Valószínűleg már a korosztályomhoz tartozók se nagyon emlékeznek a Szégyenlős Charlie (1970) című filmre, pedig az 1971-es budapesti Svéd Filmnapok legnagyobb szenzációja volt. Az effajta nyugati filmnapok a szocialista érában mindig kiugró érdeklődést keltettek, mert olyan művek is a közönség elé kerültek néhány előadásban, amelyeket különböző okokból nem vásároltak meg országos forgalmazásra. A szocialista erkölcsökre éberen felügyelő illetékesek is engedékenyebbek voltak ilyenkor, az 1968-as Brit Filmnapok programjába például még egy James Bond-film is becsúszott, a Tűzgolyó (1965), amelyet Tengeri cápák címmel vetítettek. A Szégyenlős Charlie zöld utat kapott ugyan a Svéd Filmnapokon, mert politikai szempontból baloldali alkotásnak minősült, a meztelenség miatt viszont csak este 10 órai kezdéssel játszották. Nagy sikere volt, és bár országos forgalmazásra nem vették át, a Filmmúzeum számára viszonylag hamar megvásárolták. Ennek ellenére csupán 1978-ban mutatták be, és meglepően rövid idő után levették a műsorról. 2002-ben azonban újra lehetett hallani róla, ekkor kapott ugyanis Oscar-díjat az operatőrje, Rune Ericson az úgynevezett Super 16-os technikáért, amelyet ehhez a filmhez dolgozott ki. A film bevezető képsora nem a frontális férfi meztelenség halmozása miatt érdekes, hanem azért, mert Sjöman szellemes ötlettel a meztelen férfiakat használja fel a stáblista ismertetésére: az egyáltalán nem adoniszi külsejű urak a masszázsasztalon fekve, a zuhany alatt vagy épp a medence mélyéről, netán a vécén ülve mondják be az alkotók nevét és munkakörét. Korábban Pier Paolo Pasolini Madarak és madárkák (1966) című filozofikus meséje is humorral oldotta meg a stáblistát, amely a film elején énekelve hangzott el.
FIGYELEM! Az alábbi filmismertető explicit női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Tolve barátom segítségét, aki lehetővé tette, hogy újra megnézzem a filmet.
A történet
Az agglegény Charlie teherautó-sofőrként dolgozik, hétfőtől péntekig kavicsot és kőtörmeléket szállít. A hétvégéket zenész barátaival tölti, közösen szaunáznak, de hősünk szívesen elmegy egy sztriptízbárba is, hogy megnézze a nyuszilányokat. Pia egy állapotos, hajléktalan fiatal nő, a hetedik hónapban jár. Charlie-nak van egy kis hajója Stockholm kikötőjében, és megengedi, hogy Pia ott töltsön néhány napot. Eltelik három hét is, és Pia még mindig ott van. Igazság szerint Charlie unja már az agglegényéletet, Pia pedig szeretné, ha születendő gyermekének lenne egy apja. Valójában mindketten ugyanarra vágynak: egy társra, akivel boldogan és gondtalanul élhetnének. Azonban egy olyan társadalomban élnek, amelynek mindennapjait áthatja a politika, és olykor határozottan állást kell foglalni. Egy könnyelmű pillanatban Charlie nemcsak azt ígéri meg, hogy részt vesz egy Kuba melletti tüntetésen, hanem azt is, hogy a kavicsszállító kamionjával fog menni. Ahogy alaposabban átgondolja a dolgot, rájön, hogy a kirúgás veszélye fenyegeti, ha engedély nélkül elviszi a kamiont, máshogy viszont nem tudja. Charlie megbeszéli a dolgot az egyik barátjával, és úgy dönt, hogy el fog menni a tüntetésre, méghozzá a kamionnal, és nem törődik azzal, a főnöke mit szól majd mindehhez. Nos, a főnök rettenetesen csalódott, mert nem ezt várta volna az alkalmazottjától, akit kifejezetten kedvelt. Kénytelen kirúgni őt. Charlie visszamegy a hajóra, de már nem találja ott Piát, ugyanis a szülés a vártnál hamarabb beindult. Berohan a lány után a kórházba, ahol találkozik riválisával is, a születendő gyerek apjával…
