A blog több mint hároméves fennállása alatt sok észrevétel érkezett a posztok terjedelmére, illetve arra vonatkozóan, hogy miért nem írom meg a filmekről a személyes véleményemet is. Nos, alapvetően továbbra is marad a régi profil, vagyis kritikák helyett inkább a kiválasztott filmek keletkezéstörténetét próbálom minél alaposabban feltérképezni. A személyesség abban érvényesül, hogy a szerintem érdektelen filmekkel továbbra sem foglalkozom. Szép számmal vannak azonban olyan filmek is, melyek megérdemelnék a figyelmet, de nem tudok alapos posztot írni róluk, mert kevés hozzájuk a háttérinfóm. Így ezeknek most egy külön sorozatot indítok, hogy felhívjam rájuk a figyelmet, egyúttal kielégítsem a rövid posztok iránti igényt is, melyekben a személyes véleményem a korábbiaknál nagyobb teret kap majd. Nos, akkor vágjunk bele!
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A sznob filmkritikusok és nézők árgus szemekkel szokták lesni az éppen ügyeletes zsenik újabb korszakalkotói műveit, miközben gyakran figyelmen kívül hagyják a lenézett, másodosztályúnak tartott műfajokban született csendes remekléseket. Ilyen telitalálat például Giorgio Capitani 1976-ban forgatott és hazánkban négy év késéssel bemutatott vígjátéka, az Akiket forró szenvedély hevít. A történet az akkori jelenben játszódik, a hetvenes évek közepén, Lombardia egy olyan kisvárosában, amelyet még a térképek se jelölnek – legalábbis a film szerint. Itt éli kispolgári életét két házaspár, Michele és Virginia, illetve Casimiro és Milena. Keményen dolgoznak, hogy egyről a kettőre, vagy legalább a másfélre jussanak, és a gyereknevelés mindennapos gondjaival is meg kell küzdeniük. Esetükben igaznak bizonyult az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást, hiszen Michele egy tipikus harsány, életerős, életvidám olasz férfiú, míg neje, Virginia csendes, halk szavú, szűzies teremtés (keresztneve is utalás erre: vergine = szűz). A másik családban viszont Casimiro egy ábrándos lelkű férfiú, ellenben a felesége, Milena egy bőbeszédű, érzéki asszony. A közös munkába járás során Casimiro és Virginia között gyengéd szálak szövődnek, de félrelépésről szó sem lehet, hiszen házastársaik nem ezt érdemlik. Sejtelmük sincs arról, hogy időközben Michele és Milena is összeismerkedtek, és ők nem lacafacáztak, hanem a tettek mezejére léptek. Némi vívódás után Casimiro és Virginia is rászánja magát a hűtlenségre, mert vágyaiknak nem tudnak parancsolni, de a légyott helyszínéül ugyanazt a találkahelyet választják, mint házastársaik…
Michele és Milena eleinte nem csinálnak problémát a félrelépésből (Catherine Spaak és Aldo Maccione)
Noha a magyar cím hűséges fordítása az eredetinek, mégis kicsit félrevezető. Hallatára a legtöbb néző alighanem valamiféle pikáns, malackodó, itt-ott talán még alpárinak is mondható szexvígjátékot gyanít, holott Capitani alkotásának legnagyobb erénye, hogy megmarad a jó ízlés határain belül annak ellenére is, hogy egy olyan korszakban készült, amikor az olasz vígjátékok többsége nem az igényességével tűnt ki. A forgatókönyvírók – Nicola Badalucco és az ötletadó Luciano Vincenzoni – mesterien építik fel a történetet, harsányság helyett a jellemek és a helyzetek finom komikumára építenek. Mellesleg látleletet adnak a vidéki olasz kispolgárság életéről is, amelyben egymást érik ugyan a gondok, ám az egyszerű emberek a maguk természetes életösztönével, egészséges humorával és vaskos realitásérzékével mindig felül tudnak kerekedni a nehézségeken. Túlzás lenne azt állítani, hogy a neorealista szemlélet éled újjá Capitani opuszában, hiszen nála a társadalmi háttér elsősorban körítés, bár kétségtelen, hogy Roberto Gerardi operatőri munkájának köszönhetően minden hiteles és hatásos. Inkább olyan alkotók szellemisége lebeg a film fölött, mint Ettore Scola (Féltékenységi dráma, 1970; Csúfak és gonoszak, 1976), Mario Monicelli (Olcsó regény, 1974) vagy éppen Pier Paolo Pasolini.
