Idén volt hatvanéves Federico Fellini egyik legismertebb alkotása, az Oscar-díjas 8 és ½ (1963), amely a filmtörténet első rendezői önvallomásának számít. A Maestro alteregóját, Guido Anselmit Marcello Mastroianni személyesítette meg. A filmnek vannak ugyan önéletrajzi vonatkozásai, ezek azonban éppúgy nem pontosak és hitelesek, ahogyan a tíz évvel korábbi A bikaborjak (1953) és a tíz évvel későbbi Amarcord (1973) esetében sem voltak azok. Guido életében természetesen fontos szerepet töltenek be a nők, akik sokféle típust képviselnek, mégis mintha egyetlen – az ideális – nő különböző arcait testesítenék meg. Érdekesség, hogy az őket megformáló színésznők közül ketten, Sandra Milo és Caterina Boratto a valóságban tényleg Fellini szeretői voltak, sőt Boratto épp ennek a filmnek köszönhette visszatérését az olasz filmvilágba. A 8 és ½ Fellini utolsó fekete-fehér játékfilmje volt, amely elnyerte a Moszkvai Filmfesztivál nagydíját – igaz, a színfalak mögött kínos viták és kisstílű, ultimátumokkal megtűzdelt alkudozások zajlottak. Azt nem mondhatjuk, hogy az opusz korabeli megítélése egyöntetűen kedvező volt, ám javarészt az elismerés hangjai domináltak, és az eltelt hat évtized ellenére a 8 és ½ még mindig a filmtörténet legnagyobb klasszikusai között foglal helyet. Olyan világhírű alkotókra hatott, mint például Arthur Penn, Paul Mazursky, Rainer Werner Fassbinder, François Truffaut és Bob Fosse, de említhetjük a magyarokat is, Herskó Jánost (N. N., a halál angyala, 1970), Kovács Andrást (Labirintus, 1976) vagy Révész Györgyöt (Hanyatt-homlok, 1984). A 8 és ½ 1964. május 14-én került a magyar mozik műsorára, feliratos változatban. A szinkron a tévépremierhez készült, amely 1970. február 28-án volt. A magyar szöveget Karsai Lucia írta, a szinkront Gerhardt Pál rendezte. Fontosabb magyar hangok: Gábor Miklós (Guido), Földi Teri (Luisa), Pálos Zsuzsa (Claudia), Szegedi Erika (Carla), Káldi Nóra (Rossella), Váradi Hédi (Gloria), Tolnay Klári (Madeleine), Képessy József (Pace), Bárdy György (Mezzabotta).
FIGYELEM! A cikk végén található ráadásgaléria explicit női meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A TÖRTÉNET
Guido Anselmi, a negyvenkét éves filmrendező májproblémák miatt került szanatóriumba, ahol időnként furcsa látomások gyötrik. Meglátogatja őt Carini, a fontoskodó kritikus, aki kerek perec közli vele, hogy neki nem tetszik Anselmi új filmterve. Ezt ki is fejti bővebben, miközben elkíséri Guidót az élet vizének nevezett forráshoz. Véleményének lényege, hogy a filmterv csupán egy vázlat, melynek széteső epizódjait semmiféle filozófiai gondolat nem fűzi egybe. A filmművészet egyébként is legalább fél évszázaddal le van maradva a többi művészet mögött. Hamarosan újabb látogató érkezik, Anselmi egyik barátja, Mezzabotta. A korosodó gyáros magával hozta jóval fiatalabb szeretőjét, aki kijelenti, hogy nem tetszenek neki Guido filmjei, kacér viselkedése azonban arra utal, hogy a rendező mint férfi nem lenne esélytelen nála. A kiábrándító valóságot ismét egy vízió szépíti meg: a fiatal és bájos Claudia nyújtja át Guidónak az élet vizét tartalmazó poharat, ő legalábbis ilyennek képzeli a valóságban fáradt és elgyötört nőt. Anselmit legközelebb az állomáson látjuk, ahol épp Carlára, a szeretőjére várakozik. Közben elolvassa Carini jegyzeteit, amelyek szerint Claudia szerepeltetése teljesen felesleges. Carla érzéki, de nem különösebben okos nő. Be nem áll a szája, és szemrebbenés nélkül arra kéri a szeretőjét, hogy szerezzen állást a megcsalt férjének, aki voltaképpen remek ember. Guidót nem nagyon érdekli a nő ömlengése, inkább új szemöldököt fest Carla arcára, és arra kéri, tegyen úgy, mintha idegenként nyitna be hozzá.
Carla és Guido (Sandra Milo és Marcello Mastroianni)
Guido egy újabb fantáziajelenetben anyjával együtt keresi fel apja sírját, majd a csókkal búcsúzó anya képe átváltozik a feleségévé. A szanatóriumban Guidót szinte az egész stáb várja. Mindenki bízik abban, hogy végre elkezdődik a forgatás. Guido elégedetlen az apa szerepére kiválasztott jelöltekkel, a főszerepre kiszemelt francia színésznőnek, Madeleine-nek pedig igazából fogalma nincs arról, miben fog játszani. A korosodó amerikai férfi sztár is tanácstalan. Megérkezik Pace úr, a producer és ifjú szeretője. Guido eltréfálkozik a producerrel, de igazából neki sem árul el semmi lényegeset. Este a vendéglőben a rendező jókedvűnek tűnik, szívesen bocsátkozna alkalmi kalandba is, miközben a társaság felszínes fecsegést folytat a művészetről. Jelen van egy eddig nem látott új színésznő is: senkihez nem szól, és őt se szólítja meg senki. Az est szenzációja egy gondolatolvasó fellépése, aki egy médium segítségével még Guido gondolatait is kifürkészi. A férfit a szanatóriumban a türelmetlen Madeleine várja, aki ezúttal sem kap egyértelmű választ a kérdéseire. Guido végiglátogatja a stáb tagjait, akik alig várják a forgatás elkezdését, és még e kései órán is a film érdekében szorgoskodnak. Guido úgy érzi, ezekért az emberekért érdemes lenne cselekedni, ám fogalma sincs, miről szóljon a tervezett film. A szobájában Claudia fantáziaképe fogadja. A lány kacagva lapozgatja a forgatókönyvet. A rendező mellé fekszik, és így alszik el. Másnap telefoncsörgésre ébred: Carla beteg. Egészséges volt, de unalomból ő is elvégezte a gyógyvízkúrát, ami megbetegítette. A kötelességtudó Guido a szeretőjéhez siet, s igazából önmaga miatt aggódik: mi lesz, ha kitudódik ez a titkos viszony. Végül Carla vigasztalja a férfit, hiszen bármilyen butácska, mégis érző szíve van.
Guido találkozik a bíborossal (Marcello Mastroianni és Tito Masini)
A producer tanácsára Guido felkeresi a bíborost, aki ugyanott gyógykezelteti magát. A látogatás célja, hogy megelőzzék az esetleges botrányt, amit az előző filmek esetében nem sikerült elkerülni. A beszélgetés azonban nem hoz konkrét eredményt. Guidónak eszébe jut egyik gyermekkori élménye, amikor társaival együtt pénzt adott azért, hogy Saraghina, a molett prostituált táncoljon előttük. Bár a váratlanul megjelenő papok épp Guidót csípik fülön, és meg is büntetik, a fiú később egyedül megy vissza, hogy megbámulja a nőt. Luisa, a feleség érkezése üdítően hat a sok öregember között, ám hamar egyértelművé válik, hogy a házaspár között nincs igazi kommunikáció, sőt Guido különböző indokokkal kerüli is a beszélgetést. Egy vendéglőben Carla váratlan megjelenése feldühíti Luisát, mire a férfi letagadja, hogy ismeri a nőt. Közben egy háremet képzel el, ahol ő irányítana minden nőt, akik engedelmesen lesnék a kívánságait. Luisa sértődötten otthagyja a férjét, miután magára ismer a feleséget alakító színésznő próbafelvételén. Végre megjelenik fizikai valóságában is Claudia, aki színésznő, a rendező szerepértelmezése helyett azonban jobban érdekelné a gázsi. Pace úr véget vet a beszélgetésnek, és figyelmezteti Guidót, hogy a toronydíszletnél kezdődik a sajtótájékoztató. A rendező még mindig nem tudja, miről fog szólni a film, mire Pace megfenyegeti, hogy ha nem forgatja le, akkor tönkreteszi. Guido mégis visszakozna, mígnem rádöbben, hogy a saját magát jellemző káoszról kell forgatnia. Megszólal a zene, szétnyílik a függöny és megjelenik minden korábbi szereplő, akik már tudják, mi a dolguk. Guido utasítására megfogják egymás kezét, és körtáncba kezdenek. Ahogy besötétedik, fokozatosan eltűnik mindenki, és csak a Guido gyerekkori énjét szimbolizáló kisfiú marad a fénycsóvában.
