nek a Halkan a basszushangokkal (1972) című filmet, amely rendhagyó módon vígjáték volt, és a sztár tőle szokatlan szerepkörben, papként jelent meg benne. Elhunytnak hitt feleségét exneje, Nathalie Delon alakította. A film összességében csalódást okozott ugyan, kereskedelmileg viszont nem volt egyértelmű kudarc. Deray és Delon közös filmjei közül a szakma és a közönség egyaránt jól fogadta a Zsarutörténet (1975) című bűnügyi drámát, amely a negyvenes évek második felében játszódik, és a hazájában legendás detektív, Roger Borniche egyik esetét dolgozta fel. Borniche memoárja volt a következő közös Delon–Deray-film, a Pierrot és bandája (1977) alapja is. Érdekesség, hogy ebben a filmben Delon az igazi Bolond Pierrot figuráját játszotta, noha a karaktert az azonos című Godard-film miatt inkább Belmondo személyéhez kapcsolják. A Három felesleges ember (1980) közönségsikere ellenére több mint egy évtizedre megszakadt Deray és Delon munkakapcsolata. 1993-ban dolgoztak utoljára az Egy bűntény című drámában, amely csúfos bukás volt (mindössze 66 714 francia néző!). Érdekes módon Amerikában az ugyanarra a slusszpoénra épülő Kicsorbult tőr (1985) és később az Egy igaz ügy (1995) és a Legbelső félelem (1996) kifejezetten sikeresnek bizonyult.
A kívülálló (1983) egyik meglepő jelenete: Jordan felügyelő (Jean-Paul Belmondo) a melegbárban
A Delon-filmek mellett Deray persze másokkal is dolgozott. Az Egy kis napsütés a hideg vízben (1971) Françoise Sagan regényének adaptációja Claudine Auger, Barbara Bach és a feltörekvő új sztár, Marc Porel főszereplésével. Mellékszerepben tűnik fel Gérard Depardieu és a Pasolini Dekameronjában (1971) is látott Guido Mannari. Deray egyik mestermunkája a francia–olasz–amerikai koprodukcióban forgatott Meghalt egy ember (1972). Főszereplői: Jean-Louis Trintignant, Roy Scheider, Angie Dickinson és Ann-Margret. A bérgyilkos főszereplő sikeresen likvidál egy Kovács (!) nevű Los Angeles-i gengszterfőnököt, majd ő maga lesz a következő célpont. Az opusz érdekessége, hogy egyik jelenete kísértetiesen hasonlít a három évvel későbbi A Keselyű három napja (1975) egyik epizódjára. Lino Ventura neve fémjelzi a Lepke a vállon (1978) című pszichothrillert. Miután lejárt Delonnal kötött szerződése, Deray két bűnügyi filmet forgatott Belmondóval: A kívülálló (1983) kiugró sikert ért el Franciaországban (4 956 922 néző), A magányos zsaru (1987) viszont nem nagyon hozta lázba a közönséget (918 187 néző). Az ezt követő Deray-filmek nem voltak se túl sikeresek, se különösebben jelentősek. A direktor 1994-ben forgatott utoljára a mozik számára (A plüssmackó), és a Levelek egy ismeretlentől (2002) című tévéfilmmel búcsúzott a közönségtől. Kétszer nősült, mindkét házasságából született egy-egy gyermeke. Jacques Deray 2003. augusztus 9-én rákban halt meg Boulogne-Billancourt-ban.
Jean-Paul (Alain Delon) és Marianne (Romy Schneider) kapcsolata a végét járja
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előzmények
A medence eredetileg az Alain Page írói álnevet használó, idén 94 éves (!) Jean-Emmanuel Conil regénye volt. A szerző a hatvanas évek második felében gyakran időzött Saint-Tropez-ban és környékén, híres és kevésbé híres barátaival múlatta az időt. Úgy látta, hogy a legelegánsabb Saint-Tropez-i villák kívülről nagyon vonzók, és alighanem mindenki szeretne belülre kerülni, ahol viszont a légkör olykor egyenesen fojtogató. Innen jött az ötlet, hogy érdekes lenne egy napsütötte helyen játszódó sötét történetet, egy noir thrillert írni. Ez meg is történt. Conil több kiadóhoz is elküldte a kéziratot, de mindenhol visszautasították. Az volt a visszatérő vélemény, hogy ez a történet – bár kétségtelenül jól van megírva – thrillernek nem elég izgalmas, magvas irodalomnak pedig nem elég mély. Az egyik kiadó véleménye alátámasztására egyenesen Françoise Sagan regényeivel vetette össze a kéziratot. Conil egyáltalán nem esett kétségbe az elutasítás miatt, mert elég termékeny szerző volt, és mivel más művei kedvezőbb fogadtatásban részesültek, ezért úgy döntött, ezt az újat egyelőre félreteszi, és majd valamikor megint előveszi. 1968-ban egyik barátja, Claude Vital rendezőasszisztens épp Georges Lautner számára keresett egy komoly és „sötét” témát, és elkérte Coniltől A medence kéziratát.