A romantikus lelkületű Casimiro (Cochi Ponzoni)
Mindhárom rendezőt humanista nézőpont jellemezte, szemmel láthatóan rokonszenveztek filmjeik hőseivel, szerették őket. Capitani sem erkölcsi magaslatokról ítélkezik a két házaspár fölött, hanem megértő szeretettel mutatja be életüket. A film visszatérő motívuma, hogy egy láthatatlan riporter (hangja a magyar szinkronban Antal Imre) a házasság válságáról faggatja hol hőseinket, hol a mellékszereplőket, és bár a válaszok szerint válságról szó nincs, maga a történet mintha épp ennek ellenkezőjéről próbálná meggyőzni a nézőt. Felrémlett bennem Pasolini kevésbé ismert dokumentumfilmje, a Beszélgetések a szerelemről (1963), amelyben a riporterként megjelenő rendező az olasz átlagemberek szexualitással kapcsolatos felfogását próbálta feltérképezni, kitérve a házasság témájára is, vagy akár a Teoréma (1968), amely szintén az utca emberével készített villámkérdésekből kiindulva vált át magára a (szimbolikus) történetre. Eszünkbe juthat akár a Dekameronnal (1971) megkezdett Az Élet trilógiája is, melynek filmjeiben Pasolini azt az ősi népet kereste, amelyet még nem fertőztek meg az ideológiák, és a természetes emberi ösztönöknek engedelmeskedve éli (kissé zajos) mindennapjait. Számomra úgy tűnt, mintha Capitani is ilyen embereket keresett és talált volna meg a filmjében, s bár Casimiro a kommunista párt elkötelezettje, ez inkább humorforrás, és nem komolyan vehető ideológiai tartalom. Óriási segítséget jelentettek Capitani számára a színészei, akik valósággal lubickolnak a szerepeikben. Aldo Maccione legalább olyan remek, mint a hazánkban szinte ismeretlen Cochi Ponzoni, és a hölgyek nem csupán szépek és kikapósak, de igen tehetségesek is. A hatvanas években feltűnt és pár hónapja elhunyt Catherine Spaak különösen jó formában van itt, és bár beskatulyázták a vígjátéki szerepekbe, Milena alakját színesen keltette életre. Ironikus, hogy a szűzies Virginiát a korszak egyik provokatív színésznője, az Angliából Franciaországba áttelepült Jane Birkin, a Je t’aime (1969) című erotikus duett női előadója alakítja – pompásan. A magyar szinkron is mestermunka (rendező: Moldoványi József), amely Bujtor István, Gálvölgyi János, Káldi Nóra és Szegedi Erika tehetségét dicséri, de még az epizodistákat is nagyágyúk szólaltatták meg.
Kiknek ajánlom? A klasszikus olasz filmvígjátékok szerelmeseinek, a kifinomult humor kedvelőinek és a két érzéki színésznő rajongóinak
Kiknek nem ajánlom? A vaskosabb humorra és keményebb erotikára vágyóknak, a sznoboknak és az erénycsőszöknek
A szűzies Virginiából is előtörnek a szenvedélyek (Jane Birkin)
Így látták ők
„Ha a hatszáz éve halott Boccaccio feltámadna, és látná ezt a filmet, bizonyára elragadtatva kiáltana fel: »Mamma mia! Milyen remekül folytatjátok azt, amit én egykor tán nem is oly gyatrán elkezdtem! S hogy tudjátok pergetni-forgatni ezt a mozifilm nevű ördöngösséget, de jól tették, hogy feltaláltátok!«. S bár a mozgóképet nem a néha Giovanni mester honfitársai találták fel – ami igaz, az igaz – elbűvölő könnyedséggel pergetik, tökéletesen használják e műfaj formanyelvét. Lám, Giorgio Capitani nevét is azonnal megtanuljuk és a szívünkbe zárjuk, Akiket forró szenvedély hevít című tündéri munkája alapján. Remek rendező, folytatja és továbbfejleszti a neorealizmus és az olasz film többi nagyszerű hagyományát. Két kézzel szórja azt a harsány derűt, egészséges életszeretetet, amely a legnyomorúságosabb létkörülményeket is átszínezi, elviselhetővé, a filmet pedig a néző számára mindvégig élvezetessé teszi.”