Marcello Mastroianni és Federico Fellini a háremjelenet forgatásán
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Számoljunk együtt!
Az Országúton (1954) világsikere után minden Fellini-film nemzetközi érdeklődést keltett már az előkészületi fázisban is. A Maestro viszont nem szerette, amikor mély értelmű előzetes fejtegetéseket vártak tőle arról a műről, amely még az ő fejében sem állt össze teljesen, ezért előszeretettel adott homályos és kétértelmű válaszokat az újságírók kíváncsi kérdéseire. „Született hazudozó vagyok” – vallotta be évek múlva egy róla készült dokumentumfilmben, arra utalva ezzel, hogy még önéletrajzinak elkönyvelt filmjeit sem szabad készpénznek venni, valójában egyikben sem tárja fel igazi önmagát, csak részleteket villant fel összetett személyiségéből. Effajta ködösítésnek számít a 8 és ½ cím is, amely Pietro Bianchi filmkritikus – Fellini nagy rajongója – szerint „mint filmcím nemcsak rossz választás, hanem tévedés is.” Bianchi az elsők között – ha ugyan nem a legelsőként – vetette fel, hogy a cím jelentése a rendező addigi filmográfiájából magyarázható meg. Szerinte ha a listába belevesszük az Alberto Lattuada társrendezőjeként forgatott A varieté fényeit (1950) is, akkor Fellini a 8 és ½ előtt pontosan nyolc filmet forgatott. Mások fél filmnek vették a Lattuada-opuszt, akárcsak a Szerelem a városban (1953) és a Boccaccio’70 (1962) számára forgatott epizódokat, és így hét és fél jön ki, vagyis a 8 és ½ a nyolc és feledik alkotás az életműben. Fellini egyik legértőbb biográfusa, Tullio Kezich szerint viszont mindegyik számítási mód hibádzik valahol.
Saraghina (Eddra Gale), Guido első szexuális élménye
Kezich szerint a címet valójában a kényszer szülte, mert a gyártó Cineriz végleges címet akart már akkor, amikor Fellini igazából még azt sem tudta pontosan, hogy miről fog szólni az új film. Igaz, ez nem ad magyarázatot arra, hogy a Maestro miért épp a 8 és ½ címet dobta be, ha annak semmilyen jelentése nincs. Ennio Flaiano forgatókönyvíró a Bella confusione (Szép kis zűrzavar) címet javasolta. Később felmerült a Film comico (Filmvígjáték) címvariáció is, ami azt bizonyítja, hogy a rendező a kezdet kezdetén szinte monomániásan ragaszkodott ahhoz, hogy vígjátékot forgasson. A 8 és ½-lel Fellini egy valóban rá jellemző címet választott, amely titokzatos és nehezen megfejthető. Kezdetben ugyanis egyáltalán nem volt világos, hogy a cím mire utal, majd miután az elemzők megtalálták a legvalószínűbb megfejtést, épp elég talányt okozott számukra, hogy az addigi életmű alapján a címben megfogalmazott eredményre jussanak. Fellini visszaemlékezése szerint a premieren egy riporter – alighanem a Saraghina-epizód hatására – megkérdezte tőle, hogy a cím azt az életkort jelenti-e, amikor átélte első szexuális élményét. A Maestro úgy gondolta, ostoba kérdésre ostoba választ kell adni, ezért „igen”-nel felelt. A riporter persze komolyan vette, megírta, mások átvették, és azóta ez is az egyik leggyakoribb címmagyarázatnak számít. Ne titkoljuk el, hogy az „ostoba” kérdés valóságalapját maga Fellini is elismerte, amikor így írt Saraghináról a Mesterségem, a film című kötetében: „…irtóztató és csodálatos sárkány, aki a főszereplő első szexuális élményének traumáját van hivatva jelképezni.”
Guido (Marcello Mastroianni) a fürdőkúrán
Fellini elképzelt olyan figurákat is, akiket végül kihagyott, de beszélt róluk Brunello Rondi forgatókönyvírónak: „A homoszexuális barát, aki hallgatag fiújával utazik. Együtt mennek el az apátságba, ahol egy üvegkoporsóban ezeréves mumifikálódott szent látható, vagy egy színdarab rendezését nézik meg egy középkori templom előtti téren. […] A homokost alaposan elnáspángolja hallgatag barátja, s a főhős beviszi egy gyógyszertárba, vagy még jobb: a helyi kórházba. Éjszaka van. Csak egy idős apácát talál a kórházban, meg egy fiatal ügyeletes orvost. és három öregembert, aki nyugodtan vár a halálra.” Nem ez lett volna az első alkalom, hogy a homoszexualitás motívuma megjelenik egy Fellini-filmben. Homoszexuális volt A bikaborjak (1953) egyik mellékszereplője, a Riminibe látogató színigazgató, Sergio Natali úr. Vittorio De Sica elvállalta volna a szerepet azzal a feltétellel, hogy a figura emberségesen lesz ábrázolva. (A szerepet végül Achille Majeroni játszotta el.) Homoszexuálisok (biszexuálisok?) a Fellini-Satyricon (1969) főszereplői, Encolpius és Ascyltos is. A Fellini-Casanova (1976) egyik kihagyott jelenetében láthattuk volna a szerelemlovag kalandját egy férfival. Érdekességként említsük meg, hogy a korabeli médiában két filmtervről is szó esett Fellini kapcsán, miközben az újságírók az akkor még cím nélküli 8 és ½-ről próbáltak tájékozódni. Az egyik Az édes élet folytatása lett volna, amelyről azt is közölték, hogy cselekménye Rómában, Párizsban, Londonban és Stockholmban fog játszódni. A másik filmterv A fiatal szőke asszony címet kapta, főszereplője Marcella Pobbe szoprán énekesnő lett volna, partnerei Mastroianni, Anna Magnani és Claudia Cardinale. Ez valójában már a 8 és ½ egyik korai változata volt.
