175 éve tört ki az 1848-as forradalom és szabadságharc, amely több magyar mozi- és tévéfilm témájául szolgált már. Sára Sándor 80 huszár (1978) című alkotásáról korábban már részletesen beszámoltunk. Ma a téma egyik legkedveltebb feldolgozása kerül sorra, A kőszívű ember fiai. Jókai Mór regényét az utóbbi években főleg negatív kontextusban emlegetik, mint olyan irodalmi művet, amely terjedelme, régies nyelvezete és tematikája miatt ma már nem alkalmas arra, hogy kötelező olvasmány legyen a felső tagozatosoknak. A Várkonyi Zoltán által rendezett, 1965-ben bemutatott filmváltozat a magyar filmtörténet egyik legdrágább és legnépszerűbb filmje volt, még a mellékszerepeket is színjátszásunk nagyjai alakították. A forgatás költségei állítólag tizenhatmillió forintot tettek ki, a film több mint egy évig folyamatosan szerepelt a hazai mozik műsorán, és 4 612 000 nézőt vonzott. Az összes szocialista ország megvásárolta a bemutatási jogát, ellenben a nyugati országokban megrövidítve játszották. A televíziócsatornák műsorán mindmáig rendszeresen feltűnik, DVD-n is megjelent, s természetesen nem maradt el a kópia felújítása sem. A mű kritikai megítélése mindmáig ellentmondásos: Várkonyi szakmai érdemeit elismerték ugyan, színészként (Haynaut alakította) azonban több elismerést kapott, mint rendezőként. Felrótták neki, hogy látványos képeskönyvvé egyszerűsítette Jókai regényét, és az akciójelenetek kedvéért háttérbe szorította a drámát és az árnyalt jellemábrázolást. Az utókor némileg elnézőbb vele, és úgy látják, Várkonyi a nagy mesemondóhoz, Jókaihoz hasonlóan magával ragadóan és romantikus hevülettel meséli el a történetet, s az 1848-cal foglalkozó magyar filmek közül a legszélesebb közönségréteghez találta meg az utat.
FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A cselekmény
Közeleg a tizenkilencedik század első felének vége. Az osztrák császár hűséges híve, Baradlay Kázmér főispán a halálos ágyán végakaratát diktálja a feleségének, Mária asszonynak. Nagyobbik fiát, Ödönt diplomatának szánja, Richárd számára a katonai pályát jelöli ki, az általa legjobban szeretett legkisebb fiú, Jenő sorsa pedig, hogy hivatalnokként szolgálja az uralkodót. Mária asszonynak férje halála után hat héttel hozzá kell mennie Rideghváryhoz, a császár által kinevezett vármegyei adminisztrátorhoz. A hazaszerető Baradlayné megfogadja, hogy ellene szegül férje végakaratának. Hazahívja fiait, hogy Magyarország szabadságáért harcoljanak. Ödön Szentpétervárról indul útnak a fagyos orosz télben. Elkíséri hű barátja, Leonin is: együtt küzdenek meg a sztyeppén rájuk támadó farkasokkal. Ezalatt Jenő és Richárd Bécsben tartózkodnak. Mindketten gyakori vendégei a Plankenhorst-palotának. Jenő a ház úrnője, Plankenhorst Antoinette lányának, Alfonsine-nek udvarol. A szépséges lány azonban a nincstelen Palvicz Ottó őrnagyba szerelmes, titokban gyermeket is szült neki. Richárd a Plankenhorst család egyik nőrokonának, Liedenwall Editnek udvarol. Antoinette asszony látszólag támogatja egybekelésüket, ám valójában gátolni akarja a frigyet, hisz már rég eltékozolta a lány örökségét. Editet kolostorba küldi azzal az indoklással, hogy neveltetése még nincs befejezve. Ezalatt Nemesdombon, a Baradlay-kúrián esküvőre készülődnek. A várakozásokkal ellentétben nem Mária asszony megy hozzá Rideghváryhoz, hanem Ödön és a rebellis helyi pap lánya, Lánghy Aranka esküvőjét hirdetik ki. A megyegyűlésen az új ispán megválasztásakor magasra csapnak az indulatok, de forrong Pest, sőt Bécs népe is. Baradlayné tudja, hogy ebben a helyzetben neki és fiainak hol a helye. Rideghváry figyelmezteti, hogy az út, amelyre léptek, egy olyan magaslatra viszi őket, amelynek vérpad a neve…
Jókai Mór (1825–1904)
A regény
Jókai regényéről a Fővárosi Lapok 1868. szeptember 15-i száma tudósított először: „Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idejében játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne. A jövő év elejétől fogva A Hon tárcája fogja közölni.” Maga a szerző hangoztatta, hogy addigi leghosszabb regényén munkálkodik, amelyben az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak állít emléket. Érdekes módon kevésbé gyakran emlegetik, hogy Jókai személyesen is ott volt az események sűrűjében: a forradalmi ifjúság egyik vezéralakja volt Petőfi mellett, és részt vett a 12 pont szerkesztésében is. Személyes élményeit is felhasználta a műhöz, hiszen maga Kossuth Lajos bízta meg azzal, hogy Csernátony Cseh Lajossal (Kossuth titkárával) utazzon a bécsi forradalmi kormányhoz, hogy megakadályozza Jellasics közeledését Bécs felé. A szabadságharc bukása után a bujdosás is osztályrészül jutott neki. A regény megírásához Jókai forrásműként használta Horváth Mihály Magyarország függetlenségi harcának története (1865) című művének egyes részeit, valamint korabeli lapok híreit is. A történetbe beleszőtte barátja, Boczkó Dániel kormánybiztos életútjának bizonyos részleteit is.