Barátok és vetélytársak: Jean-Paul és Harry (Alain Delon és Maurice Ronet)
Tizenöt nap múlva azonban nem Lautner, hanem Jacques Deray hívta fel az írót. Elmondta, hogy tetszett neki a történet, amely a felszínes idillből vált át lélektani krimivé, és szerette volna megkapni a megfilmesítés jogát. Ugyanakkor figyelmeztette Conilt, hogy korántsem biztos, hogy támogatókat talál, ezért lehet, hogy a film esetleg nem valósul meg. A szerző így is igent mondott. Gérard Beytout személyében Deray végül megtalálta a vállalkozó szellemű producert, és Conil megállapodott vele a filmjogokról. Mégis keserű szájízzel szállt ki a projektből, mert alighogy aláírta a szerződést, Deray elárulta neki, hogy Alain Delont érdekli a film, vagyis a kis költségvetésűnek gondolt produkció hirtelen nagyléptékűvé vált, ergó jóval több pénzt is lehetett volna kérni a filmjogokért. Kegyelemdöfésként Deray azt is bevallotta, hogy a forgatókönyv megírására már felkérte a Luis Buñuel és Peter Brook állandó munkatársaként megismert Jean-Claude Carrière-t. Conil tehetségesnek tartotta ugyan Carrière-t, de a kézirata alapján írt szkript egyáltalán nem tetszett neki: jobbat várt volna. Szerinte elvesztek regényének mögöttes tartalmai, és a szex kapott kiemelt szerepet. (Mindazonáltal a film franciaországi sikerének köszönhetően hirtelen akadt kiadó Conil könyvére is, amely még 1969-ben megjelent.) Egy 2016-os interjúban Carrière úgy emlékezett, hogy nagyon kevés párbeszédet írt, hogy Deray a metakommunikációs gesztusokra tudjon koncentrálni, és kevésbé kelljen a szövegre figyelnie. A dialógusok véglegesítésében egyébként a rendező is részt vett, sőt a színészek is némi szabadságot élveztek ebből a szempontból. Deray ugyanis köztudottan színészcentrikus alkotó volt, aki csak a legszükségesebb instrukciókat adta meg, és engedte, hogy a színész a saját egyéniségéből kiindulva építse fel a szerepét.
Marianne nem tud választani Jean-Paul és Harry között (Romy Schneider)
A színészek
Filmtörténeti legendák szerint A medence eleve Alain Delon és Romy Schneider számára íródott, ám ez egyáltalán nem igaz. Deray első gondolata a férfi főszerepre a brit James Fox vagy a francia Claude Rich volt. A producer, Gérard Beytout ragaszkodott Delonhoz, aki akkoriban az első számú közönségvonzó sztár volt. Alaint Deray is ideálisnak tartotta Jean-Paul szerepére. Az üzletembernek sem utolsó filmsztár igent mondott, mert nemcsak a sikert érezte meg előre, hanem tetszett neki az is, hogy színészként is új oldaláról mutatkozhat be a jó külsejű, de az életben vesztes férfi szerepében. A női főszerepre Deray-nek féltucat jelöltje volt: az Alain Resnais klasszikusaiban (Tavaly Marienbadban, 1961; Muriel, 1963) megismert Delphine Seyrig, az egyik legizgalmasabb francia színésznő, Jeanne Moreau, az olasz Monica Vitti – akivel Delon már játszott A napfogyatkozás (1962, Michelangelo Antonioni) című drámában – és három amerikai színésznő, Leslie Caron, Angie Dickinson és Nathalie Wood. Néhány esetben a konkrét felkérés is megtörtént, amire visszautasítás volt a válasz. Angie Dickinson is nemet mondott, ellenben három év múlva elvállalta a Meghalt egy ember (1972) egyik, színészileg sokkal kevésbé érdekes mellékszerepét. Egyik nagy kedvencem, Delphine Seyrig nem akart ruhátlanul játszani – ámbár később ezt több filmjében is megtette –, és egyébként is harminchat évesen kissé öregnek találta magát Marianne szerepére. A Delphine-nél egy évvel idősebb Monica Vitti sem akart meztelenkedni, s állítólag korábbi közös filmjük forgatásán eléggé távolságtartó volt a szakmai kapcsolata Alainnel. Delonnak megvolt a maga jelöltje, méghozzá volt menyasszonya, Romy Schneider, akinek szerepeltetéséhez annyira ragaszkodott, hogy közölte: ha nem Romy lesz a partnernője, visszalép a filmtől.
Szerelmi évődés a medence partján (Romy Schneider és Alain Delon)
Gérard Beytout berzenkedett, mert Romy akkoriban az NSZK-ban élt, három éve nem forgatott, és utolsó filmjei nem futottak valami fényesen a mozikban. Szakmai körökben lényegében már leírták. „Komolyan Sisit akarod bikiniben?” – tette fel a kérdést Deray-nek, aki elfogadta Delon ultimátumát, ezért igennel válaszolt a producernek. Beytout beadta a derekát, talán mert arra számított, hogy Schneider úgyis nemet mond Delonnak, aki rútul elhagyta őt, hogy egy másik nőt vegyen feleségül. Ugyanakkor rájött arra is, hogy az „igen”-nel sem jár rosszul. Delon ugyanis épp akkoriban jelentette be, hogy válik a feleségétől, Nathalie-tól, és annak meglebegtetése, hogy esetleg a magánéletben is újra összejön Romyval, kitűnő marketingfogásnak ígérkezett. Így is történt. Romy persze igent mondott, hiszen egész életében alávetette magát Delon akaratának, akit sosem szűnt meg szeretni. A nyilvánosság előtt természetesen hangsúlyozták, hogy immár csak munkakapcsolat van közöttük, a régi szerelem a múlté, a bohó fiatalság szép emléke. „Romy igazi asszonnyá érett. Amikor elváltunk, valóságos kislány volt. Vannak lányok, akikből sosem lesznek nők. De Romy most igazi nő. Mindahhoz, amit egykor éreztem iránta, most még a csodálat és a tisztelet is hozzájárul” – nyilatkozta Alain. Romy sem maradt adós a bókokkal: „Alainből nagy színész lett. Egyébként engem ez egyáltalán nem lepett meg. Valami egészen más lepett meg vele kapcsolatban, éspedig, hogy milyen nagyszerű apa lett belőle.” Az újbóli egymásra találást a művésznő viszont kizártnak tartotta: „Alain és köztem nincs semmi. Ez egy befejezett dolog. Úgy érzem, egészen más ember lett belőlem: Alainnel olyan bolondok voltunk! És teljesen felelőtlenek. Abban a pillanatban kezdtem asszonyként élni, amikor Harry Meyennel megismerkedtem. Azelőtt a szerelem részemre drámai jeleneteket, könnyeket, veszekedést, szüntelen feszültséget jelentett. Most pedig nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot érzek alatta. És ez nem lemondás, ez boldogság. Alainről annyit mondhatok, hogy a barátomnak érzem, és hogy jó vele együtt dolgozni.”