Charlie és egyik barátja, Krell (Bernt Lundquist és Christer Boustedt)
Barátok közt a szaunában
Így készült a film
A Bergman-tanítványként emlegetett Vilgot Sjöman világszerte felkavarta a kedélyeket a Kíváncsi vagyok – sárga (1967) és a Kíváncsi vagyok – kék (1968) című filmjeivel, melyekben szerves egységben jelenik meg a szex és a politika. (A színek a svéd zászlóra utalnak.) „Forgatás közben mondogattuk is egymásnak, hogy ebből a filmből most botrány lesz, de öt év múlva rengetegen fogják utánunk csinálni. És igazunk lett: az öt-hat év előtti filmek szerelmi jelenetei ma már reménytelenül avíttnak, ostobán prűdnek tűnnek. Mi elhatároztuk, hogy szakítunk a mozi ostoba tradícióival, és minden szempontból őszintén, nyíltan, szabadon és hitelesen mutatjuk meg az embert. Ugyanolyan nyíltan és kendőzetlenül, ahogyan a társadalmi-politikai problémákról beszélünk” – nyilatkozta Sjöman 1971-ben. Következő alkotása, a svédországi börtönökben forgatott Hazudtok (1969) nem tetszett a közönségnek, amely a kormánypropagandának hitelt adva úgy gondolta, Svédországban minden szép és jó, minden jól megy és jó kezekben van, valójában semmi gond a bűnözéssel, a svéd börtönviszonyokkal és a bűnözők rehabilitációjával. Sjöman számított a bukásra, de persze mint mindenki, ő is inkább a sikert áhította. Nem kereskedelmi értelemben, hiszen filmjeinek anyagi sikeréből legkevésbő ő profitált, hanem azért, hogy gondolatai minél több emberhez eljussanak. A Szégyenlős Charlie-t vígjátéknak szánta, ennek ellenére felesleges lenne a Magyarországon is népszerű könnyed francia és olasz vígjátékok humorát keresni benne. A rendező inkább a helyzetkomikum lehetőségeivel él, a svéd közhelyeket figurázza ki, mindazonáltal nem törekszik görcsösen arra, hogy megnevettesse a nézőket.
Charlie, a teherautó-sofőr (Bernt Lundquist)
Pia, a hajléktalan várandós nő (Solveig Ternström)
Sjöman a szó legszorosabb értelmében színészcentrikus alkotó volt, aki legelőször azokat a színészeket kereste meg, akikkel szívesen dolgozott volna, mert úgy gondolta, hozzá hasonlóan látják a világot. S ha igent mondott az illető, megkérdezte tőle, van-e valamilyen ötlete a közös filmhez. Így volt ez a Szégyenlős Charlie esetében is. Bernt Lundquist a Hazudtok egyik mellékszereplője volt, aki egy hajón élt. Sjöman felkereste, és elmondta, hogy szívesen forgatna egy filmet róla és a hajójáról. Ezt követően rendszeresen találkoztak, beszélgettek és vitatkoztak. Közösen választották ki a női főszereplőt, Solveig Ternströmöt, és őt is bevonták a tervezgetésbe. Így formálódott az alaptéma, amely lényegében Charlie politikai öntudatra ébredésének története. A témát és a készítés módját tekintve a Szégyenlős Charlie a Kíváncsi vagyok-filmek tematikai folytatásának tekinthető. Sjöman afféle játékmester volt, aki hol elvetette a színészek ötleteit, hol további improvizációra buzdította őket. Nem akarta elfojtani főszereplői kreativitását, ezért elfogadott tőlük olyan ötleteket is, amelyek magától nem jutottak volna az eszébe, vagy egyenesen viszolygott tőlük. Ilyen volt például az a jelenet, amikor a vécétartályt a tengerbe ürítik. Ezt Ternström javasolta, Lundquistnek is tetszett, és a rendező idegenkedése ellenére végül az egyik leggazdagabb lélektani jelentésű képsor lett belőle. A forgatás 1970. február és májusa között zajlott Stockholmban. A színészeket nem számítva mindössze hét főből állt a stáb: operatőr, kameraman, hangmérnök, mikrofonos, gyártásvezető, sofőr, rendező. A Svéd Filmintézet 365 773 dán koronával támogatta a film elkészítését.