A klasszikussá vált regény egyik kiadásának borítója
Egyes források szerint Baradlayné alakjában Jókai saját édesanyjának állított emléket, ám erre vonatkozóan vannak más magyarázatok is. Például az, hogy a figura modellje az egyik márciusi ifjú, Degré Alajos édesanyja, Rácz Anna volt, egy „olyan anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd…” Abonyi Lajos Szabadságharcunk egyik spártai anyjáról című művében szó esik egy bizonyos Szalaynéról, aki maga vezette tizenhat éves fiát a harcosok közé. Akik azt kérdezték tőle, hogy mi lesz, ha a gyermeke meghal vagy rokkantan tér haza, azoknak így válaszolt: „Megsiratom s megnyugvásom lesz, hogy a haza szabadságáért esett el”, ha pedig megrokkan: „Büszkeségem lesznek sebei!” Lehetséges modellként felmerült Karsa Lászlóné neve is, akiről így írt a Kossuth Hírlapja 1848. december 1-jei száma: „Érdekes példát nyujta vidékünkön egy anya arra, mint kell szeretni a hazát. Midőn 3 fija, kik közől egyik a Felvidéken harcol, s Tokajban szeretett nőt s kedves gyermekeket hagya el, és összegyülvén körötte, hogy bucsúzzanak, e szavakkal bocsátá őket el: »Menjetek fiaim! vérzik szivem értetek, midőn küldelek, de jobban vérzik hazámért. Védjétek meg bitoroktól e szép hazát, alávalóan ne keverjétek fegyverteket ellenség vérével el – és én ismét anyátok leszek.«”
Tisza Lajos (1798–1856), Baradlay Kazimir feltételezett modellje
Baradlay Kazimirt (a filmben: Kázmér) illetően a leggyakoribb feltételezés, hogy az író Tisza István nagyapjáról, Tisza Lajosról mintázta a figurát. A keménykezű, rideg, zsarnoki apa hét fia közül három – Kálmán, Lajos és László – lehetett a Baradlay fiúk modellje. László 1848. december 30-án a móri csatában súlyosan megsebesült, számos forrás azonban tévesen állítja, hogy holtan maradt a csatatéren. Breznay Imre helytörténeti író szerint Tisza Lajos inkább Rideghváry modellje lehetett. Baradlay Ödön figurájának megalkotásához Almássy Pál (1818–1882) – a szabadságharc idején a képviselőház alelnöke – és Beöthy Ödön (1796–1854) – a Partium kormánybiztosa – személye szolgálhatott modellként. Utóbbinál az azonos keresztnevet emlegették egyik bizonyítékként. Vannak, akik szerint Ödön személyiségébe Kossuth bizonyos jellemvonásait is beépítette Jókai. Akik Ödönben inkább Almássy Pál megfelelőjét látták, Baradlay Kazimirban Pál apját, a császárhoz hűséges Almássy Józsefet azonosítják. Szacsvay Imre (1818–1849), a szabadságharc egyik vértanúja életútjában is felfedezhetők párhuzamosságok Baradlay Ödön sorsával. Természetesen akadnak olyan irodalomtörténészi vélemények is, melyek szerint Jókai nem egyetlen családot vett mintaként a Baradlayak személyiségének megalkotásához: kétségtelen, hogy például Ödön alakjában Beöthy, Szacsvay vagy éppen Irányi Dániel (1822–1892, szintén egykori márciusi ifjú) jobban felismerhető, mint bármelyik Tisza fiú, az apa és fiai közötti áthidalhatatlan politikai ellentét viszont egyértelműen a Tisza családot jellemezte. Irányinak volt egy István nevű bátyja, aki szintén részt vett a harcokban. Az osztrák hatóságok megtévesztésére István olykor Dánielnek adta ki magát, és kis híján fel is akasztották az öccse helyett. Ez az életrajzi adat azonban meglehetősen vitatott, mivel csak közvetett források vannak hozzá.
Általában Lenkey Jánost (1807–1850) tartják Baradlay Richárd modelljének
Irányi Dániel maga mesélte, hogy amikor édesanyja és János nevű sógora Pestre mentek, hogy valahogyan úti passzust szerezzenek az ő meneküléséhez, Jánosnak nyoma veszett. Jóval később derült ki, hogy fogságba esett, és Haynau parancsára agyonlőtték. Érdekes adalék, hogy Irányi végül egy szlovák falu, Baradla lutheránus lelkészénél rejtőzött Jenő keresztnév alatt (Baradlay Jenő?). Ma már egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a fentebb emlegetett Szacsvay Imre lehetett Jenő modellje, mivel jellemvonásaikban, családi hátterükben és sorsukban annyi hasonlóság figyelhető meg, amennyi már nem lehet a véletlen műve. Baradlay Richárd esetében Lenkey János (1807–1850) személyét emlegetik leggyakrabban az irodalomtörténészek, de persze mások neve is bekerült a köztudatba mint lehetséges modell. Közülük a legtöbbször felbukkanó név Dessewffy Dénesé (1828–1898), akinek hősiessége a szabadságharcban legendássá vált. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, külföldre szökött, ám 1863-ban amnesztiával hazatért. Richárd személyét illetően Jókai alighanem Máriássy János (1822–1905) honvédezredes, Aulich Lajos (1793–1849) honvéd vezérőrnagy és Színi Sebő Alajos (1809–1882) honvédezredes személyiségét és életútját is figyelembe vette. A mellékszereplők közül röviden emlékezzünk meg Tallérossy Zebulonról! Mikszáth Kálmán azt állította, hogy a figura modellje Prileszky Tádé (1826–1895) lehetett, a magát naivnak tettető, ravasz politikus, ugyanakkor felmerült Martincsek Miklós (1804–1866) országgyűlési képviselő neve is. Maga Jókai írta Az én kortársaim című visszaemlékezésében, hogy a pápai önképzőkörben Petőfi Zebulonra emlékeztető akcentussal szavalta el a Szózatot, ami szintén inspirációt adhatott a figura megteremtéséhez.
A tömegverekedésbe torkolló megyegyűlés a filmben
Természetesen a regény cselekményének több mozzanata ugyancsak valós eseményeken alapul. A bihari tisztújításra 1845. június 24-én került sor. A Pesti Hírlap tudósítója öt nappal később így írt az eseményről: „Roppant tömeg jelent meg. A megyeház előterét s udvarát már tegnap korán reggel nagy számú lovas és gyalog katonaság külön csapatokban foglalá el, s egy része, némi tolongás következtében, a kisebb terembe is bevitetvén, a szavazás közben oda gyűlt sokaságot fegyverrel üzé ki. A két rész Bernáth Józsefet és Pappszász Lajost tűzé ki első alispánul. De Bernáth József, előbbi másod alispán, ki nem jelöltetvén, az egész baloldal, mellynél a szembetűnő többség vala, nem vett részt a szavazásban, így Pappszász Lajos első alispán jön; másod alispánná pedig Thurzó János ki nem jelöltetése után felkiáltás utján Sántha György választaték el. A baloldal elkeseredettsége le nem irható. Szándéka orvoslást felsőbb helyen keresni.” Százhúsz évvel később az Esti Hírlap jobban elmerült a részletekben: „A liberálisok és a főispáni adminisztrátor hívei álltak szemben egymással. A megyeház udvarán fegyveres katonaság sorakozott. Az adminisztrátor, Tisza Lajos botos kortesek gyűrűjében jelent meg. A vita órák hosszat tartott az elsőnek szólás jogáról, Tisza nem várta végig, eltávozott. Ekkor a megye tizenegy hajdúja előreszegezett szuronyokkal a hazainduló ellenzékre rontott. Székekkel védekeztek, tizenketten megsebesültek, valamennyien liberálisok. A verekedésnek a katonaság vetett véget.”