This is the end of a beautiful friendship (Pier Paolo Pasolini és Federico Fellini)
Alkotói válság
Az édes élet (1960) világsikere teljesen átformálta Fellini életét és munkakörülményeit. Örökre búcsút kellett intenie a családias hangulatú forgatásoknak, és el kellett fogadni azt a tényt, hogy nőtt az irigyei és csökkent a barátai száma. Igaz, ennek érdekében ő is megtette a magáét. Angelo Rizzoli producerrel megalapította a Federiz vállalatot, amely célul tűzte ki a tehetséges kollégák és barátok filmterveinek gondozását. Fellininek ehhez igazából nem volt se kedve, se ideje. Néhány nap munka után például a Federiz leállította a Maestro jó barátja, Pier Paolo Pasolini első filmje, A csóró (1961) forgatását. Pasolini zokon vette mindezt, néhány gonoszkodó megjegyzést is tett a szerinte hercegprímásként viselkedő Fellinire, mindazonáltal az egymás iránti tiszteletük annak ellenére is megmaradt, hogy régi barátságuk soha többé nem állt helyre. A sokféle elvárás miatti állandó stressz fizikai tüneteket okozott Fellininek, aki bevonult a chiancianói szanatóriumba, hogy kipihenje magát. A szanatórium csendjében kezdett körvonalazódni a fejében egy új film gondolata. Tulajdonképpen már első elképzelései is erősen hasonlítottak az elkészült filmre: egy férfi egy kisebb betegség miatt két hétre kikapcsolódik a hétköznapi élet ritmusából. A férfinak számtalan kötöttsége, kötelezettsége van, nős, de szeretőt is tart. Kapcsolataiban azonban csak vergődik, és csupán azért nem vet véget nekik, mert akkor az üresség várna rá. Nem látja élete értelmét.
Guido, a nőidomár (Marcello Mastroianni)
A Maestro kezdettől fogva úgy tervezte, hogy a filmben párhuzamosan zajlanak majd a valóság eseményei és a fantázia történései. Az előbbit a találkozások, a vízkúra, a látogatók és a beszélgetések jelentették, míg az utóbbit a gyermekkor visszatérő képei és a felnőtt férfi vágyképei. Érdekes módon eleinte szó sem volt filmrendezőről, Fellini ugyanis íróra, ügyvédre, sőt színházi impresszárióra is gondolt. Elképzeléseit így fogalmazta meg: „Csak azt tudom, hogy a filmnek vidámnak, derűsnek, szellemesnek kell lennie, képileg tisztának, mívesnek. Arra is gondoltam, hogy a főszereplő végezzen egy kis irodalmi munkát a pihenése alatt. Írjon tanulmányt vagy »címszót« egy lexikonba valami történelmi alakról: Messalináról, Szent Ferencről, vagy még jobb lenne valaki a pogány világból. Ez a figura néhányszor talán meg is jelenhetne, a nagy figyelem-összpontosítás idézné föl. […] Azt hiszem, több szakaszban kell megcsinálni ezt a történetet. Rájöttem, nem tesz jót neki, ha sokat töprengek rajta, eltávolodik, összezavarodik, eltűnik. Türelmetlenül várom hát, hogy valaki vagy valami továbbsegítsen.” A forgatás ideje alatt megjelent nyilatkozatai egyikében már világosan megfogalmazta művészi elképzeléseit: „Amikor dolgozom, akkor élem ki magam igazán. Ilyenkor boldog vagyok. Még ha a hivatásnak ez az érzete szónokiasnak, különösnek tűnhet is, úgy érzem elmondhatom, hogy negyvenéves koromban nagyon őszintén és nagyon alázatosan kijelenthetem: életem értelmét és tartalmát teljes mértékben az adja, hogy ezt az életet elmondjam másoknak, így könnyítek magamon, s talán másokon is. Azt hiszem, nagyon határozottan és nagyon őszintén elmondhatom azt is, hogy a legtisztább dolog, a legállhatatosabb, leghűségesebb eszményem: a szüntelen önmagam keresése. A többi csak fecsegés vagy divatos elmélet, mely egyik napról a másikra megváltozhat.”
Bár maga a film fekete-fehér, a forgatási fotók egy része színesben készült (Marcello Mastroianni)
Marcello Mastroianni
A fentebb idézett tisztánlátásig azonban göröngyös volt az út. A Boccaccio’70 számára forgatott szellemes szkeccs, a Doktor Antonio megkísértése után Fellini úgy gondolta, teljes erővel beleveti magát a következő film előkészületeibe, és reményei szerint közben minden a helyére kerül, a kétségek is eloszlanak. Először is meg akarta találni az ideális főszereplőt, akit ugyan az alteregójának szánt, de akkor még nem tudta, hogy a filmbeli figura is rendező lesz. Első választása Laurence Olivier volt, ám hamar meggondolta magát. Olivier túlságosan angol volt egy olasz figurához, túl színpadias, és főleg túlságosan tudatában volt a saját zsenialitásának, miközben egy kételkedő figurát kellett volna eljátszania. Fellini Az édes élet forgatásán barátkozott össze Marcello Mastroiannival. Nem jelentett problémát az a tény, hogy Marcello színpadi karrierje a nagy rivális, Luchino Visconti irányítása mellett bontakozott ki. Fellini és Marcello rengeteg dologban hasonlítottak egymásra, és még több dologban különböztek a másiktól. Imádták például ugratni egymást. Mastroianni szívesen tette féltékennyé a barátját: a privát életben alig kereste, elfogadta riválisai szerepajánlatait is, ugyanakkor kész volt lemondani bármit, hogy Fellini rendelkezésére álljon, ha hívja. Az édes élet óta óvakodott attól, hogy forgatókönyvet kérjen tőle. Mindezt azzal magyarázta, hogy Fellini úgyis átír mindent és az utószinkron híve, szóval felesleges bármit is előre elkérni vagy megtanulni. A munka is szórakoztatóbb úgy, hogy megmarad némi titokzatosság.
Fellini csak ugratta Mastroiannit azzal, hogy a fürdőjelenetekben teljesen meztelenül kell szerepelnie
Egy kis gonoszkodásért persze Fellininek sem kellett a szomszédba mennie. Szívesen hangoztatta elégedetlenségét Marcellóval kapcsolatban, és kajánul élvezte, hogy kedvére változtathatja barátja szívtipró külsejét. Mondani sem kéne, hogy nem előnyös változtatásokat tervezett. Az előkészületi fázisban például közölte, hogy Marcello túlságosan jó fiúnak néz ki, és túl sokat eszik, míg ő sovány, baljós külsejű, szinte már gonosz figurát akart. Ráncosra akarta maszkírozni Marcello szemét, sőt még műszempillát is képzelt neki. A próbafelvételhez ősz tincseket festetett a hajába, csak az egyik szemöldökét húzta ki, és táskákat rajzoltatott a szeme alá. Előszeretettel ijesztgette Mastroiannit azzal, hogy teljesen meztelenül kell szerepelnie a fürdőjelenetekben. A félénk színész tiltakozott, Fellini pedig jót mulatott az ijedelmén. Néhány évvel később viszont John Boorman már nem viccelt, hanem valóban meztelenül szerepeltette a színészt Az utolsó Leó (1970) című filmje fürdőjelenetében, ám ügyelt arra, hogy ne mutasson semmi egyértelműt. Marco Ferreri még tovább ment A nagy zabálásban (1973), ahol Marcello nemcsak hogy megmutatta csupasz hátsóját, de még impotensnek is bizonyul a nagy szerelmi igyekezet közepette. Ezzel a polgárpukkasztó direktor a sztár nőfaló imázsát is ki akarta figurázni. A 8 és ½-ről egyébként Mastroianni is csak olyan keveset tudott előzetesen, mint a többi színész. Fellini azt mondta neki, hogy egy vígjátékot forgat Charlie Chaplin A gyógykezelés (1917) című némafilmjének ihletésére.