Hazatérés a közös bevásárlás után (Romy Schneider és Maurice Ronet)
A Berlinből érkezett Romy akkor nem mondta ki az igazságot. Azt persze nem titkolta, mennyire boldoggá tette, hogy 1968. augusztus 12-én a nizzai repülőtéren Delon fogadta őt, akárcsak éppen tíz éve, első közös filmjük, a Christine (1958) alkalmából. 1968-ban Delon már nem öltözött ki annyira, még rózsacsokrot se vitt, mint először, mégis kitörő örömmel repültek egymás karjaiba. A valóságban ugyanis Romy egyáltalán nem volt boldog Harry Meyennel, aki ugyan imádta őt, mégsem tudta teljesen elfoglalni Delon helyét felesége életében. Irreális elvárását, hogy Romy elsősorban feleség és családanya legyen – 1966-ban született meg a fiuk, David Christopher, aki tizenöt éves korában tragikus baleset áldozata lett –, alkoholizmusa súlyosbította. Persze a nyilvánosság felé azt kommunikálták, hogy Meyen nem ellenezte, sőt támogatta, hogy Romy újrakezdje a karrierjét, és nem kifogásolta azt sem, hogy ezt épp Alain Delon oldalán teszi. Természetesen mindenki cáfolta, hogy az Alain Delonra (Jean-Paul) féltékeny filmszereplő Meyenre való célzásként kapta a Harry keresztnevet. A figurát egyébként Delon igazi barátja, Maurice Ronet alakította. A szerepre eredetileg Daniel Gélint (Maria Schneider édesapját) választották, ám Beytout ejtette őt. Gélin ugyanis támogatta a színészek sztrájkját, és rá akarta beszélni Louis de Funès-t, hogy csatlakozzon a sztrájkhoz, miközben a komikus épp Beytout másik produkciója, A csendőr nősül (1968) forgatásán vett részt.
Pénélope (Jane Birkin) is részese lesz a szerelmi vetélkedésnek
Ami a filmbeli Harryt és a valóságot illeti, az bizony egészen más volt. A történet szerint ugyanis Jean-Paul a lúzer és Harry a sikerember, míg a valóságban Delon volt akkoriban a csúcson, Ronet pedig leszálló ágban. Ronet-nak egyébként minden oka meglett volna arra, hogy gyűlölje Delont, hiszen Alain feltűnése előtt ő volt a francia filmművészet egyik nagy reménysége. Akár szimbolikusnak is tekinthetjük a Ragyogó napfény (1960) című filmjüket, melyben a Delon által alakított Tom Ripley hidegvérrel megöli az aranyifjú Greenleafet (Maurice Ronet), hogy átvegye a helyét. A két színész azonban nem rivalizált, hanem összebarátkozott, és Delon mindig is úgy tekintett Maurice-ra, mint egy fivérre. Ezek után hátborzongató, hogy A medencében Delon megint meggyilkolja Maurice-t. Az Egy gazember halála (1977) című filmben is barátokat játszottak, és Ronet abban is erőszakos halált hal, bár ott nem Alain végez vele. A látszat ellenére egyáltalán nem súlytalan Harry lánya, Pénélope figurája. Ő testesíti meg a felszabadult fiatalságot, mindazokat a reményeket és illúziókat, melyeket a három főszereplő már maga mögött hagyott.
A túlélők a medence partján (Jane Birkin, Romy Schneider és Alain Delon)
Deray 1968 egyik estéjén épp Saint-Germain-des-Prés-ben (Párizs egyik városrésze) vacsorázott, amikor felfigyelt egy akcentussal beszélő fiatal nőre, aki felszabadultan mosolygott, nevetett, sétált vagy éppen csodálkozott. Minden gesztusa őszinte volt. Ez a fiatal nő volt Jane Birkin, aki nemrég költözött át Angliából, ahol már felhívta magára a figyelmet Antonioni Nagyítás (1966) című remekművében: egyike volt a meztelenül viháncoló lányoknak, akik el akarják csábítani a divatfotós főhőst. Jane igent mondott A medencére, aminek élettársa, a fenegyerek hírében álló Serge Gainsbourg egyáltalán nem örült. Fenyegetőzött, hogy mindenkit megöl, aki hozzá mer nyúlni Jane-hez. Bennfentesek szerint nem annyira Delon, mint inkább Maurice Ronet miatt aggódott, természetesen teljesen feleslegesen. Jane ugyanis imádta Serge-t, és esze ágában sem volt, hogy bármelyik nőcsábász partnerével megcsalja. A szerelmespár egyébként a filmpremier évében dobta piacra a Je t’aime… moi non plus című kislemezt, amely erotikus hangvétele miatt nagy botrányt keltett, ugyanakkor kirobbanó sikert is elért. A filmszereplők közül érdemes megemlíteni a felügyelőt alakító Paul Crauchet nevét is, aki többször is Delon partnere volt, lásd Kalandorok (1967), A vörös kör (1970), Egy zsaru (1972), Égő pajták (1973), Zsarutörténet (1975).