Baradlay Richárd (Mécs Károly) meghallgatja Palvicz Ottó (Nagy Attila) utolsó kívánságát
Valós háttere volt Baradlay Richárd és Palvicz Ottó párbajának is: 1849. április 4-én Tápióbicskénél báró Riedesel von Eisenach osztrák ulánus őrnagy és Színi Sebő Alajos magyar honvédezredes küzdött meg egymással. Történelmi forrásmunkák szerint a két férfi Bécsben, Ferenc József szolgálatában kötött barátságot egymással: Sebő volt az uralkodó lovaglómestere, Riedesel pedig a vívómestere. Az egykori barátok ellenségként kerültek szembe egymással a tápióbicskei csatatéren. Az összecsapásról maga Sebő később így számolt be Szemere Miklós költőnek: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriási erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott, s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást... Több percig viaskodtunk, de eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mindketten támadtunk. Ekkor kaptam – ezzel feltűrte jobbkezén kabátja ujját s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettentő vágást. De volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le a nyeregből.” Állítólag Görgey Artúr személyesen tűzte Sebő mellére a vitézségi érmet, Kossuth pedig díszövet küldött a hősnek. Irodalomtörténészek szerint Jókai egy neki írt levélből értesült erről a párbajról. Elsőként A szabadságharc hősei (1850) című művében írt a párbajról, amelyet A kőszívű ember fiaihoz is figyelembe vett.
Richárd (Mécs Károly) és Jenő (Tordy Géza) a Plankenhorst hölgyek bécsi estélyén
A regényt 1869. január 1-jén kezdte közölni A Hon című napilap, melynek Jókai egy személyben volt az alapítója és a főszerkesztője. 131 folytatás látott napvilágot a lapban, és a regény még abban az évben megjelent könyv alakban is. A hatkötetes mű az Atheneaum jóvoltából jutott el az olvasókhoz a következő felosztásban: 1. kötet: 163 oldal; 2. k.: 171. o.; 3. k.: 163 o.; 4. k.: 149 o.; 5. k.: 193 o.; 6. k.: 244 o. Az Üstökös 1869. december 18-i száma így méltatta a művet: „Ki e korszak és ez események élő szemtanúja volt, újra s egész magasztos nagyságában látja azokat felelevenítve; mig az ifjabb nemzedéknek sok oly fenséges képet mutat, melyet a szárazon irt történeti művekből sohase látna meg. A nemzet nagy küzdelmének epopeája [eposza] ez, kötetlen nyelven van írva ugyan, de bizonyosan minden magyar szívhez megtalálja az utat.” A Szépirodalmi Közlöny 1870. március 10-i száma a hibákat is felemlegette: „Események indulnak, melyek szétoszolnak, mint a homokba vesző patak. Alakok lépnek elénk, melyekkel nem tudjuk, hogy miért ismerkedtünk meg. Pedig az aeszketika nem ismeri a véletlen ismeretségeket. Egységet a mesében hiába keresünk. […] Alig lehetünk tisztában vele, hogy ki a regénynek volta képenn hőse. A regény alapgondolata Baradlaynét jelölné ki hősül, de ő csak megindítja a történetet. Eleinte Ödönt mutatja be a szerző legtöbb kaland kíséretében, mintha az olvasó érdekeltségét itt akarná concentrálni. Végül pedig Jenő hal meg, mintha ő lett volna a hős. A szál, mely a történeten áthúzódik, oly cikcak-vonalt rajzol, hogy könnyen eltévedünk rajta; utoljára pedig annyira összecsombókosodik, hogy a képtelenségnek egy, a költőre nézve elkerülhetetlen, de semmi tekintetben nem igazolható vágásával kell kettémetszeni.”
A Jókai-mű képregény formájában is megjelent
Az idő múlásával elhalkultak a bíráló szavak, és A kőszívű ember fiai a magyar irodalom egyik klasszikusává nőtte ki magát, amelyet a szerző egyik fő művének tartanak. Második kiadása 1874-ben jelent meg három kötetben, a Franklin Kiadó gondozásában. Hosszú évtizedek óta kötelező olvasmánynak számít, az utóbbi években azonban a magyartanárok egyre gyakrabban tiltakoznak ellene, mondván, hogy terjedelme és nyelvezete miatt nehézkes a mai 12-13 évesek számára, akikhez a téma sem áll igazán közel. Jómagam úgy gondolom, problémát okoz az olvasástanítás hatékonysága is: sok gyerek egyszerűen nem tanul meg rendesen olvasni, gond van a szövegértésükkel, és egyébként is megfigyelhető az olvasás iránti érdeklődés jelentős csökkenése, különösen a klasszikus szerzők vonatkozásában. Szerteágazó cselekménye ellenére A kőszívű ember fiai az elmúlt évtizedekben színházakban is rendszeresen műsorra került két-, három- vagy négyfelvonásos változatban, általában Hevesi Sándor vagy Földes Mihály átdolgozásában, és persze miért épp ebből ne készült volna musical is? Az Új Színház 2016. október 14-én Tolcsvay Béla zenéjével, Seregi Zoltán rendezésében mutatott be egy újabb színpadi változatot.
Tordai Teri mint özvegy Baradlayné az Új Színház előadásában
A premier fontosabb szereplői: Tordai Teri (Baradlayné), Almási Sándor (Baradlay Ödön), Szarvas Attila (Baradlay Richárd), Jánosi Dávid (Baradlay Jenő), Bátyai Éva (Edit), Bordán Irén (Antoinette), Mihályi Győző (Rideghváry), Tóth Tamás (Lánghy Bertalan) és Koncz Andrea (Lánghy Aranka). Az előadás jelen sorok írásakor is látható a színházban, a szereposztás azonban némileg megváltozott. „Jó nézni az Új Színháznak ezt az előadását, mert az a fajta, az itthoni színpad többségéből már régóta száműzött nemzeti érzés, fészekmeleg patriotizmus van benne, amit a liberálbal tollnokai olyan ódivatúnak, szégyellnivalónak kiáltanak ki, és magyarkodásnak titulálják. A haza szolgálata, az iránta érzett szeretet, az önfeláldozás és a kötelességtudat belső parancsa sugárzik le a színpadról, és járja át a produkciót meg a közönséget. Hihetetlenül különleges érzés, hogy ilyen darabot is lehet látni, amiben nem káromkodnak, nem meztelenkednek, a magyar zászló nem a csúfolódás céltáblájaként, hanem az összetartozás szimbólumaként szerepel” – olvashatjuk egy on-line kritikában.