Pia és Charlie a hajón (Solveig Ternström és Bernt Lundquist)
Charlie egy politikai gyűlésen (középen: Bernt Lundquist)
Rune Ericson operatőr a negyvenes évek második felében forgatta első filmjét operatőrként. Nevéhez fűződik a hatvanas évek egyik legnépszerűbb svéd filmje, a Magyarországon is bemutatott Drága John (1964, Lars-Magnus Lindgren) fényképezése is. A Szégyenlős Charlie-t az általa kidolgozott ún. Super 16-os technikával forgatta, amelynek ötlete 1966-ban jutott eszébe, amikor egy dokumentumfilmet készített Mai Zetterling rendezőnővel. Kidolgozta az eljárást, teszteket is készített, kollégái a további munkára biztatták, amelyhez némi anyagi támogatást is kapott. Érdemben viszont semmi nem történt addig, amíg 1969-ben Vilgot Sjöman fel nem kereste. A rendező hallott az új technikáról, melyet Ericson barátai „Runescope”-nak neveztek el. Ericson beavatta Sjömant a részletekbe. A rendező elmondta, hogy húsz napot kellene forgatni egy kisebb hajón, a fedélzet alatt, továbbá sok párbeszédes jelenet is lenne egy nagy, mozgó teherautó vezetőfülkéjében is. „Szerintem a Runescope tökéletes lenne, mert az én filmemet nem lehet megcsinálni egy húszkilós, 35 mm-es kamerával” – mondta Sjöman. Göran Lindgren producer azt hitte, nem jól hall, amikor értesült arról, hogy Sjöman és Ericson egy ki nem próbált új eljárással akarja forgatni a filmet. Látván azonban az elkötelezettségüket, mégis áldását adta az ötletre. 15 240 méter Eastman Color Negative 7254 nyersanyagot használtak el, és csak három jelenetet kellett megismételni azért, mert megkarcolódott a filmszalag. (A hivatalos változat hossza: 2635 méter.) A filmet Svédországban 1970. november 9-én mutatták be, 11 éven felüliek számára. Kritikai fogadtatása alapvetően kedvező volt. Többen csodálkoztak azon, hogy a rendező ilyen hangvételű filmet forgatott: „A Szégyenlős Charlie érdekes, vulgáris és vicces. Széles közönséget céloz meg, és a vicc mögött komolyság van. Szilárdan gyökerezik a mindennapi valóságunkban” – írta elismerő bírálatában Gunnar Wiman a Chaplin című svéd filmszaklapban.
A brazil versenyfilm: Milyen ízletes volt az a francia!