Claudia a gyógyforrásnál (Claudia Cardinale)
A további szereplők
Bármilyen meglepő, a szereposztás első biztos pontja nem Mastroianni volt, hanem Claudia Cardinale. A filmbeli Claudia alakjának elképzelésekor Fellini azonnal a fiatal színésznőre gondolt. Brunello Rondi forgatókönyvírónak így foglalta össze a figurával kapcsolatos legelső gondolatait: „A lány a gyógyforrásnál. Claudia Cardinalét kell odaképzelned, szép, egészen fiatal, de már teljesen érett; megbízható jelenség, valódi kincs, adomány, amit a főszereplő már nem tud elfogadni. Első alkalommal csak a lány kezét látjuk, amint a forrás gőzölgő vizéből egy pohárral a főszereplő felé nyújt. Aztán a szemét látjuk, egyenesen a férfi arcába mosolyog, s a főszereplő teljes bizonyossággal érzi, hogy ez a lány volna a megoldás mindenre.” Cardinale természetesen elfogadta a felkérést. Évek múlva így emlékezett vissza a közös munkára: „Federico volt az első, aki azt akarta, hogy önmagam legyek. Elfogadta a hangomat is. Elbűvölten dolgoztunk, elvarázsolt bennünket a tehetsége, bár egyikünk sem látta soha a forgatókönyvet.” Említsük meg, hogy Cardinale a 8 és ½-lel párhuzamosan forgatott Luchino Visconti A párduc (1963) című történelmi eposzában is. Kevés színésznőnek adatik meg, hogy egyszerre két zseniális rendezővel is dolgozhat. Claudia élvezte mindkét forgatást, melyet Fellininél az improvizáció, Viscontinál a hosszadalmas próbák jellemeztek.
Luisa, a feleség és Carla, a szerető (Anouk Aimée és Sandra Milo)
Ha Guidóban a rendező alteregóját látjuk, akkor jogos a gyanú, hogy a főhős neje, Luisa vajon nem Fellini felesége, Giulietta Masina megfelelője-e. Ráadásul az első hírek arról szóltak, hogy Masina is játszani fog a filmben, ám erre nem került sor. (Ellenben ő szinkronizálta a Guido anyját alakító Giuditta Rissonét.) Bennfentesek persze erre is tudtak nem túl hízelgő magyarázatokat. Az egyik szerint Giulietta nem ismert magára Luisában, mások szerint az volt a gond, hogy túl öregnek tűnt Mastroianni mellett. Voltak, akik úgy tudták, felháborodott azon, hogy hites ura képes lett volna két szeretőjével (Sandra Milo és Caterina Boratto) közösen szerepeltetni. Tény, hogy Masinát akkoriban kifejezetten bántotta férje hűtlensége, még magánnyomozót is fogadott, hogy kiderítse az igazságot. Ez a motívum is szerepel a kettőjük házasságán alapuló Júlia és a szellemek (1965) című filmben, melyben Masina már hajlandó volt Sandra Milóval és Caterina Borattóval együtt szerepelni: előbbi a barátnőjét, utóbbi az anyját játszotta. Maga Fellini természetesen tapintatosan magyarázta meg, hogy Az édes élet után miért mellőzte a feleségét a 8 és ½-ben is. Elmondása szerint megállapodtak abban, hogy nem erőltetik a közös munkát, nem kreál mindenáron szerepet a feleségének: csak akkor dolgozik vele újra, ha olyan szerepet tud adni neki, amely méltó az asszony kivételes tehetségéhez és a korábbi közös filmjeik magas színvonalához. Effajta nagy női szerepet a 8 és ½ nem kínált.
Madeleine és Guido (Madeleine Lebeau és Marcello Mastroianni)
A feleség szerepét Anouk Aimée kapta, aki Az édes életben Maddalenát játszotta. Két meglehetősen hasonló figuráról van szó, ennek ellenére Fellini évekkel később így magyarázta a választását: „Az édes élet prostituáltját meg a 8 és ½ erényes hősnőjét ugyanarra a színésznőre osztottam, mert mindkettő ugyanannak a férfinak – Marcellónak és Guidónak – a filmben testet öltött alakjával állt kapcsolatban, s ez a figura valójában A bikaborjak Moraldójából fejlődött ki. Anouk Aimée olyan színésznő, aki mindkét végletet képes megszemélyesíteni, miközben azt is megmutatja, milyen lehet a két véglet között az igazi nő.” Kétségtelen, hogy Maddalena és Luisa figurájában megfigyelhetők bizonyos hasonlóságok – mindkettő értelmes, intelligens nő –, és azzal sem lehet vitatkozni, hogy az idén kilencvenegy (!) éves Anouk Aimée képes volt ellentétes személyiségű nők hiteles megszemélyesítésére. A Maestro azonban a fenti idézetben pontatlanul fogalmazott, hiszen Az édes élet Maddalenája egyáltalán nem prostituált, ámbár az egyik jelenetben Marcello társaságában megismerkedik egy utcalánnyal, sőt fel is mennek a kéjhölgy lakásába. A francia színésznő, Madeleine alakját az Oscar-díjas Luise Rainer ihlette, akivel a rendező Az édes élet forgatása előtt ismerkedett meg, és annyira el volt ragadtatva tőle, hogy szerepet szánt neki abban a filmjében. Lelkesedése hamar elillant, mivel Madame Rainer oly nagy örömmel fogadta a felkínált kicsiny, de hálás szerepet, hogy rögtön elárasztotta Fellinit az ötleteivel, és egyre újabb kérésekkel állt elő. A rendező eleinte tolerálta a színésznő kívánságait, és bár forgatás előtt sose szokta átdolgozni a forgatókönyvet, az iránta való tiszteletből mégis megtette. Végül megelégelte a korosodó hölgy véget nem érő óhajait, és közölte vele, hogy kihúzta a szerepet a forgatókönyvből. Rainer persze úgy mesélte el ugyanezt a sztorit, hogy ő volt az, aki kikosarazta Fellinit.
Nőstényördögök a háremben: Saraghina és Gloria (Eddra Gale és Barbara Steele)
A terebélyes Saraghinát megszemélyesítő, cseh származású amerikai Eddra Gale civilben mezzoszoprán opera-énekesnő volt, aki szólókoncerteket is vállalt. A Maestro egy olaszországi turnén figyelt fel a művésznőre. Carla, a szerető szerepére Fellini eredetileg Marcella Pobbe szoprán énekesnőt kérte fel, ő viszont nem állt kötélnek. A rendező úgy döntött, hogy arra a színésznőre osztja Carla szerepét, akit Ennio Flaiano mutatott be neki: Sandra Milóra. Magát a figurát Fellini egyik valós szeretője, Anna Giovannini gyógyszerésznő ihlette, aki állítólag harminc éven át volt a Maestro titkos szerelme. Milo éppen akkoriban bukott meg Roberto Rossellini Vanina Vanini (1961) című filmjével, és vissza akart vonulni. Fellini összebeszélt a színésznő élettársával, Moris Ergas görög producerrel, és váratlanul betoppant hozzájuk Piero Gherardi és Gianni Di Venanzo társaságában. A rögtönzött próbafelvétel kitűnően sikerült, Sandra beadta a derekát. Később tényleg a rendező szeretője lett (egyes források szerint kapcsolatuk tizenhét évig tartott), s noha viszonyuk egy idő után barátsággá változott, Fellini halála után a színésznő – Tullio Kezich könyve szerint – „minden lehetséges alkalmat megragad, hogy a képzeletbeli özvegy szerepében tetszelegjen.” Fellini egy darabig titkolta, hogy Milót választotta, sőt elterjesztette, hogy még mindig keresi a megfelelő színésznőt. Természetesen tucatjával jelentkeztek azok a nők, akik úgy gondolták, a közzétett leírás alapján ők testesítenék meg a legjobban Carlát. Mindez ürügy volt arra, hogy Fellini körutazásra induljon felkeresni a jelölteket, és ezalatt oldódjon a belső feszültsége.