Csatajelenet előtt a fertőrákosi kőfejtőben
Így készült a film
A kőszívű ember fiai készülő filmváltozatáról 1963 végén kezdett cikkezni a magyar sajtó. Várkonyi abban az évben nagy sikert aratott a Fotó Háber című kémfilmjével, és így végre reális esélye nyílt arra, hogy filmet készíthessen gyermekkora kedvenc Jókai-regényeiből. Szerencséjére a Mafilm akkori igazgatója, Nemeskürty István egyik fő célkitűzésének tekintette, hogy olyan filmek megszületését támogassa, amelyek átértékelik a történelmi múltat. A pólus egyik végén voltak Jancsó Miklós alkotásai, a másikon a Várkonyi-féle szuperprodukciók. A kőszívű ember fiait az első magyar cinemascope filmként hirdették, ám ez nem fedte a valóságot. Az elsőség ugyanis egy másik Jókai-adaptációt illet meg, Az aranyembert (1962), amelyet Gertler Viktor rendezett. A kőszívű ember fiaiból a történelmi regényeiről ismert Erdődy János (1909–1996) írt forgatókönyvet. Erdődy első filmes munkája a Fotó Háber volt, és ő írta a későbbi Jókai-filmek (Egy magyar nábob, 1966; Kárpáthy Zoltán, 1966; Fekete gyémántok, 1976) szkriptjét is. A kőszívű ember fiaival kapcsolatos elképzeléseiről a következőket nyilatkozta: „A forgatókönyv több helyen eltér a regénytől. A cél: filmszerűvé tenni a cselekményt. Ezért a regény több részletét elhagytam, átdolgoztam. Természetesen a cselekményt, annak történelmi hátterét, a regény mondanivalóját a film hűségesen tükrözi majd. Nagyon szeretek Várkonyival dolgozni. Együtt készítettük a Fotó Hábert. Akkor és most is azt becsülöm benne, hogy rendkívül gyorsan látja át a helyzetet, és nyomban változtat eredeti elképzelésünkön, ha azt a szituáció úgy kívánja.” Erdődy jelen volt a forgatáson, hogy amennyiben változtatni kell valamit, azt ott helyben megbeszélje a rendezővel. Erre jó példa a film egyik leglátványosabb csatajelenete, amelyet a fertőrákosi kőfejtőnél vettek fel. A stáb egyszer épp arrafelé járt, és Várkonyinak annyira megtetszett a helyszín, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy bevegyék a filmbe. S amíg a műszak előkészítette a forgatást, Erdődy ott helyben megírta a jelenetet.
Édes élet Szentpétervárott (balról jobbra: Bitskey Tibor, Gombkötő Erzsébet és Bujtor István)
Maga Várkonyi így vázolta az elképzeléseit: „Arányait tekintve ez lesz az eddigi legnagyobb magyar film. Munkámban szeretném felhasználni a legkorszerűbb filmgyártási eszközöket, viszont a néző nem fog látni sem montázst, sem más korszerű technikai fogásokat. E film hagyományos módon készül, mert az eseményeket átfogó gazdag romantikus története ezt megköveteli. A regényhez hasonlóan a film fő stílussajátossága a romantika lesz. […] Ami új lesz számomra: a minden eddigit felülmúló méretek és technikai feltételek, a nagy tömegek mozgatása, a cinemascope-eljárással járó problémák.” A fontosabb szerepekre Várkonyi elsősorban a Vígszínház művészeit hívta meg, ami teljesen érthető, hiszen akkoriban a körúti teátrum főrendezője volt. (1971-ben az igazgatójává nevezték ki.) Érdekesség, hogy Bitskey Tibor és Tordy Géza ugyanazt a szerepet kapták a filmben, mint az először 1962 októberében sugárzott rádiójátékban, amelyben Richárdot Szabó Gyula alakította. (A filmváltozatban Mécs Károly játssza Richárdot.) Várkonyi nem sokkal a film forgatása előtt Londonban járt, ahol találkozott az Oscar-díjas amerikai magyar színésszel, Lukács Pállal (Paul Lukas). Megbeszéléseket folytatott vele, hogy szerepeljen A kőszívű ember fiaiban, ám ismeretlen okokból a megegyezés végül nem jött létre. Nem áll rendelkezésemre információ arról, hogy Lukács melyik szerepet kapta volna, de a kora alapján (71 éves volt akkoriban) Baradlay Kazimir tűnik a legvalószínűbbnek. A filmben szereplő színészek nagy szakmai élménynek tartották a Várkonyival való munkát, és sokak véleménye szerint a Várkonyi-korszak a Vígszínház legszebb időszakai közül is kiemelkedik.
Lánghy Aranka, a szerelmes papleány (Nádasi Myrtill)
Várkonyi művészi nagyságát és emberi gyengeségeit jól összefoglalja a Lánghy Arankát megszemélyesítő Nádasi Myrtill évtizedekkel későbbi visszaemlékezése: „Várkonyi… valóban vén kujonként viselkedett olykor, de képes volt atyai melegségre is. Rendkívül sokszínű egyéniség, baloldali elkötelezettségű, ugyanakkor igazi kozmopolita, több nyelvet beszélő európai. Színészként, színházi és filmrendezőként is emlékezetes alkotó. Reneszánsz embernek mondják az ilyet, szerintem inkább a barokk címke illik rá: a barocco eredeti jelentése szabálytalan, girbegurba igazgyöngy. Megrémített, amikor a rivalda takarásában méricskélte – itt-ott megtapintva –, hogy balerina alkatú színésznője nem szedett-e fel pár kilót. De máskor két okos mondattal helyre tett, amikor összetörtem, mert nem én kaptam meg egy áhított filmszerepet.” Több mint ezer statiszta (egyes újságcikkek tizenötezret emlegettek, ám számuk ennek alighanem csak a tizede volt), öttusázó és több kiváló sportoló működött közre a forgatáson, mint például Kárpáti Rudolf kardvívó világbajnok, továbbá Tilly János és dr. Felkai András tőrvívók, valamint Balczó András és Móna István öttusázók. A MAHART egyik legrégebbi gőzhajója volt a Vértes, amelyet 1964 őszén beolvasztottak, de augusztusban még felhasználták a Várkonyi-film egyik jelenetéhez, amikor Ödön beszédet mond a bécsi kikötőben.