Az Arany Medvével díjazott Finzi-Continiék kertje úgy kapott Oscart 1972-ben, hogy Golden Globe-ra nem is jelölték (Lino Capolicchio és Dominique Sanda)
Az 1971-es nyugat-berlini filmfesztivál
Magyarország egészen 1975-ig nem vett részt a nyugat-berlini filmfesztiválon, és a magyar média azokban az években általában nem számolt be részletesen a rendezvényről, legfeljebb csak az Arany Medve nyertesét említették meg. A 21. fesztivált 1971. június 26. és július 6. között rendezték meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a Berlinalét 1978-ban februárra tették át, hogy ne legyen a májusi cannes-i filmfesztivál árnyékában.) A zsűri elnöke Bjørn Rasmussen dán író és kritikus volt, a tagok felsorolásától viszont eltekintenék, mivel Magyarországon egyikük sem közismert személyiség. A versenyprogramban a szocialista országokat abban az évben is mindössze Jugoszlávia képviselte az ún. fekete filmesekhez tartozó Živojin Pavlović Rdeče klasje (Vörös kalász) című filmjével. Nyugatnémet színekben ismét versenyzett Michael Verhoeven, akinek vietnámi témájú alkotása, az ok az előző évben a fesztivál félbeszakadásához vezetett. 1971-ben a Wer im Glashaus liebt... der Graben című filmjével indult, Rainer Werner Fassbinder pedig a Whity című munkájával. Amerikából érkezett Stanley Kramer drámája, az Áldd meg az állatokat és a gyermekeket, míg Franciaország Robert Bresson Egy álmodozó négy éjszakája, Pierre Granier-Deferre A macska (ez részben olasz produkció volt) és André Delvaux Találkozó Brayban című filmjét küldte versenybe. Ebben az évben kerültek először a nemzetközi közönség elé olyan, ma már kultikusnak számító alkotások, mint Nelson Pereira dos Santos brazil szatírája, a Milyen ízletes volt az a francia!, és Fernando Arrabal francia-tunéziai koprodukciója, az Éljen a halál.
Az Ezüst Medvét nyert Pasolini-film, a Dekameron (Vincenzo Ferrigno és Angela Luce)
A Nyugat-Berlinben nagy sikert aratott jugoszláv botrányfilm, a W. R. – Az organizmus misztériuma egyik jelenete (Ivica Vidović, Jagoda Kaloper és Milena Dravić)
Meglepően erős volt az olasz részvétel: Vittorio De Sica drámája, a Finzi-Continiék kertje, Pier Paolo Pasolini szellemes és pikáns Boccaccio-adaptációja, a Dekameron és Marcello Fondato komédiája, A riszálás művésze színesítette a versenyprogramot. Svédországból a Szégyenlős Charlie és Ingmar Bergman amerikai koprodukcióban készült alkotása, az Érintés vett részt a versenyben. A többi alkotásra nem térnék ki, mivel sem akkor, sem azóta nem volt különösebb visszhangjuk. Említést érdemel viszont a fiatal filmkészítőknek szentelt szekció, melynek némi filmmúzeumi jellege is volt, hiszen kínálatában olyan filmklasszikusokat is vetítettek, mint Luchino Visconti neorealista drámája, a Megszállottság (1943) és Dziga Vertov dokumentumfilmje, A Föld egyhatoda (1926). Itt láthatták az európai érdeklődők Ósima Nagisza kulcsfilmjét, a huszadik századi japán társadalmi változásokról szóló Szertartást és Dušan Makavejev pornográfia gyanújába keveredett híres munkáját, a W. R. – Az organizmus misztériumát, amelyről épp a múlt héten részletesebben is írtunk. Az Arany Medvét a Finzi-Continiék kertje kapta, amely később Oscar-díjas is lett. Az Ezüst Medve a Dekameron értékeit ismerte el. A legjobb férfi színész Jean Gabin lett A macskában nyújtott alakításáért, míg a legjobb színésznő díját megosztva ítélték Simone Signoret (A macska) és Shirley MacLaine (Hová tűnt szép napok) számára. Magát Sjömant is meglepte, hogy a Szégyenlős Charlie megkapta a nemzetközi evangélikus zsűri díját.