Az érzékiség nem pótolja a valódi érzelmeket (Alain Delon és Romy Schneider)
A forgatás
1968 júliusában családi nyaralás céljából Gérard Beytout kibérelt egy villát a Saint-Tropez-hoz közeli Ramatuelle-ben. A ház tökéletesen alkalmas volt forgatási helyszínnek is, 1966-ban ott készült például Stanley Donen Ketten az úton (1967) című filmjének néhány jelenete is Audrey Hepburn és Albert Finney főszereplésével. 1968 augusztusának második felében, miután Beytout családja hazament, megérkezett a filmstáb. Hivatalosan augusztus 19-én kezdődött a forgatás, és október 19-én ért véget. A főszereplők előzetes felkészüléséhez tartozott, hogy le kellett barnulniuk. A villán kívül volt néhány egyéb helyszín is, mint például a tengeri temető és a kikötő Saint-Tropez-ban és a nizzai repülőtér. Carrière is ellátogatott a forgatásra, és személyesen is megtapasztalta, hogy Deray-nek kivételes érzéke van ahhoz, hogy a színészek és a kamera közötti mágikus kapcsolatot megteremtse. Maga a rendező arra emlékezett, hogy a két hónapig tartó munka alatt nem voltak zajos bulik, a szereplők a forgatás után a szálláshelyükre vonultak vissza. Az egyik kivételt az jelentette, amikor két francia úszóbajnok, Christine Caron és Alain Mosconi meglátogatta a stábot, és barátságos úszóversenyben mérték össze tudásukat a színészekkel. A másik kivételt Romy születésnapja jelentette szeptember 23-án, amelyet az egész stáb megünnepelt. Schneider kellemes emlékeket őrzött a forgatásról, főleg Delon miatt, aki rendkívül udvariasan és nagy tisztelettel bánt vele, egyenrangú kollégaként kezelte, bár néha a korábbi viszonyuk ürügyén megengedett magának egy-két merészebb bókot.
Pénélope (Jane Birkin) eleinte unja a semmittevést a villában
Sokkal kevésbé élvezte a forgatást Jane Birkin, aki nem sokkal azelőtt vált el a férjétől, John Barrytől, a James Bond-filmek zeneszerzőjétől. Részben a válás miatt költözött Franciaországba, ahová természetesen magával vitte kislányát, az egyéves Kate Barryt is. (A fotóművészként ismertté vált Kate 2013-ban, édesanyja halála előtt tíz évvel hunyt el homályos körülmények között: baleset és öngyilkosság egyaránt szóba került.) A gyermek ott volt a forgatáson is, és állítólag emiatt olyan feszültség alakult ki a színésznő és a rendező között, hogy Birkin egy kritikus pillanatban faképnél akarta hagyni az egész produkciót. Teljesen érthető, hogy egy másik anya, Romy – az ő fia kétéves volt akkor – ment utána: megnyugtatta Jane-t, felajánlotta a segítségét és a támogatását, és rábeszélte a munka folytatására. Kiderült, hogy Deray-nek az volt a baja, hogy Jane egy tizennyolc éves, szerelmi ügyekben tapasztalatlan lányt játszott, és ebbe az imázsba nem fért bele, hogy már gyereke van. Romy garantálta, hogy a rendező bocsánatot fog kérni Birkintől, és ez meg is történt. Jane utólag nagy élménynek nevezte, hogy közelről figyelhette meg Romy és Alain játékát, és szemtanúja lehetett, ahogy esetükben összefonódik a valóság és a fikció. A színésznő egyébként a saját ruháiban játszott, mert kifejezetten megkérték erre. Számos egyedi darabot azonban André Courrèges, a Cristóbal Balenciaga divattervezője alkotott, beleértve Romy fürdőruháit is. A forgatás mellesleg egyáltalán nem volt könnyű, mert a nemzetközi piac kedvéért egyszerre készült a francia és az angol nyelvű változat, vagyis szinkron helyett minden jelenetet két nyelven is felvettek: a nyolc perccel rövidebb alternatív angol változatban a befejezés is más.
Alain Delon az ikonikussá vált napszemüveggel
Barátság ide vagy oda, Delon olyan hitelesen játszotta el Harry meggyilkolását, hogy Deray állítólag attól félt, hogy Maurice Ronet egyszer csak tényleg nem jön majd a víz felszínére. Harry autója eredetileg egy Lamborghini Espada lett volna, a Maserati hivatalos francia forgalmazója azonban rábeszélte az alkotókat, hogy inkább az 1967-es Maserati Ghibli modellt használják. S ha már menőzés: Alain Delon Vuarnet 006-os márkájú napszemüvege a premier után annyira divatba jött, hogy a 2015-ös remake-ben Matthias Schoenaerts is ilyet viselt. A medence Delonnal forgatott képsorait használták fel Christian Dior Eau Savage parfümjének 2009-es reklámjához. Az aláfestő zenét a film Michel Legrand által komponált kísérőzenéjéből választották, egész pontosan a Le Slow de La Piscine című tételt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy A medence új lökést adott Romy Schneider hanyatló karrierjének is. Az utószinkron felvételét ugyanis meglátogatta Claude Sautet forgatókönyvíró-rendező. Beszélgetni kezdett Schneiderrel, hamar szót is értettek egymással, és olyan termékeny alkotói együttműködés alakul ki közöttük, mint Delon és Deray között. Közös filmjeik: Az élet dolgai (1970), Sátáni ötlet (1971), César és Rosalie (1973), Mado (1976), Egyszerű eset (1978).