A Baradlay-huszárok pihenője a folyóparton
A cinemascope-hoz szükséges különleges optikákat az AGA-Baltic svéd cég bocsátotta a Várkonyi-produkció rendelkezésére. A stábot hadtörténészek és más szakmai tanácsadók segítették. Az első forgatási nap 1964. július 14-e volt, kedd. (A hónapokkal korábbi előzetes médiahírek június 15-ét adták meg kezdődátumnak.) Ekkor vették fel Ónod közelében, a Sajó-hídnál azt a jelenetet, amikor Baradlay Jenő hazatér Bécsből. A helyszínt eleve ezen a környéken keresték, amely akkoriban – filmezés szempontjából –, mondhatni, szűz terület volt. Az Ónod melletti rév a sok elektromos távvezeték és a tizenkilencedik századba nem illő létesítmények miatt nem volt alkalmas a forgatásra. Az ottaniak ajánlották inkább a Sajó-hidat. Noha a felvételt több próba is megelőzte, a munka mégsem volt zökkenőmentes. A környékbeli falvak kíváncsi lakosai többször is megzavarták a stábot. A lovak sem voltak még hozzászokva a forgatáshoz, s olykor kiszámíthatatlanul viselkedtek. A hídnál játszódó csata közben az egyik díszletként odaállított szalmakazal túl nagy lánggal fogott tüzet, s az oltás érdekében szünetet kellett elrendelni. Az incidens során Hildebrand István operatőr is megsérült.
Tanácskozás (Páger Antal és Mécs Károly)
Az esetet így mesélte el egy szemtanú: „Csendes volt az idő. Hildebrand István operatőr és segédei nyugodtan emelkedtek fel a kránnal [daruhoz hasonlatos szerkezet magasból történő filmezéshez] a magasba, hogy próbafelvételeket készítsenek. Amikor a rendező utasítására felgyújtották a díszletházat, hirtelen nagy szél kerekedett. A tűz kinyújtotta lángnyelvét a krán felé. Az égő parazsak a rajta dolgozó emberek arcába vágódtak. A tűz ruháikat perzselte. Leugrani egyikük sem mert, hiszen a súlycsökkenés következtében az ólomnehezékek a levegőbe dobták volna a többit a drága géppel együtt. Megmenekülésüket a kránmester lélekjelenlétének köszönhették. Zsiga bácsi, látva a veszélyt, egy gyors mozdulattal felnyomta a szabályzókart, így aztán mindannyian szerencsésen földet értek.” Az egyik lovas statiszta az erdőszélen leesett a lováról. Hozzá a folyó túlsó oldaláról motorcsónakon kellett orvost hívni. „Az Ónod melletti erdőben harmadik napja dúl a csata, a jobban felszerelt osztrák csapatok támadnak és a forradalmi szellemű bécsi diákokkal megerősített magyar szabadcsapatok elszántan védekeznek. Végül is a piros honvédsipkás szabadságharcosok csellel elfoglalják az osztrák ágyúkat. Az akrobatamutatványnak is beillő cselt a magyar válogatott öttusacsapat tagjai szolgáltatják. Rajtuk kívül még kétezer statiszta, a honvédség gyalogsági és műszaki alakulatai, tűzoltó egységek, meg kétszáz válogatott hátasló segédkezik a színes, kétrészes, kalandos filmtörténet forgatásában” – tájékoztatta olvasóit a Film Színház Muzsika.
Ostrom (Bitskey Tibor és Mécs Károly)
A forgatás fontosabb helyszínei közé tartozott Ónod mellett Sopron, a budai vár, Farkasvölgy, Szentendre, Kőszeghegyalja és Gödöllő. A verekedésbe torkolló megyegyűlés jelenetét Budapesten, a Deák téri templomban forgatták 1964 augusztusában. Háromszor vették fel, míg Várkonyi elégedett lett az eredménnyel. A várostromot szeptember elején filmezték három napon át a budai Várban. Egy korabeli újsághír így számolt be az ostrom forgatásának első óráiról: „Az osztrák katonaság kilenc órakor már elfoglalta tüzelőállásait, a bástyák lőréseinél. Imitt-amott ágyúcsövek meredeznek elő, van, ahol sárga-fekete zászlót lengetnek. A rohamozó magyar katonaság késik. Aztán sorban feltűnnek a nemzetőrök, a tüzérek, a gyalogosok, a huszárok, a parasztok és vezényszóra várva, felsorakoznak a falak tövében. Egyelőre még minden csendes. Távolról a Dunáról egy hajókürt hallatszik, a rondella tövében leégett ház gerendái ágaskodnak az égnek. A csatára várakozó katonák türelmetlenek, szuronyukkal egymást piszkálják. S a vas – elhajlik. A szurony ugyanis – gumiból van. A katonák – katonák, az egyenruhák viszont a jelmeztárból valók és oldalt a munkások műanyaglapokból éppen bástyafokot készítenek, amott meg egy szórópisztollyal a cölöpkerítésnek adnak némi füstöt, hadviselt külsőt. […] Pontban tíz órakor eldördül az első durranás. Próba, hogy a katonák hallják a hangot, de ne ijedjenek meg. Tizenegy óra: elindul az első rohamozó osztag.”
Baradlay Jenő kivégzése
A kivégzési jelenet forgatása után Tordy Géza mozdulatlanul maradt a földön. Kiderült, hogy a vaktöltény összetétele olyan volt, hogy a színész valóban megsérült. Maga a művész évtizedekkel később így emlékezett erre az esetre: „Ez volt az egész forgatás utolsó pillanata, eleve rossz érzéseim voltak, persze milyenek lennének egy kivégzés előtt... Bekötött szemmel álltam szembe az osztrák kivégzőosztaggal a Citadellán, amikor telibe lőtték vaktölténnyel a homlokomat, majdnem elájultam, simán kimehetett volna a szemem. Végül előredőltem, ami a valóságban egy sortűz után elképzelhetetlen, de Várkonyi mentségére szól, hogy ezt benne hagyta a filmben. Nekem pedig élete végéig amolyan apám lett, szenzációs színigazgató, aki rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy irgalmatlanul gyorsan, mégis rendre jól tudott dönteni.” Az eredeti elképzelések szerint a bécsi jeleneteket valóban az osztrák fővárosban vették volna fel, ám erre végül – feltehetően anyagi okokból – nem került sor. Bécset Sopron helyettesítette, elsősorban a Kolostor és a Templom utca, az Orsolya és a Beloiannisz tér (napjainkban Fő tér) és környékük. Itt forgatták azt a jelenetet is, amikor a bécsi forradalmat kompromittálni szándékozó csőcselék Baradlay huszárjainak feltűnésére elmenekülnek. „Este hét óra után kezdték a beállítást, és kilenc óra is elmúlt, amikor felharsan a felvételt jelentő sípszó. A Kolostor utca 13. számú ház melletti részt nyolc hatalmas reflektor világítja meg. Mégis éjszaka történik mindez: ezt néhány fáklya jelzi. A sikátorból lassan előjön a három ügynök (Balogh Emese, Benkő Gyula és Somogyvári Rudolf), utánuk özönlik a »csőcselék«. Az egyik statiszta megcsúszik. »Kérem újra!« – csattan Várkonyi hangja. A második felvétel sem sikerül. Közben az egyik fáklyától megpörkölődik Hildebrand István operatőr haja. »Úgy látszik, ennél a filmnél még elégek« – mondja haját borzolva. (Mint szó volt róla, Ónodon a csatajelenet fényképezése közben kigyulladt a felvevőtorony is.) Végre a negyedik felvétel hibátlan.” Három nagy és több kisebb jelenet készült Sopronban, ezek körülbelül 18–20 percet tesznek ki a filmben.