Mezzabotta úr és a barátnője, Gloria (Mario Pisu és Barbara Steele)
Tullio Kezich szerint Mezzabotta és a nálánál jóval fiatalabb barátnője alakját valószínűleg Carlo Ponti és Sophia Loren ihlette. (Szerintem inkább Pace, a producer és ifjú neje modelljei lehettek.) Conocchia, a gyártásvezető szerepét Mario Conocchia játszotta, ám a figurát nem ő – civilben ügyvéd volt –, hanem Luigi Giacosi gyártásvezető ihlette. Giacosi meg is sértődött a filmen, de aztán megbocsátott Fellininek, aki megkövette őt. Carini, az okvetetlenkedő kritikus állítólag a neves filmesztéta, Guido Aristarco karikatúrája: Aristarco ugyanis a színtiszta neorealizmus nevében többször kritizálta Fellini „eretnek” elhajlásait. (A szerepet Jean Rougeul író játszotta.) A titokzatos hölgyet Caterina Boratto, az 1930-as, 1940-es évek egyik olasz filmcsillaga alakította, aki Bernardino Zapponi forgatókönyvíró szerint szintén egyike volt Fellini szeretőinek. Az persze nem volt kétséges, hogy a 8 és ½ elkészítésében néhány korábbi, nélkülözhetetlen munkatárs mindenképpen részt fog venni, mint például Nino Rota zeneszerző és Piero Gherardi díszlet- és jelmeztervező. Otello Martelli operatőr helyett azonban Fellini Gianni Di Venanzót választotta. A rendező természetesen tisztelte és nagyra becsülte Martellit, de úgy érezte, muszáj váltania, és igazság szerint kicsit megelégelte operatőre folytonos akadékoskodását a Doktor Antonio megkísértése forgatása során. Di Venanzo fiatal kora ellenére a fekete-fehér film nagymesterének számított, olyan remekművek fényképezése fűződik a nevéhez, mint Francesco Rosi Gyilkosság Szicíliában (1962) és Michelangelo Antonioni A napfogyatkozás (1962) című alkotásai. Di Venanzo egyébként egyszer már dolgozott Fellinivel a Házasságközvetítő iroda című filmben, és a rendező már akkor tökéletesen elégedett volt vele. Az operatőr számára a fekete-fehér technika mindenkor izgalmas kihívást jelentett: kedvelte az erős ellenfényeket, a premier plánban felvett sötét sziluetteket, a szinte már avantgárdnak mondható fényhatásokat.
Titokzatos szavak a gondolatolvasó hölgy tábláján
A film egyik híres jelenetében a gondolatolvasó idős hölgy, Maja és férfi segédje (mint kiderül, Guido régi ismerőse) azzal szórakoztatja a vendégeket, hogy kitalálják a gondolataikat. A bekötött szemű Maja először azt sorolja fel, mi van az egyik középkorú hölgy kézitáskájában. Még a pénztárcában lévő aprópénz összegét is pontosan megmondja. Aztán egy másik éltes dáma gondolatait kell kitalálnia. A hölgy legalább százhúsz évig szeretne élni, hangik Maja válasza, és ezúttal sem téved. A következő alany Carla, aki először elutasítja a játékot, majd mégis belemegy. Az ő gondolatai sem maradnak rejtve: „Egy csók meg egy pofon”. Gloria következne, aki látványos műhisztit rendez tiltakozásul, a férje azonban megnyugtatja, ennek ellenére a játékban mégsem vesz részt. A producer elhárítja a segéd próbálkozását, mondván, hogy ő mindig csak a rendezőjére gondol, aki zseniális ember. Persze Guido az újabb alany. Mosolyogva üdvözli a segédet, aki két perc szünetet kér, hogy néhány szót váltsanak. Guido a trükk magyarázatára kíváncsi, de nem kap egyértelmű választ. Beleegyezik, hogy kipróbálja a dolgot. Majához eljutnak ugyan a gondolatai, ám a hölgy kijelenti, hogy nem érti azokat, inkább felírja őket a táblára. Három furcsa szó kerül fel oda: Asa Nisi Masa. „Ki tudja, mit jelent?” – kérdezi mosolyogva a segéd, mire megelevenedik a főhős egyik gyerekkori emléke. Egyik lánypajtása arra biztatta, hogy azon az éjszakán ne aludjanak. Guido figyelje a falra tett portrét, amely majd megmozdul, ha eleget ismételgeti a varázsigét: Asa Nisi Masa. A különös kifejezésnek persze semmi köze a mosodájáról elhíresült Mosó Masához. Elemzők szerint ha a szavak első szótagját összeillesztjük, megkapjuk az anima szót, amely Carl Gustav Jung pszichológiájának egyik kulcsfogalma. Az anima a férfiban élő nő lélekképe, aminek megfelelője az animus, vagyis a nőben élő férfikép. Fellini egyik pszichiáter barátja, dr. Ernst Bernhard közreműködésével ismerte meg Jung munkásságát. Úgy érezte, mintha a svájci pszichológus személyesen neki írta volna a műveit. Olyan volt számára, mint egy idősebb fivér, aki választ ad öccsének a világgal kapcsolatos kérdéseire. Fellini szerint a pszichológiában Sigmund Freud jelenti a racionalitást, Jung pedig a fantáziát. Jung segített neki megérteni azt, amit addig ösztönösen csinált a filmjeiben.
Fellini, Mastroianni és Sophia Loren a 8 és ½ forgatásán
A visszalépés gondolata
Ahogy telt az idő, Fellini úgy gondolta, csődöt mondott a módszere: az előkészületekben való elmélyedés nemhogy eloszlatta volna, hanem inkább fokozta a kételyeit. Úgy érezte, a tervezett film kezd elillanni, ahogyan az álmok foszlanak szét az idő múlásával. Végül rászánta magát, és leült, hogy levelet írjon Angelo Rizzoli producernek, és bejelentse neki, hogy képtelen leforgatni a filmet, visszalép. Ahogyan később fogalmazott: „Úgy éreztem magam, mint a vasutas, aki eladta a jegyeket, sorba állította az utasokat, elhelyezte a bőröndöket a poggyászkocsin, na de hol vannak a vágányok?” A levélírást az egyik stábtag kopogása szakította félbe. Ünnepséget rendeztek az egyik kolléga születésnapja alkalmából, és a családias hangulatú rendezvényre Fellinit is meghívták. A Maestro ugyan szabadkozott, de a szívélyes meghívásnak képtelen volt ellenállni. Óriási ováció fogadta, s a jelenlévők nemcsak az ünnepeltre, hanem Fellinire és készülő filmjére is koccintottak. A rendező elszégyellte magát, látván, hogy a stábtagok ennyire bíznak benne, és ráébredt arra, hogy rengeteg ember megélhetése függ tőle. A Rizzolinak szánt levelet tehát nem küldte el, hanem összetépte. Újabb vívódás következett, mígnem Fellini végre kimondta azt, amit rajta kívül már mindenki sejtett: Guido Anselmi tulajdonképpen ő maga, vagyis a figura foglalkozása miért ne lehetne filmrendező? Egy rendező világának bemutatása korlátlan lehetőségeket rejt, miközben az író munka közben gyakorlatilag csak ül, filmes szempontból tehát szinte semmi nem történik vele olyankor. Azzal, hogy Fellini kimondta, Guido valójában vele azonos, a produkció egyszeriben életre kelt. Immár mindenki tudta, mit kell csinálnia, s Piero Gherardi jelmeztervező számára is világos volt, hogy Mastroianni öltözékét Fellini valós kinézete alapján kell megterveznie: fekete öltöny és széles karimájú fekete kalap.