Stevan Marković, a rejtélyes bűnügy áldozata, Alain Delon egykori testőre
A Stevan Marković-ügy
Mint fentebb említettem, az élet és a filmművészet A medence kapcsán különös módon összecsengett, ám a legkülönösebb az a bűnügy, amely miatt a filmben gyilkost alakító Alain Delon a valóságban is egy gyilkosság lehetséges elkövetőjeként (esetleg felbújtóként) került gyanúba. Javában zajlott a forgatás, amikor 1968. október 1-jén Élancourt-ban, egy szemétlerakóban holtan találták a jugoszláv Stevan Markovićot. A harmincegy éves férfi holttestét egy műanyag szemeteszsákba csomagolták, és azt egy jutazsákba is betették. A különös csomagra egy helyi lakos állítólag már szeptember 27-én felfigyelt, de csak október 1-jén merte kibontani. A média felkapta az ügyet, mert az áldozat Delon barátja és testőre volt, ráadásul a két férfi kapcsolata nem sokkal Marković halála előtt végzetesen megromlott. Azt beszélték, hogy a testőr viszonyt folytatott Nathalie Delonnal, és a filmsztár épp e kapcsolat miatt adta be a válókeresetet. Azt is suttogták, hogy Delon kisfiának, Anthonynak valójában Marković az édesapja. Ezt a pletykát ugyan soha senki nem erősítette meg, mindenesetre Nathalie a rendőrségen említést tett arról, hogy Marković szeretett volna kapcsolatban maradni Anthonyval azután is, hogy a Delon-házban nemkívánatos személlyé vált. A Delon iránti gyanút továbbtáplálta az is, hogy akadtak, akik azt állították, hallották, amint a filmsztár egy vita hevében azt mondja a testőrének: „Ha meglopsz, azt meg tudom bocsátani. De ha kikezdesz a feleségemmel, akkor megöllek.” A tanúk labilis személyiségként jellemezték az áldozatot, aki úgy viselkedett a Delon-ház személyzetével, mintha ő lenne a tulajdonos. Egyesek arról sutyorogtak, hogy ez a kivételes helyzet azzal magyarázható, hogy Markovićnak magával Delonnal is viszonya volt. Később többen is jelentkeztek, hogy megerősítsék ezeket a pletykákat, egyértelmű bizonyítéka azonban senkinek nem volt.
Miloš Milošević, Alain Delon első jugoszláv testőre állítólag meggyilkolta a szeretőjét, utána pedig magával is végzett
Delon egy soha be nem fejezett film jugoszláviai forgatásán ismerkedett meg Stevan Markovićcsal és barátjával, Miloš Miloševićcsel. A produkció Delon dublőreként szerződtette Milošt, a sztár pedig a testőreként alkalmazta őt. Rövidesen Stevan is ebbe a beosztásba került, és Alain mindkettőjüket magával vitte Franciaországba. Egyáltalán nem zavarta, hogy mindkét új barátja kapcsolatban állt a jugoszláv alvilággal, hiszen ő maga mindig is kereste a „nehézfiúk” barátságát. Országos cimborája volt például François Marcantoni, a korzikai származású marseilles-i gengszter. A színészi ambíciókat dédelgető Milošević hamarosan Hollywood felé vette az irányt, hogy nemzetközi hírű filmsztár legyen belőle. Noha megnősült, sőt gyermeke is született, mégis viszonyt kezdett az ismert hollywoodi sztár, Mickey Rooney elhidegült feleségével, Barbarával. 1966. január 30-án mindkettőjüket holtan találták a Rooney-ház fürdőszobájában. A rendőrségi vizsgálat szerint a huszonnégy éves Miloš lelőtte a szeretőjét, majd öngyilkosságot követett el. Ugyanis Barbara állítólag a tragédia előtt közölte vele, hogy visszatér a férjéhez. Persze nem mindenki hitte el a hivatalos változatot, és voltak, akik szerelmi bosszút láttak a kettős gyilkosság mögött. A kételyeket táplálta, hogy Miloš fején és arcán durva verekedésből származó friss sérüléseket fedeztek fel. Rooney nem került komolyabban szóba mint lehetséges tettes, mert egy fertőzés miatt épp kórházban ápolták. Különös véletlenként viszont Delon akkoriban épp Hollywoodban tartózkodott. Még különösebb, hogy a gyilkos fegyver ugyanolyan típusú volt, mint amilyennel két évvel később Markovićot is agyonlőtték.
Alain Delon és Stevan Marković
Persze voltak komolyabb okai is annak, hogy Delon gyanúba keveredett, nem csak kósza pletykák és különös egybeesések. Így például az a levél, amelyet Marković nem sokkal a halála előtt küldött az unokatestvérének. Ebben az állt, hogy ha vele netán történne valami, akkor azért Alain Delon és barátja, François Marcantoni lesznek a felelősek. A rendőrség épp akkor hallgatta ki otthonában Delont, amikor ez az unokatestvér felhívta a sztárt. Az egyik nyomozónak feltűnt, hogy a halálhírtől amúgy őszintén megdöbbentnek látszó Alain így kérdez vissza a telefonálótól: „Hogyan? Fejbe lőtték?”, holott ez az információ akkor még nem került nyilvánosságra. A rendőrség utólag elismerte, hogy semmilyen valóban terhelő bizonyítékuk nem volt Delon ellen, ennek ellenére az évek során többször is kihallgatták. A sztár sosem tért el jelentősen az első vallomásától. Szavahihetőségét ugyanakkor valamelyest megkérdőjelezte, hogy a bűntény feltételezett időpontjára A medence Saint-Tropez-i forgatásával próbált alibit igazolni, holott kiderült, hogy aznap a stáb nem dolgozott. François Marcantonit viszont letartóztatták a gyilkosság miatt, ám a bűntényt nem tudták rábizonyítani, ezért a következő évben szabadon engedték.