Richárd a huszárok élén (Mécs Károly)
A csatajelenetekben honvédek, határőrök és rendőrök játszották a magyar és az osztrák katonákat, hiszen a hiteles csatahangulat megteremtéséhez szükség volt katonai alapismeretekre, mivel a kellékfegyverek sem voltak teljesen veszélytelenek. A haditechnikáról a valódi műszakiak, tüzérek, hidászok és utászok gondoskodtak. A katona statiszták egyike, Hankusz Árpád honvéd így beszélt forgatási élményeiről egy korabeli újságban: „Nagyon érdekes dolog ez a film. Szinte magunk is a varázsa alá kerülünk, hiszen ott kell élnünk abban a korban, amidőn a szabadságharcért harcoló hazafiak önként és lelkesen áldozták életüket a nemzetért. A múlt számunkra kézzelfogható közelségbe került, s amidőn a frontok összecsapását játsszuk, egyszerre megértjük: a 48-as szabadságharc minden sikerének az volt a magyarázata, hogy a nép értette, miért is kell harcolnia.” A katonákról forgatás közben Mécs Károly is elismerően nyilatkozott: „Azt hiszem, a néphadsereg parancsnokai nagyon jól nevelik a katonákat. Ezek a fiúk úgy szeretik, becsülik egymást, annyira, annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy öröm együtt dolgozni velük... Ez a film mintegy 16 millió forintba kerül, de a sorkatonák szakszerű közreműködése nélkül nem lehetett volna megvalósítani...” A forgatás befejezése után Várkonyi Zoltán külön köszönetet mondott a hadsereg áldozatkész segítségéért.
A császárpártiak: Plankenhorst Antoinette, Alfonsine és Rideghváry (balról jobbra: Szemere Vera, Béres Ilona és Básti Lajos)
A belsők többségét – például a báljelenetet – a Mafilm budapesti, Gyarmat utcai műtermeiben vették fel. A farkaskalandot eredetileg Leningrádban akarták forgatni a Lenfilm támogatásával. Végül 1965 januárjában mégis Gödöllőn vették filmre a jelenetet, mivel akkoriban ott igen nagy volt a köd és a hó, melyet a filmi hatás kedvéért mezőgazdasági repülőgépek kavartak fel. A forgatást megelőzően Bitskey Tibor és a jelenet másik színész szereplője, Bujtor István a jégszínházban és a műjégpályán gyakorolta a korcsolyázást. Szigeti Kálmán és Szigeti Pál irányításával a Budapest Filmstúdió gödöllői állattelepén nevelték azt a harminc farkast, amely a farkaskaland jelenetéhez kellett, és itt készítették fel a lovakat is a forgatáshoz. (Egyes források tíz idomított farkasról és húsz-harminc farkaskutyáról tudnak.) „Kiskoruktól fogva neveljük őket a szereplésre; tökéletesen uralkodnunk kell fölöttük, hogy a jelenetet leforgathassák. A rendezők szigorúak; megkövetelik, hogy minden »szereplő« pontosan, jól játssza a szerepét. A nézők, akik szórakozva nézik majd a filmet, nem is sejtik, hogy a látszólag természetes jelenet mögött micsoda könyörtelen, gyötrő munka áll. Ez nem cirkusz: nem csukjuk be az állatokat szűk helyre, nem nyúlunk korbácshoz, sem kihegyezett rudakhoz... Nevelünk, barátkozunk végtelen türelemmel. A mi neveltjeink az ember mellett nőnek fel, de természetes körülmények között. Az állat így ragaszkodóvá, hűségessé válik és engedelmeskedik. De ezt csak szeretettel lehet csinálni” – nyilatkozta a forgatás előtt Szigeti Pál.
Támadnak a farkasok az orosz sztyeppén
Szeretet ide vagy oda, Várkonyi nem érte be stilizációval, és a regény cselekményének megfelelően a forgatáson valóban lelőtték az Ödön szánját üldöző farkasokat. Azzal a farkassal, amelyet Baradlay Ödön késsel öl meg, valójában nem Bitskey Tibor, hanem a dublőre és egyben az állat idomárja, Szigeti Kálmán végzett. (A Képes Film Híradó 1965/4. száma szerint sem Bitskey, sem Bujtor nem kért kaszkadőrt, hanem személyesen küzdöttek meg a farkasokkal.) „Mi neveltük kölyökkoruk óta A kőszívű ember fiaiban szereplő farkasokat is. Különböző állatkertekből kaptuk az ordas csemetéket. Ahogy nőttek, hozzászoktattuk őket a tennivalókhoz. Itt az udvaron gyakorolgattuk velük azt is, hogyan ugorjanak fel a szánra. Húsdarabokkal csalogattuk az állatokat. A felvétel alatt ment is minden, mint a karikacsapás. Igaz, nagyon sajnáltam a sok szép farkast, amelyet le kellett lőnünk, de a film így kívánta – ezért neveltük őket!” – mesélte a forgatásról Szigeti Kálmán. Csupán két farkas kerülte el a végzetét: Helén, aki beszaladt az erdőbe, és nem érték el a golyók, illetve Lupi, aki vicsorgott ugyan, ám nem harapott, ezért Várkonyi kegyelmet adott neki, és visszakerült a telepre. A farkaskalanddal egyébként befejeződött a film forgatása. A korábbi felvételekkel már 1964. október 10-e előtt végeztek, ezért a film első kópiáját már októberben összeállították, körülbelül ötezer méter filmanyagból. Ebbe utólag illesztették be a téli jeleneteket. Egy rövid jelenetet a velencei szőlőhegyénél forgattak még nyáron, miközben ugyanakkor – szintén Fehér megyében, egész pontosan Felsőcikolán – egy másik Jókai-adaptáció is készült, A cigánybáró című Strauss-operett filmváltozata magyar–nyugatnémet koprodukcióban. A női főszerepet Házy Erzsébet alakította. Kuriózum, hogy egy harmadik Jókai-produkción is akkoriban dolgoztak a filmesek: a Rab Ráby (1964) filmváltozatát Hintsch György rendezte. A Várkonyi- és a Hintsch-filmnek több közös szereplője is volt, mint például Páger Antal, Kálmán György, Huszti Péter, Kovács István, Ambrus András, Gelley Kornél, Inke László, Makláry János, Barsi Béla és László György.