A fürdő parkjában
Forgatási menetrend
A 8 és ½ a Maestro búcsúja a fekete-fehér filmtől. A forgatás 1962. május 9-étől október 14-éig tartott. Ez a rendező első olyan filmje, melyet szinte teljes egészében műteremben vett fel, s noha forgatott külső helyszíneken is – például Tivoliban, Filaccianóban, Viterbóban, Ostiában és Fiumicinóban –, állítólag ott is díszleteket emeltetett, semmit nem forgattak eredeti környezetben. A valóság átformálásához tartozott a szereplők átformálása is: Sandra Milónak nyolc kilót kellett híznia, Anouk Aimée-nek pedig ugyanennyit fogynia a rendezői utasításnak megfelelően. A Titanus Appia műtermeiben vették fel a produceri irodában játszódó képsorokat. Ezt követte a fürdő parkjában játszódó jelenet, majd a „pokolra szállás” epizódja, utána a szálloda halljában játszódó események rögzítése, illetve Sandra Milo jelenetei. Checchignolában vették fel a kisvárosi főutca képsorait, a gyerekek udvarházát, a háremjelenetet, illetve a temetői epizódot. Néhány hét forgatás után a filmlaboratórium munkásai sztrájkolni kezdtek, ezért megszűnt annak lehetősége, hogy naponta visszanézzék a musztereket. Fellini ekkor már nem esett kétségbe, sőt a szükségből erényt kovácsolt, a sztrájkot ugyanis munkamódszere gazdagítására használta fel. Kijelentette, hogy a stáb továbbfolytatja a munkát. Azonban a sztrájk befejezése után sem ment el megnézni az addigi musztereket, hanem Di Venanzót küldte maga helyett. Arra hivatkozott, hogy Hitchcock sem nézte meg a musztereket, s ez a módszer tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy jobban ragaszkodjon az eredeti elképzeléseihez.
Az eredeti befejezés egy vasúti kocsiban játszódott
A tervezett és a végleges befejezés
A 8 és ½ nem az eredetileg tervezett befejezéssel került a mozikba. Fellini először úgy gondolta, hogy a filmet egy vasúti jelenettel fejezi be. (Filmjeinek egyik visszatérő motívuma a vonat.) Ebben azt láthatta volna a néző, hogy Guido és a felesége egy étkezőkocsiban ülnek, vagyis tulajdonképpen kibékültek. Aztán a férfi felpillant, és azt látja, hogy a körülöttük lévő asztaloknál élete (és a film) többi szereplője ül, jóságos vagy éppen kétértelmű pillantással szemlélve őt. A jelenetet fel is vették, a forgatást pedig Gideon Bachmann dokumentálta, aki egyrészt mintegy 3000 fotót készített, másrészt beszélgetéseket folytatott a közreműködőkkel, köztük Fellinivel is. A producer rövidesen előállt azzal a javaslattal, hogy reklámcélokból, lényegében mozielőzetesnek szánva, forgassanak egy körülbelül négyperces filmet is az ostiai tengerparton. Fellini Charlotte Chandler könyvében úgy emlékezett vissza, hogy mintegy kétszáz színész közreműködésével, hét kamerával vették fel a rövid jelenetet, melyben a szereplők körtáncot járnak a hatalmas toronydíszlet körül. (Tullio Kezich könyvében nyolc kameráról esik szó.) Eredetileg A gladiátorok bevonulása dallamára zajlott a jelenet forgatása, ám a végső változatban nem az hallható. Nino Rota e körtánc számára komponálta híres indulóját, amely talán a Fellini számára írt legismertebb melódiája lett. Az előzetest maga Fellini is megtekintette, és annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, ez lesz a film befejezése a vonatjelenet helyett. A szakirodalomban gyakran előfordul az az állítás, hogy Fellini akarata ellenére változtatta meg a film befejezését, ellenben ő maga ezt mondta: „…néha a producer óhajának is lehet áldásos hatása.” Az étkezőkocsis jelenetet Fellini félretetette, sőt meghagyta, hogy jól vigyázzanak rá, mert kitűnően sikerült, a képsor az évek folyamán mégis elveszett.
Luisa, a feleség (Anouk Aimée) az eredeti befejezésben
Mario Sesti a L’ultima sequenza (2003) című dokumentumfilmben évtizedekkel később megkísérelte rekonstruálni az eredeti befejezést. Felhasználta Bachmann fotóit és interjúit, sőt ő maga is készített beszélgetéseket a stáb még élő tagjaival. Az évtizedek távlatából azonban kevesen emlékeztek a részletekre, hiszen annyira képlékenyen alakult minden, hogy a forgatás során azzal sem voltak tisztában, hogy a velük felvett jelenetek hová is kerülnek majd a végső változatban. Anouk Aimée szerint az étkezőkocsiban megjelenő figurák tulajdonképpen halottak voltak (mindannyian fehér ruhát viseltek). Aimée azt nyilatkozta, hogy teljesen egyetért Fellini döntésével, hogy megváltoztatta a film befejezését, noha mint színésznőnek, az lett volna a legfontosabb jelenete. Caterina Boratto lánya, Marina viszont úgy emlékezett vissza, hogy édesanyja nem tudott a változásról: számára akkora meglepetést okozott a bemutatón, hogy a fináléban mégsem volt látható, hogy állítólag hetekig sírt miatta. A vonatos befejezés pesszimista volt, fehér ruhás szereplői tulajdonképpen a halált idézték fel, míg a körtáncos befejezés egyértelműen optimizmust sugall. Kevés példa van arra a filmművészetben, hogy valaki ekkora képzelőerővel, szabadon szárnyaló fantáziával és bizakodva vallott volna tulajdon alkotói válságáról.
A végleges befejezés, a körtánc egy részlete
A FOGADTATÁS
A nyugati visszhang
Az olasz kritika a bemutató után elragadtatott hangon magasztalta a filmet, és nem fukarkodott a dicsérő szavak halmozásával: „mágus, zseni, bűvész, csodálatos stílus, fennkölt ihlet.” Voltak persze negatív vélemények is, ám a korábbi Fellini-filmeket ért heves támadásokkal szemben az ellenzők ezúttal visszafogottabb hangot ütöttek meg: „narcisztikus, hatásvadász, szétfolyó, érdektelen, magamutogató.” A jeles író, Alberto Moravia is a bírálók között foglalt helyet: „Fellini hőse erotomán, szadista, mazochista, megrögzött hazudozó, aki fél az élettől és legszívesebben visszabújna az anyja ölébe, pojáca, csaló, szélhámos.” Alberto Arbasino szerint viszont a 8 és ½ „a hagyomány és az avantgárd közti súrlódás legérzékenyebb pillanatában robban be az elbeszélő prózába, és jókora lökést adhat neki az experimentalizmus, vagyis a jövő irányába.” Joseph E. Levine látatlanban vásárolta meg a film amerikai forgalmazási jogait. A New York-i premierre Fellini és Mastroianni is elutazott. Az amerikai közönség lelkesen fogadta a Mester alkotását, egy divatcég egyenesen azt tervezte, hogy sorozatban fogja gyártani azt a fekete kalapot, melyet a filmbeli Guido viselt. Persze azért az amerikai kritikák között is akadt fanyalgó és elutasító. Pauline Kael szerint a 8 és ½ „strukturális csődtömeg”, John Simon szerint egyszerűen csak „fiaskó”. 1963 júliusában Fellini alkotása újabb győzelmet aratott: a Saint-Vincent-ben rendezett fesztiválon a nagy rivális, Luchino Visconti A párduc (1963) című látványos történelmi filmeposza elől nyerte el az Arany Serleg-díjat. Fellini ráadásul az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag díját illetően is lekörözte Viscontit: hét kategóriában nyert díjat a 8 és ½, míg A párduc „csak” háromban. A díjeső betetőzéseként 1964. április 13-án Fellini alkotása megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, valamint Piero Gherardi is átvehette az aranyszobrocskát a jelmezekért. (A művet további három kategóriában jelölték még az Akadémia díjára: legjobb művészeti vezetés, legjobb forgatókönyv, legjobb rendező.) Fellini Julie Andrewstól vette át az Oscart. Állítása szerint nagyon meg volt lepve, mert eleinte nem tudta mire vélni, hogy a szokásos kísérőzene helyett az olasz himnuszt hallotta felcsendülni. A ceremóniára egyébként elkísérte a felesége, valamint Ennio Flaiano, Clemente Fracassi és Sandra Milo az élettársával, Moris Ergasszal.