Stevan Marković és Nathalie Delon
A Marković-gyilkosság politikai botránnyá terebélyesedett, miután napvilágra került, hogy a Delon-házban rendszeresen tartottak szó szerint intim hangulatú összejöveteleket, melyeken híres emberek is megjelentek. Senkinek nem volt tudomása arról, hogy Marković bekamerázta az egész házat, és kompromittáló anyagokat gyűjtött a vendégekről. Állítólag magát Delont is lefilmezte, amint férfiakkal létesít szexuális kapcsolatot. A veszedelmes anyagot megpróbálta értékesíteni, de nem járt sikerrel. A legkényesebbek azok a felvételek voltak, melyek a pletykák szerint az elnökválasztásra készülő Georges Pompidou nejét ábrázolták leszbikus helyzetekben. Utólag kitudódott, hogy a botrány célja Pompidou lejáratása lett volna, amúgy sikertelenül, hiszen 1969. június 20-án megválasztották köztársasági elnöknek. Pompidou nem tagadta, hogy a nejével többször is járt Delonnál, ám a képeket hamisítványnak nevezte. Jóval később derült ki, hogy Pompidou ellenfelei valójában egy prostituáltat béreltek fel arra, hogy eljátssza Madame Pompidou-t a felvételeken. A Marković-gyilkosságot sosem sikerült felderíteni, és 1973-ban a dossziét lezárták. Érdekes adalék, hogy az ügy egyik fontos jugoszláv tanúját, Uros Milićevićet 1976. augusztus 11-én holtan találták egy brüsszeli hotelszobában egy sötét múltú jugoszláv emigránssal együtt. Mindkettőjüket meggyilkolták.
Különös apróságok merülnek fel Harry balesetként elkönyvelt halálával kapcsolatban (Romy Schneider, Jane Birkin, Alain Delon és Paul Crauchet)
A fogadtatás
A medence franciaországi premierje 1969. január 29-én volt. Nem a legszerencsésebb időpont egy olyan film számára, amely a rekkenő hőségben játszódik. Viszont addigra nagyjából lefutott a mozikban két legnagyobb konkurense, a Disney-féle rajzfilm, A dzsungel könyve és Beytout már említett vígjátéka, A csendőr nősül, de még nem futott be a nagy rivális, Belmondo új filmje, A nagy zsákmány (1969), amely csak március 7-én startolt. Deray opusza fokozatosan tört előre: az első héten mindössze hét (!) moziban vetítették, és a tizenegyedik helyen állt a bevételi listákon. Az ötödik héten a lista élére ugrott, és már ötvenhat filmszínház játszotta. Ez a szám a következő héten ötvenkilencre emelkedett, és megmaradt a listavezető hely is. Franciaországban összesen 2 341 721 néző váltott jegyet a filmre, ami valamivel kevesebb, mint az előző Delon-film, a Charles Bronsonnal forgatott Isten veled, barátom! nézettsége (2 639 7139), és kb. feleannyi, mint a következő Delon-krimi, A szicíliaiak klánja (4 821 585) nézőszáma, ám egy nem túl cselekményes lélektani thrillertől ez egyáltalán nem rossz eredmény. Franciaországban ezzel a látogatószámmal A medence volt az esztendő kilencedik legsikeresebb filmje. A spanyol és az olasz forgalmazási adatokra sem lehet panasz (1 701 410 vs. 2 800 000), viszont az NSZK-ban még Romy sem jelentett igazán nagy vonzerőt: csak 601 000 német néző ment moziba, hogy újra lássa Delonnal.
Enyelgés a medence partján (Romy Schneider és Alain Delon)
Egyértelmű bukás volt a film az Egyesült Államokban és Ázsiában, noha Japánban Delon kifejezetten népszerűnek számított. A filmet nem vásárolták meg magyarországi forgalmazásra. A korabeli marxista magyar filmkritikusok a nyugati filmtermés kapcsán gyakran siránkoztak azon, hogy a kapitalista országokban nem nagyon készülnek haladó szemléletű filmek (ezen persze elsősorban a baloldali beállítottságot kellett érteni), mert az alkotók inkább a felső tízezer perverzióival, lelki és szexuális elvetemültségeivel foglalkoznak. Ebben a kontextusban A medence konkrétan is többször szóba került úgy pró, mint kontra. Voltak, akik szerint ezen vitathatói alkotói irányzat legjobb darabjait is be kellene mutatni a magyar közönségnek, hiszen tudomásul kell venni, hogy a társadalombírálat lehetőségei és fő csapásiránya egy kapitalista művész számára nem ugyanazok, mint a vasfüggöny mögött alkotó művészek számára. A medencét végül a Tv2 mutatta be először egy Alain Delon-sorozat keretében 1993. május 24-én. A film 2005-ben DVD-n is megjelent nálunk az RTL Filmklub kiadásában. 2011-ben Alain Delon azt nyilatkozta, hogy évek óta képtelen újra megnézni a filmet, mert úgy Romy Schneider, mint Maurice Ronet fiatalon és tragikus körülmények között hunyt el: „Ha meghallom, amint Romy azt mondja nekem a filmben: »Szeretlek«, azt egyszerűen nem tudom elviselni.” 2023-ban meghalt a másik női főszereplő, Jane Birkin is, vagyis a négy főszereplő közül már csak Delon van életben. És megint Amerika: 2021-ben egy manhattani mozi újra bemutatta A medencét, ezúttal oly nagy sikerrel, hogy a tervezettnél tizenkét héttel tovább játszották.