Richárd, Edit és özvegy Baradlayné (Mécs Károly, Polónyi Gyöngyi és Sulyok Mária)
Az idén 87 esztendős Mécs Károly a közelmúltban így értékelte Várkonyi klasszikusát: „Komoly politikai tett volt akkoriban, hogy Várkonyi Zoltán filmre vitte a Baradlay család történetével ezt a hazaszeretet-apoteózist. Rengeteg munkával járt, és számos nehézséggel kellett megküzdenünk, hiszen valóban nem volt sok tapasztalatunk az ilyen nagyságrendű, csatajelenetekkel tarkított filmek forgatásában. Várkonyi Zoltán kétrészes filmje egy hatalmas, átfogó alkotás, arról beszél, hogy mit jelent számunkra a haza, mennyit lehet, vagy mennyit kell áldoznunk érte. Ne felejtsük el, hogy az 1956-os forradalom után pár esztendővel – a csalódottság dacára – még bennünk élt az a lendület és hevület, ami a nemzedékünket jellemezte. Nagyon inspiráló volt számunkra mindazt filmes körülmények közt megvalósítani, amit pár évvel korábban éreztünk. A lóbuktatástól kezdve a vármászásig rengeteg nehézség volt. A képzett kaszkadőrök csapatát akkoriban a szakmát tanuló egykori öttusázók jelentették, akiknek keményen meg kellett dolgozniuk. […] De volt rengeteg úsztatás, átmentünk a Sajón, a Hernádon, néha vágtában, de mindenki kitűnően lovagolt és vívott.” Említsük meg, hogy Mécs Károly a musicalváltozatban már Baradlay Kazimir szerepét játszotta: „Hány kollégámnak jutott osztályrészül, hogy eljátszhatta a fiút, majd az apát is ugyanabban a történetben?! Amikor megkaptam a felkérést Szabó Lászlótól és Szente Vajktól, kicsit ódzkodtam is, arra gondoltam: mi közöm van ehhez a figurához? De aztán rájöttem, hogy igenis van. Richárd is örökölt valamit az apjától: a császárhűséget. Hogy ez megingott benne, és megtalálta az igazi útját, az anyja érdeme. […] Kazimir szerepe annyi, hogy kegyetlenül kiszabja az útját a három fiúnak, akik azonban nem követik ezt az utat, mert van egy édesanyjuk, aki a hazájukhoz hű katonákat és tisztviselőket nevel belőlük. Ez példa is arra, hogy nem minden ember elveszett, mindenkit meg lehet győzni arról, hogy ez a helyes út.”
Baradlay Ödön és Baradlay Richárd (Bitskey Tibor és Mécs Károly)
Így látták ők
„Erdődy János forgatókönyve mértéktartó, lényegre törő, kevés szóval jellemez embereket, történeti szituációkat, és biztos kézzel fogja össze a cselekmény szertefutó szálait. Hildebrand István ragyogó operatőri munkája a látvány szépségével ragad el bennünket, Farkas Ferenc kor- és hangulatfestő zenéje a fülünket gyönyörködteti. Rajtuk kívül a nagyszerű szereplőgárda – valóságos kis hadsereg, lehetetlen e helyütt még csak felsorolni is őket – a biztosítéka A kőszívű ember fiai közönségsikerének. A kalandos filmek kedvelői bizonyára hálásak lesznek a legendás történelmi mese életre keltéséért, még akkor is, ha a film alkotói nem ragadják el őket az élet és halál, a történelmi és egyéni kaland izgalmainak magasabb régióiba.”
(Mágori Erzsébet: „Nem lesz semmi bántódásunk…”. In: Élet és Irodalom, 1965. április 3., 9. o.)
Jenőt elvakítja a szerelem (Béres Ilona és Tordy Géza)
„Hogy mindez csak illusztráció? Hát az. Képeskönyv lapjai peregnek előttünk, metszetek a reformkori Pest-Budáról, melynek fakult ábráit szívesen őrzi s színezi emlékezetünk, képeskönyv lapjai: immár a valóságra irányított géplencse előtt a zöld karokkal végtelent ölelő táj, a hintó alá tekeredő hosszú-hosszú út, a tömör kastély és nemes falai s köztük a sok nehéz bútor, a suhogó tafota-szoknyák, drága kelmék, történelmi bajuszok, szakállak, hány szép színész és mennyi kellék, egy egész operai jelmeztár, táncosnőstül, igazi farkasok és igazi vér, gyermeki öröm a nézőtéren, mennyi látnivaló, képeskönyv gyönyöre, szemek vasárnapja, valami a film ősi izgalmából, hogy mindezt nemcsak leírni, de való mivoltában láttatni is lehet, a sok cifra huszármentét, paripák ágaskodását, habzsolni a tűz szemlélésének atavisztikus ünnepét – ennyit nyújt a film, s ez végül nem is kevés.”
(Lukácsy Sándor: „A kőszívű ember fiai”. In: Filmvilág, 1965. április 15., 8–11. o.)
Bécsi barikád: a jelenetet Sopronban forgatták
„Csak arról feledkeztek meg némileg a film alkotói, hogy Jókai A kőszívű ember fiaiban a valóságot romantizálta: megtörtént dolgokat és igazi hősöket örökített meg. A kőszívű ember fiai romantikája »valós« romantika, a tények állnak mögötte, egykori életmozzanatok, főképp pedig a megélt történelem igazsága. A kőszívű ember fiai hősi romantikájának, pátoszának ezt a »realisztikus« jellegét, sajnos, csak kevéssé tükrözi a film. Kevéssé, mert nem érzékelteti eléggé azokat az elvi világnézeti hajtóerőket, amelyek e nagy tettekre ösztönözték 48 hőseit. Csak egyes jelenetekben (például a megyegyűlésen vagy a bécsi felkelés egyes motívumaiban) villantja meg, hogy itt egy hatalmas társadalmi mozgalom hulláma csapott át 48 forradalmába: a társadalmi haladásnak, progresszív eszmevilágnak, történelemformáló tevékenységnek oly áramlása, mely addig idehaza ismeretlen volt. A »szabadság, egyenlőség, testvériség« eszméinek nagy történelmi hajtóerejét csupán töredékesen sugározza a film egésze. Sokkal inkább Jókai regényének eposzi, hőskölteményi vonásait, látványos kavargását közvetíti, mintsem a líráját, a cselekményvillódzásban benne rejlő igazi tartalmát, 48 erkölcsi-világnézeti nagyságának érzékeltetését, eszmei ideáljainak töretlen fényét.”