(b – s: „Akiket forró szenvedély hevít”. In: Esti Hírlap, 1980. február 27., 2. o.)
A Kámaszútra kimeríthetetlen kincsesbánya a forróvérű párok számára (Aldo Maccione)
„Újabb variáció a »válás olasz módra« kimeríthetetlen témaköréből. Pietro Germi annak idején gyilkos szatírát készített, Giorgio Capitani indulatai sokkal szelídebbek. Nem kötekedik, inkább vicces poénokat robbantgat. Vaskos »kiszólások« színesítik a vérbő cselekményt, melynek egyes mozzanataiban klisékre ismerünk. A színészek (Catherine Spaak, Jane Birkin, Cochi Ponzoni, Aldo Maccione) láthatóan remekül érzik magukat a mulatságos figurák »bőrében«. Nagy a hiány könnyed komédiákban. Az Akiket forró szenvedély hevít jövőjét könnyű megjósolni: tömegsikerre számíthat.”
(s. f.: „Akiket forró szenvedély hevít”. In: Népszava, 1980. március 6., 6. o.)
A szekrény is helyettesítheti az ágyat (Aldo Maccione és Catherine Spaak)
Akiket forró szenvedély hevít (Bruciati da cocente passione, 1976) – olasz filmvígjáték. Luciano Vincenzoni történetéből a forgatókönyvet írta: Nicola Badalucco és Luciano Vincenzoni. Operatőr: Roberto Gerardi. Zene: Piero Umiliani. Díszlet és jelmez: Ezio Altieri. Vágó: Renato Cinquini. Rendezte: Giorgio Capitani. Főszereplők: Jane Birkin (Virginia Vismara), Aldo Maccione (Michele Vismara), Cochi Ponzoni (Casimiro Banotti), Catherine Spaak (Milena Banotti), Mario Maranzana (La Carrubba), Daniele Formica (Leonida Tartaglia, a zsaroló). Magyarországi bemutató: 1980. február 28.
RÁADÁS
A két női főszereplő, Jane Birkin és Catherine Spaak a hatvanas-hetvenes évek népszerű szexszimbólumai voltak, akik nem zárkóztak el a pikáns szerepektől sem, ugyanakkor figyelemre méltó jellemábrázolói tehetségüknek is többször tanúbizonyságát adták. (Mellesleg mindketten sikereket arattak énekesnőként is.) Kettőjük közül Birkin futott be színesebb és változatosabb filmkarriert. Spaakot sajnos beskatulyázták az érzéki nő szerepkörébe, így az évek múlásával eléggé háttérbe szorult a filmvilágban. A művésznő ekkor megpróbálkozott az újságírással, például riportokat készített híres kollégáival is.
Jane Birkin
Jane és Brigitte Bardot a Don Juan, avagy ha Don Juan nő lett volna (1973) című filmben
Jane és Joe Dallesandro a Szeretlek, én se téged (1976) című filmben, amelyről ősszel bővebben is megemlékezünk
Jane és Maruschka Detmers A kalóznő (1984) című filmben
Catherine Spaak
Catherine a La matriarca (1968) című filmben
Catherine az Una ragazza piuttosto complicata (1969) című filmben
Catherine A kilencfarkú macska (1971) című klasszikus Dario Argento-giallóban is nekivetkőzött
MÉG TÖBB JANE BIRKIN!
MÉG TÖBB NEVETÉS!
Flor asszony és két férje (18+)
Zenebolondok (18+)
Szexmisszió (18+)