A titokzatos lány (Ludivine Sagnier) napfürdőzik a medence mellett
SWIMMING POOL
2003-ban mutatták be François Ozon Swimming Pool című alkotását, amely nem remake, inkább hommage, variáció ugyanarra az alaphelyzetre. Ozon filmjei mindig remek szereplehetőségeket kínálnak a színészeknek, különösen a nőknek, és most sincs ez másképp: Charlotte Rampling és Ludivine Sagnier remekelnek a két legfontosabb szerepben. A történet szerint a sikeres brit krimiíró, Sarah Morton kiadójának franciaországi villájába utazik, hogy új könyvén dolgozzon. A házban rövidesen megjelenik egy fiatal lány, Julie, aki a kiadótulajdonos lányának mondja magát, és erkölcsi gátlások nélkül veti bele magát az egyéjszakás kalandokba. A két különböző korú nő eleinte rivalizál egymással, ám valamiféle titkos szövetség alakul ki közöttük, amikor az alkalmi szeretők egyike eltűnik, és Julie később bevallja Sarah-nak, hogy megölte a férfit. A feszült hangvételű film különleges csavarja, hogy Ozon nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a villában valójában nem történt semmi, az események csupán Sarah agyában játszódtak le, lényegében készülő könyvének történéseit képzelte el. Ezt a feltevést erősíti meg a befejezés, amikor az Angliába hazatérő Sarah találkozik kiadójának a lányával, aki nem azonos azzal a lánnyal, akit a villában láttunk. A Swimming Pool a rendező egyik legjobb filmje, melyet kétértelműsége és erotikus tartalma miatt sokan vitattak, és amely alkalmasint egy külön bejegyzést is megérdemel. A két nyelven, franciául és angolul forgatott pszichothriller kereskedelmi szempontból sajnos nem volt különösebben sikeres, Franciaországban például mindössze 681 772 nézője volt. De még ez is kiemelkedő eredmény, ha az angliai (134 984) vagy még inkább a spanyol nézőszámokkal (41 919) vetjük össze.
Alain Delon nyomdokaiban (Matthias Schoenaerts)
VAKÍTÓ NAPFÉNYBEN
A 2015-ben bemutatott remake ugyan sokkal jobban emlékeztet az eredeti filmre, mint a Swimming Pool, ám annak színvonalát szerintem meg sem közelíti. Conil történetéből ezúttal David Kajganich írt forgatókönyvet, a rendezést Luca Guadagnino, a később érdemein felül magasztalt melegfilm, a Szólíts a neveden (2017) alkotója vállalta. A direktor hangsúlyozta, hogy filmje újraértelmezés, mert szerinte a hatvanas évek végén minden vidámabbnak tűnt, míg a 2010-es évek melankolikusnak mondhatók. A cselekmény ezúttal nem Saint-Tropez-ban, hanem egy földközi-tengeri szigeten játszódik. Itt tölti mindennapjait a hangját szinte teljesen elveszített rocksztár, Marianne (Tilda Swinton) és dokumentumfilmes barátja, Paul (Matthias Schoenaerts). Váratlanul megjelenik Marianne exbarátja, a lemezproducer Harry (Ralph Fiennes) és annak lánya, Pénélope (Dakota Johnson). A négy ember között egyre fokozódó feszültség tragédiához vezet, ám a bűnös ezúttal is büntetlen marad. Megvallom, rettenetesen untam ezt a filmet, a színészi játék számomra a ripacskodás és a röhejesség között ingadozott, ami azért is meglepő, mert a szereposztás nem mondható rossznak. Az egyetlen telitalálat szerintem épp a magyar forgalmazási cím, a Vakító napfényben, amely visszautal René Clément Ragyogó napfény című thrillerjére: a két film kapcsolatára fentebb már kitértem. Az eredeti cím, az A Bigger Splash (Egy nagy csobbanás) David Hockney egyik híres művét idézi, sőt a homoszexuális brit képzőművészről szóló 1974-es dokumentumfilmnek is ez volt a címe. Állítólag Tilda Swinton ötlete volt, hogy Marianne énekesnő legyen (eredetileg színésznő lett volna), sőt az is, hogy hangképzési problémái legyenek, mert így a zene erősebb összekötő kapocs lesz közte és Harry között. Swinton szerepét egyébként először Cate Blanchettnek, Dakota Johnsonét pedig Margot Robbie-nak szánták, de mindkét esetben egyeztetési problémák léptek fel. Utódaik játszottak Guadagnino másik remake-jében, a Sóhajok (2018) című horrorban is. A Vakító napfényben kritikai fogadtatása nem volt rossz, ahogyan az IMDb-s pontszáma (6,4) sem az. Jean-Emmanuel Conilnak viszont nem tetszett, ő szívesebben látott volna egy olyan remake-et, melyet Paul Verhoeven rendez Richard Gere, Sharon Stone és Tom Cruise főszereplésével. Ami azt illeti, én is…
Egy régi kapcsolat új kezdete? (Maurice Ronet és Romy Schneider)
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„A Gyilkosság a medencében szórakoztató film, de meglehetős statikusságával bizonyára idegesíti a mozgalmas bűnügyi történeteket kedvelő nézőt. Ezért a látszateseménytelenségért azzal kárpótol a rendező, hogy nagyon jól érzékelteti az idillikus szerelmi történet játékos hangulatának fokozatos leromlását. Számos apró, jelentéktelennek látszó és alig észrevehető körülményt szőtt a történetbe, s ezeknek értelmét csak akkor vesszük észre, amikor már bekövetkezik a gyilkosság. De a néző már nem tudja pontosan, miért, milyen indítékokból öli meg barátját a főhős, csupán érzi, hogy betelt a pohár, és a gyilkosságnak be kellett következnie. A film rendőrfelügyelőjét sem foglalkoztatja ez a kérdés, ő a tárgyi bizonyítékot keresi. Tudja, ki a gyilkos, de nem sikerül bebizonyítania. A rendező tulajdonképpen az intellektuális filmeket banalizálja ebben a produkcióban. Szerencsére mértéktartóan és nem bántóan. Ennek tulajdonítható, hogy a Gyilkosság a medencében mint szórakoztató film mégis az átlag fölé emelkedik.”