(Fenyő István: „A kőszívű ember fiai”. In: Népszabadság, 1965. április 7., 8. o.)
Haynau az egyik alárendeltjével (Márkus László és Várkonyi Zoltán)
A kőszívű ember fiai (1965) – magyar történelmi filmdráma. Jókai Mór azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Erdődy János. Dramaturg: Fehér Imre. Operatőr: Hildebrand István. Zene: Farkas Ferenc. Díszlet: Zeichan Béla. Jelmez: Láng Rudolf és Lázár Zsazsa. Vágó: Kerényi Zoltán. Rendezte: Várkonyi Zoltán. Főszereplők: Sulyok Mária (Baradlay Mária), Szemere Vera (Plankenhorst Antoinette), Bitskey Tibor (Baradlay Ödön), Béres Ilona (Alfonsine), Mécs Károly (Baradlay Richárd), Polónyi Gyöngyi (Liedenwall Edit), Tordy Géza (Baradlay Jenő), Nádasi Myrtill (Lánghy Aranka), Páger Antal (Öreg Pál), Makay Margit (Mater Renegia), Básti Lajos (Rideghváry Bence), Várkonyi Zoltán (Haynau), Nagy Attila (Palvicz Ottó), Rajz János (Boros Mihály), Kálmán György (Fritz Goldner), Major Tamás (Baradlay Kázmér), Kiss Ferenc (Tormándy). Magyarországi bemutató: 1965. április 1. (mozi).
JÓKAI, VÁRKONYI ÉS AZ EROTIKA
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az erotika – legalábbis a magyar irodalomban – valamiféle huszadik századi találmány, pedig az előző évszázadok írói és költői is alkottak erotikus témájú műveket. Persze Jókait nem elsősorban az ilyen verseiről ismerjük: „Adj egy csókot szép bálványom / Hadd czuppanjon piros szádon / Míg a csókot czuppantottam / A csecsedbe pillantottam. / Jaj de kedves selyem halom / A bimbóját be is falom.” Mindazonáltal ezek után már nem annyira meglepő, hogy Várkonyi Zoltán megpróbált némi erotikát csempészni a Jókai-megfilmesítésekbe. A hatvanas évek közepén ez elég merész ötletnek számított, hiszen akkoriban még a nyugati kalandfilmekben se nagyon láthattunk fedetlen női kebleket. A hetvenes évek második felében bemutatott Fekete gyémántokban Várkonyi kicsit többet engedett már meg magának a villanásnyi csupasz kebleknél: még egy röpke orgiajelenet is belefért, amely Theudelinda grófnő házának pincéjében zajlik, persze a filmen csak a szocialista erkölcsök keretein belül.
Lánghy Aranka épp akkor marad egyedül a Baradlay-házban, amikor megérkeznek az osztrákok. Apja, Jenő és özvegy Baradlayné azonnal hazasietnek. A házat feldúlva találják, Aranka felsőruházata megszaggatva. Nem mondják ki, csak sejtjük, hogy az ellenséges katonák erőszakoskodtak a lánnyal (Nádasi Myrtill és Tordy Géza)
Az Egy magyar nábob (1966) címszereplője, Kárpáthy János, a gazdag magyar főúr (Bessenyei Ferenc) féktelen mulatozásokban leli örömét, és a szép cigánylány, Sára is feltárja neki a kebleit. A szerepet alakító Medveczky Ilona így emlékezett vissza a forgatásra: „Minden reklámban ez volt, és ment Nyugatra is. Ekkor olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem. [...] Bessenyei, Darvas, Kibédi Ervin, és még sorolhatnám a nagyszerű színészeket, mind úgy bántak velem, mintha a kollégájuk lettem volna száz éve. A nagy művészek mindig alázatosak, tisztelettudók, és soha nem érzékeltették, hogy kezdő vagyok.” (Az örökifjú művésznő rosszul emlékezett: a film forgatásakor huszonnégy esztendős volt, és nem tizenhét-tizennyolc.)
Utolsó Jókai-filmjében, a Fekete gyémántokban (1976) Várkonyi a korábbinál picivel több, de még mindig mértéktartó erotikát engedett meg magának. Fürdési jelenet Jókai regényében is szerepel, ám abban Berend Iván lesi meg a férfiakat, hogy kiderítse, kinek a kedvese a szép Evila (Sunyovszky Szilvia). „Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy akinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszúrásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, aki Evila nevét viseli.” A film viszont a mosakodó bányászlányokat mutatja, és hősünk másféle módon tudja meg, ki a vetélytársa Evila szerelmét illetően
A Fekete gyémántok egyik mellékszereplője, Bondavári Theudelinda grófnő (Tolnay Klári) vénkisasszony maradt, kinek otthonába férfi nem teheti be a lábát, csak a tisztelendő úr. Neki panaszolja el a grófné, hogy éjszakánként miféle különös látomások gyötrik. Végére is járnak a titoknak, és kiderül, hogy a ház asszonynépe egyáltalán nem él olyan szűzies és istenfélő életet, mint a grófnő. „A sírbolt hosszában elnyúló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje. A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfihaddal. [...] Minden nőcselédjének volt egy férfi udvarlója: a szomszéd major írnokai, majorosai, vadászai. A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az urasági írnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdújával ölelkezett; a kapusnő, az öreg matróna, ki mindig józan, az asztal tetején táncolt, s egy boroskancsót tartott két kézre fogva, annak dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt, mint az öreg dobot.”
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Field toplistái: A magyar filmek
Jó estét nyár, jó estét szerelem
141 perc A befejezetlen mondatból
Magyar rapszódia / Allegro barbaro
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
Kastélymentő szex Poe-módra (18+)
Erszényes farkasemberek apácajelmezben (18+)
Meztelennek látok minden nőt! (18+)
O. J. Simpson a sivatagi pokolban (18+)
Forró egyiptomi árnyak (18+)