Guido és a megcsalt felesége, Luisa (Marcello Mastroianni és Anouk Aimée)
Az 1963-as moszkvai filmfesztivál
A 8 és ½-t 1963. július 18-án mutatták be a Moszkvai Filmfesztiválon. A Kreml kongresszusi nagytermében 8000 néző foglalt helyet. A vetítés technikai körülményei csapnivalóak voltak: az eredeti hangot lehalkították, és gyenge szinkrontolmácsolás volt helyette. A színfalak mögött a szovjet hivatalos szervek amiatt aggódtak, hogy a közönség túl lelkesen fogadja ezt a „dekadens” nyugati alkotást. Nem tévedtek: a közönség ugyan vészjósló csendben nézte végig a filmet – Fellini mindezt a bukás előjelének vélte, és távozni akart –, ám végül feldübörgött a szűnni nem akaró taps. A vetítés után többen gratuláltak a rendezőnek, az űrhajós German Tyitov egyenesen azt mondta neki, hogy „a 8 és ½ rejtelmesebb, mint a kozmosz.” A gratulálók között volt a költő Jevgenyij Jevtusenko is, illetve a szovjet filmvilág olyan jelentős alakjai, mint Vlagyimir Naumov, Tengiz Abuladze és Marlen Hucijev. Szergej Geraszimovnak ugyan tetszett a film, de aggodalmai is voltak, melyeket egy négyszemközti beszélgetés keretében igyekezett megosztani Fellinivel. Mondandója közben gyakran átváltott oroszra, amiből Fellini egy szót sem értett, csak azt érzékelte, hogy szovjet kollégája aggódik. A fesztivál zsűrijét Grigorij Csuhraj vezette: a tizenöt tagú zsűriben hét külföldi foglalt helyet. Csuhraj kísérletet tett arra, hogy a szovjet zsűritagok támogatásával különdíjra javasolja Fellini alkotását – vagyis ezzel kizárják a fődíjért folyó versenyből –, és helyette egy másik olasz filmet, Nanni Loy Nápoly négy napja (1962) című rendezését vonják be a versenybe. Sergio Amidei, a temperamentumos és kommunista érzelmű olasz zsűritag azonban keresztülhúzta a szovjetek mesterkedéseit, és felszólította a külföldi zsűritagokat, hogy vonuljanak ki a rendezvényről. Mindegyik kolléga – köztük az amerikai Stanley Kramer, az indiai Szatjadzsit Ráj (Satyajit Ray) és a francia Jean Marais – szót fogadott neki. Csuhrajék végül beadták a derekukat, és a fődíjat ítélték oda a 8 és ½-nek.
Fellini és a filmbeli alteregója, Marcello Mastroianni
Az eredményhirdetés ellenére a szovjetek továbbra is a fenntartásaikat hangsúlyozták. Alekszej Romanov, a Minisztertanács filmügyi bizottságának elnöke és több ismert szovjet filmrendező a fesztivál után Moszkvában sajtóértekezletet tartott több mint 200 újságíró jelenlétében. Romanov hangsúlyozta, hogy nem szovjet, hanem nemzetközi zsűri ítélte a nagydíjat a 8 és ½-nek. „Határozottan visszautasítunk minden olyan állítást, mintha a nemzetközi zsűri döntése azt jelentené, hogy a szovjet közvélemény pozitívan értékeli Fellini filmjét. Ugyancsak határozottan elutasítunk minden olyan kísérletet, amely a nemzetközi zsűri döntését úgy állítaná be, mintha a szovjet művészet képviselői valamiféle engedményt tettek volna az ideológiai harcban.” Romanov természetesen elismerte Fellini tehetségét és jószándékát, ugyanakkor kiemelte, hogy „a film eszmei, bölcseleti koncepciója ellentmond világnézetünknek, ez a koncepció igen ellentmondásos és zavaros, a film hőseinek belvilága beteges, az alkotás pedig formailag rendkívül bonyolult. Fellini mélységesen pesszimista, a nép életétől távol álló filmet alkotott. Reméljük azonban, hogy Fellini, aki nagy művész, újabb filmjeiben leküzdi ezt a helytelen álláspontot, és olyan műveket hoz majd létre, amelyek az emberben bátorságot és hősiességet ébresztenek, nem pedig pesszimizmust és reménytelenséget.” Homályos választ adott arra a külföldi újságírótól származó kérdésre, hogy a filmet bemutatják-e a Szovjetunióban. A zsűri munkáját Romanov így értékelte: „A zsűri döntése pártatlan volt, de minden pártatlan döntéssel lehet vitatkozni vagy egyetérteni. Köztudomású, hogy a zsűri ülésén vita folyt, s erről a vitáról nincs pontos képünk, mivel az ülés zárt ajtók mögött zajlott le. Lehetséges, hogy a vita akörül folyt, vajon Fellini filmjét a fesztivál legjobb alkotásának ismerjék-e el, vagy csupán a kitűnő rendezői megoldásért juttassák neki a nagydíjat. Mindenesetre a zsűri sikeresen fejezte be munkáját. Olyan döntést hozott, amely minden valószínűség szerint a legészszerűbb kompromisszum volt a kifejezésre juttatott különböző álláspontok között".
A férfi nézők nagy bánatára a gyönyörű Claudia Cardinale egész pályafutása során csak intellektuális sztriptízre volt hajlandó
Így látták ők
„Az eddigi tudósításokban is felvetődött a kérdés, hogy Fellini ezúttal optimista vagy pesszimista művet alkotott-e, és a válaszok ellentmondók. Kétségtelen, hogy Fellini ezúttal továbbjutott, mint a Cabiriában, ahol rezignált, könnyes mosollyal annyit mondott ki végül is: mindezek ellenére élni kell. Most azt mondja, hogy mindezek ellenére alkotni kell. Erénye ennek a műnek, hogy az ember szellemi erejébe vetett hitet hirdeti, arról beszél, hogy az intellektuelnek erőt kell vennie kétségbeesésén, szorongásain, alkotnia kell. Tisztességes hitvallás ez. De kevés. Azért kevés, mert Fellini csakis önmagában keresi a megoldást, a hős ebben a filmben önmagából újul meg. Már amennyire ez lehetséges. Mert csak önmagunkból nem újulhatunk meg. Fellini eljut addig, ameddig a tisztességes értelmiségi önerejéből eljuthat. A baj az, hogy a mi világunkban az értelmiség önerejéből csak eddig juthat. A társadalom fő erejét, főáramlatait nem lehet az értelmiség problémáinak megoldásánál mellőzni.”
(Komlós János: „Intellektuális sztriptíz – Megjegyzések Fellini filmjéről”. In: Filmvilág 1963/16, 1–6. o.)
A tanácstalan filmrendező (Marcello Mastroianni)
„És miféle esztétikai álláspont rajzolódik ki mindebből? Mit tudunk meg a formáról, milyen irányban keresi Guido a hiteles kifejezést? Gondoljunk a film zárójelenetére, a jelképes cirkuszi kivonulásra. A cirkusz, amely ugyancsak gyerekkori mítosz, magát a játékot, a művészetet jelenti Fellininél. Szinte valamennyi filmjében fel-feltűnnek a bohócok és mutatványosok. A 8½ kávéházi bűvészei, a zárójelenet trombitás bohócai, rikító primitívségükben az igazi »komédia«, az ősi, a valódi művészet jelképének hordozói a sztárok hamis és hisztériás, »üzleti« világával szemben. Fellini tehát, szatirikus, ironikus és lírai eszközökkel, tulajdonképpen a művészi igazmondás kötelezettségét hirdeti a 8½-ben. Guido tépelődésével és végső sikerével valami olyasmit hangsúlyoz, hogy a művésznek vállalnia kell a tisztázás erőfeszítéseit, bármibe kerüljön is, akkor is, ha átmenetileg keserves kudarcok fenyegetik. Hiszen Guido a film végén nem ajándékba kapja az ihletet, hanem következetes és könyörtelen, önkínzó töprengései jutalmaképpen. A történetből tehát a film végére tulajdonképpen, jelképek erdején keresztül, a művészi felelősség hitvallása bontakozik ki.”