(l: „Gyilkosság a medencében”. In: Magyar Szó, 1969. november 23., 16. o.)
Jean-Paul (Alain Delon) ragaszkodik Marianne-hoz (Romy Schneider)
„A felszínen A medence »csak« egy pazarul kivitelezett, roppantul érzéki erotikus thriller, amiben a női nézők Delonban, a férfiak Romy Schneiderben gyönyörködhetnek, amint azok szikrázó napsütésben és hiányos öltözetben turbékolnak egy villa medencéjének partján. A felszín alatt viszont olyan mesteri történet munkál, ami minden ösztönösségében is tökéletesen illik az erotikus thriller műfajához. Az elsőre négyszereplős kamaradarabnak tűnő történet főhőse leginkább Alain Delon karaktere, és jó eséllyel ő volt a film első számú alkotója is, mivel akkora sztár volt, hogy a befolyása csak nagyobb lehetett, mint a rendező Jacques Deray-nek. A filmeket általában a rendező kreatív munkájának tartják, ám sokszor jóval bonyolultabb az alkotás folyamata: különösen egy sztárszínész képes arra, hogy domináljon a forgatáson, és másodhegedűssé szorítsa vissza a rendezőt.”
(Csiger Ádám: „A medence: 50 éves Alain Delon legjobb erotikus thrillere”. On-line kritika, 2019. január 31.)
A medence (La Piscine / La piscina, 1969) – francia–olasz pszichothriller. Jean-Emmanuel Conil történetéből a forgatókönyvet írta: Jean-Claude Carrière és Jacques Deray. Operatőr: Jean-Jacques Tarbès. Zene: Michel Legrand. Díszlet: Paul Laffargue. Jelmez: André Courrèges. Vágó: Paul Cayatte. Rendező: Jacques Deray. Főszereplők: Alain Delon (Jean-Paul), Romy Schneider (Marianne), Maurice Ronet (Harry), Jane Birkin (Pénélope), Paul Crauchet (Lévêque felügyelő), Suzie Jaspard (Emilie). Magyarországi bemutató: 1993. május 24. (Tv 2, Alain Delon-sorozat)
RÁADÁSGALÉRIA
A medence szereplői a maguk idejében szexszimbólumok is voltak, akik bizonyos filmjeikben és bizonyos magazinok számára a meztelenséget is bevállalták.
Romy Schneidert tulajdonképpen A medence tette a vonzó modern nő szimbólumává, aki olykor csak kiszolgáltatott eszköze a férfiaknak, máskor képes magához ragadni a vezető szerepet
Romy Schneider és az első férje, Harry Meyen
Az angol Jane Birkin kitartó munkával vált az egyik legsokoldalúbb francia színésznővé, aki a hetvenes évek szexuális felszabadultságának egyik szimbóluma volt
Jane Birkin egyik legnehezebb és legkedvesebb filmje az akkori élettársa, Serge Gainsbourg által rendezett Szeretlek, én se téged (1976) című dráma volt az amerikai melegikon, Joe Dallesandro közreműködésével
A remake női főszereplője, Dakota Johnson A szürke ötven árnyalata (2015) című erotikus drámában. Partnere: Jamie Dornan. Idézzünk fel egy Dakota-közmondást a hírhedt filmmel kapcsolatban: „Nagyon érdekel a szex, és természetemből fakadóan kíváncsi ember vagyok, ezért vállaltam ezt az egészet”
A TILTOTT POSZTOK
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
A test féktelen gyönyörei és szenvedései egy felkavaró botrányfilmben: Sweet Movie (18+)
Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)
Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)
Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)
Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB ALAIN DELON!
A nincstelen szépfiú a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy valaki legyen: Ragyogó napfény (18+)
Testvérekből riválisok lesznek egy prostituált miatt: Rocco és fivérei
Érdekházasság és szerelem, avagy Alain Delon és Claudia Cardinale románca: A párduc (18+)
Alain Delon egy szál pöcsben: Sokkos kezelés (18+)
Egy névazonosság drámája a nácik által megszállt Franciaországban: Klein úr
MÉG TÖBB JANE BIRKIN!
Meztelenül viháncoló ifjú hölgyek és egy rejtélyes gyilkosság egy londoni parkban: Nagyítás (18+)
Ki ölte meg az ellenszenves milliomosnőt a nílusi luxusutazáson?: Halál a Níluson
Hogyan öljük meg a házastársunkat a szeretőnk kedvéért?: Akiket forró szenvedély hevít (18+)
Rejtélyes gyilkosság a mediterrán szigeten: Nyaraló gyilkosok (18+)
TEAKBOIS KÍNÁLATÁBÓL
A kanadai farmer véres vasárnapja (18+)
Carla, a meztelen bosszúálló (18+)
A seriff és az áldozatszámláló gyilkos (18+)
A zongoraművész és a Playboy-modell (18+)
Az őrült furulyás és a Keresztapa verőlegénye (18+)