(Tóth Judit: „Jegyzetek Fellini filmjéről, a 8½-ről”. In: Nagyvilág 1964/3, 409–413. o.)
A titokzatos hölgy és Guido (Caterina Boratto és Marcello Mastroianni)
„Már unjuk a művészeket, akiknek bérletjegyük van a pokolba. Azért a többi ember életében is adódik egy és más és mégis – no, nem mennyországot akarnak építeni, az olyan filmeket éppúgy unjuk. Hanem valami épkézláb emberi világot s ennek lehetőségét mindenekelőtt abban látjuk, hogy ne a saját bajainkat tartsuk a legsúlyosabbnak. S hogy ne higgyük, hogy éppen nekünk kell a világot megváltani. Guidónak is az a fájdalma, hogy meg akarja váltani a világot s ezt szóról szóra ki is mondja. De nemcsak egyedül van mindenki e filmben, hanem mindenki elesett, szomorú és reménytelen is – hogy el ne felejtsük – a stábon kívül a »társadalom« is ott van azért: egy gyógyfürdő-gőzfürdő gyógyulást kereső közönsége alakjában, köztük egy bíborossal, aki időnként lelki vigaszt igyekszik nyújtani a szegény rendezőnek. A hős mindent sötéten lát s mindenkit sötétnek lát – hát hova is tudna menekülni, hol is találhatna »eszményt«? Olyan nyomasztó hatású ez a film, hogy ha az ember kijön és cigarettára gyújt, még annak parazsát is nevető napfénynek látja. Magát a művészi munkát és a művészi megjelenítést minden tekintetben csak dicsérhetjük.”
(LL: „Nyolc és fél”. In: Szolnok Megyei Hírlap, 1964. június 14., 9. o.)
Gudo édesanyja a temetőben játszódó fantáziajelenetben (Giuditta Rissone)
„A Nyolc és fél nemcsak a maga műfajában különleges tünemény, hanem a műalkotások életében is. Ami a zenei aláfestést illeti: iskolapéldája annak, hogy a meglevő zeneműveknek mai tudatunkba való illesztése milyen új asszociációkat ébreszt bennünk, többet tudunk meg róluk, mert más és új vonatkozásban hangzanak el. Egyébként is tudatos és tudat alatti lényünkkel, művészi alkotásban ilyen bátran és megalkuvás nélkül még soha nem néztünk szembe. Fellini filmje azért is kavart fel ennyire, mert a mai ember leghitelesebb nyelvén szólal meg. Nem, ne gondolja, hogy számomra a film zenei megoldása volt mindenekelőtt lényeges. A magam pályája, a magam munkássága tekintetében volt a Nyolc és félnek nagy jelentősége. A lényegre törő, embert megismerő és kifejező művészete. Határkő, amely megerősítette bennem eddigi szándékaimat és akarásaimat, azt, hogy a zene nyelvén próbáljak valamit mondani az emberek helyéről a világban. Figyelmeztetés, hogy soha ne térjek le erről az útról. Ebben a filmben minden eszköz új, de ezek az »avantgarde« elemek csakis egyetlenegy cél érdekében vonulnak fel, hogy újat mondjanak gondolatainkról, érzéseinkről és tennivalóinkról. Remélem, hogy évek múlva, amikor visszanézhetek arra, amit ezután csinálok, és magam is összegezhetek, elmondhatom, hogy sokat köszönhetek ennek a filmnek.”
(Petrovics Emil: „A Nyolc és fél nagy összegezése”. In: Film Színház Muzsika 1964/52, 19. o.)
8 és ½ (8½ / Otto e mezzo / Huit et demi, 1963) – olasz–francia filmdráma. Federico Fellini és Ennio Flaiano történetéből a forgatókönyvet írta: Federico Fellini, Ennio Flaiano, Tullio Pinelli és Brunello Rondi. Operatőr: Gianni Di Venanzo. Zene: Nino Rota. Díszlet: Piero Gherardi és Vito Anzalone. Jelmez: Piero Gherardi és Leonor Fini. Vágó: Leo Catozzo. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Marcello Mastroianni (Guido Anselmi), Claudia Cardinale (Claudia), Anouk Aimée (Luisa Anselmi), Sandra Milo (Carla), Rossella Falk (Rossella), Barbara Steele (Gloria Morin), Madeleine Lebeau (Madeleine, a francia színésznő), Caterina Boratto (a titokzatos hölgy), Eddra Gale (Saraghina), Guido Alberti (Pace, a producer). Magyarországi bemutató: 1964. május 14.
(A fenti poszt a Wikipédiára évekkel korábban írt saját filmismertetőm bővített és átdolgozott változata.)
RÁADÁSGALÉRIA: A KEBELMÁNIÁS FELLINI
Mi a közös az olasz Federico Felliniben és az amerikai szexfilmesben, Russ Meyerben? Nos, mindketten rajongói voltak a telt keblű hölgyeknek. Mivel a MovieCops alapvetően művészfilmes irányultságú, ezért ezt a rajongást Fellini vonatkozásában igazolnánk néhány fotóval. Az Amarcord (1973) trafikos nőjét hagyjuk, vele nemrég foglalkoztunk, most inkább jöjjenek mások!
Sandra Milo idén volt kilencvenéves. A Maestro a 8 és ½-ben foglalkoztatta először, majd fontos szerepet bízott rá a Júlia és a szellemek (1965) című alkotásában. Eredetileg neki szánta Gradisca (Vegye-vigye) szerepét is az Amarcordban. A próbafelvétel remekül sikerült, a művésznő férje azonban ellenezte neje szereplését, mert tudott Sandra és Fellini viszonyáról
A Fellini-Satyricon (1969) egyik főszereplője, Encolpius elveszíti férfiúi erejét, amelyet csak a nimfomániás varázslónő segítségével tud visszaszerezni
A lengyel származású amerikai kebelcsoda, Chesty Morgan játszotta Barberina szerepét a Fellini-Casanova (1976) című filmben. A művésznő állítólag nem szemérmeskedett, ha a kebleit kellett megmutatnia, és csalódással vette tudomásul, hogy jelenete kimaradt a végső változatból
Donatella Damiani A nők városa (1980) című élesen bírált Fellini-opusz egyik jelenetében egy falatnyi bikiniben szórakoztatta Marcello Mastroiannit – és a nézőket. Természetesen akadtak rendezők, akik a bikinit is teljesen feleslegesnek tartották, mint például Bruno Gaburro az Il peccato di Lola (1984) című erotikus film forgatása során
A TILTOTT POSZTOK
Vér és mágia, ármány és szex: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB FELLINI!
A született hazudozó (18+)
Fürdőzés a Trevi-kútban, orgia a villában: Az édes élet (18+)
Két csavargó perverz kalandjai az ókori Rómában: Fellini-Satyricon (18+)
Szétmálló freskók, hangulatos bordélyok, éjszakai motorosok: Fellini-Róma (18+)
A Grand Hotel, az óriáshajó, a fasiszták és a bögyös trafikos nő: Amarcord (18+)
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
A seriff és az áldozatszámláló gyilkos (18+)
A zongoraművész és a Playboy-modell (18+)
Az őrült furulyás és a Keresztapa verőlegénye (18+)