Sjöman másik filmje a rendezvényen a Nővérem, szerelmem (1966) volt (Bibi Andersson és háttal: Jarl Kulle)
Az 1971-es budapesti Svéd Filmnapok
1971. szeptember 25. és október 1. között svéd filmeket vetítettek a budapesti Filmmúzeumban. A skandináv ország legendás alkotóit Ingmar Bergman és Alf Sjöberg képviselte: előbbi a Szenvedély (1969) című négy szereplőre koncentráló drámájával, utóbbi pedig Az apa (1969) című August Strindberg-adaptációval. Az ígéretes új nemzedék Roy Andersson és Kjell Grede alkotásaival volt jelen. A tizenévesekről szóló Svéd szerelmi történet (1970), Andersson opusza, oly nagy tetszést aratott, hogy szóba került széles körű bemutatása is, a MOKÉP azonban elutasította az átvételt. Ekkor felmerült, hogy a Filmmúzeum fogja műsorra tűzni, ám a vásárlás váratlan akadályokba ütközött, és végül meghiúsult. Grede filmje, a Harry Munter (1969) egy szüleivel élő, rokonszenves fiatal feltalálót mutat be, aki munkaajánlatot kap az Egyesült Államokból, miközben megtudja, hogy jó barátja rákos. Az akkori kortárs filmművészetet reprezentálta Lars Forsberg és Bo Widerberg egy, illetve Vilgot Sjöman két alkotása. Forsberg opusza, A jenki (1970) komor társadalmi dráma, amely a svéd társadalom árnyoldalát mutatja be. Widerberg munkája, a Szerelem 65 (1965) egy filmrendező magánéleti válsága ürügyén általános emberi problémákról szól. A Szégyenlős Charlie mellett látható volt Sjöman másik nagy feltűnést keltett műve, a testvérszerelemről szóló Nővérem, szerelmem (1966), amely John Ford Kár, hogy kurva című 1926-ból származó drámájának skandináv átértelmezése. A Svéd Filmnapokra Budapestre érkezett maga Vilgot Sjöman is, valamint a Szégyenlős Charlie operatőrje, Rune Ericson és a női főszereplő, Solveig Ternström, valamint Lars-Olof Löthwall publicista is.
A nyuszilányok öltözőjében
Így látták ők
„Ha volt polgárpukkasztásra, sokkhatásra irányuló szándék, ma ezt nevezhetjük annak. Különösen a főcím és a hozzá fűződő jelenetsor. Gőzfürdő, kövér, csúnya, meztelen férfiakkal, amint színes felvételen, cinemascope-méretben, kihívó exhibicionizmussal mutogatják magukat. A közönség kor- és nemkülönbség nélkül végigvisítja a jelenetsort. Aztán megszokja. Valóban »elmaradtunk a világtól«? Lehet. Csakhogy azért maradtunk el, mert a Szégyenlős Charlie a sexy-filmek paródiája. Nemcsak az idomtalan vörös férfitestek aszexuálisak, de a levetkőzött nők is, holott azoknak a szerepük szerint (egy mulató táncosnői), vonzóknak illene lenniük. Utánuk egy terhes nővel való szeretkezés részletes ábrázolása már szinte decensnek mondható. A Filmmúzeum ilyenhez nem szokott közönsége viszont az ábrázolást egy az egyhez fogadja. Azt hiszi, a rendező minden törekvése őt malacságokkal szórakoztatni. A film mondanivalója azonban egészen más. Charlie kedves, rokonszenves teherautósofőr, aki némi tétovázás után szívvel-lélekkel vesz részt egy kommunista tüntetésben. Ami annál feltűnőbb, mert a kocsija a munkaadóé, oldalán ott a cég neve, ez pedig elég kínos helyzetet teremt. Majd szimbolikus befejezés következik: Charlie lassított felvételen, az Internacionálé hangjai mellett szökell az utcán és politikai brosúrákat árusít. Evvel egy előadás alatt immár másodszor éri sokkhatás a közönséget.”
(Magyar Bálint: „Svéd filmhét Budapesten”. In: Filmvilág 1971/20, 679–684. o.)
Charlie politikai brosúrát osztogat
„…Charlie pedig véletlenül belekeveredik egy tüntetésbe. Kubáról van szó, de nem valamiféle absztrakt szolidaritás hangoztatásával, hanem a svéd gazdasági élet konkrét kérdéseinek fölvetésével, s aztán maga is forradalmár lesz, legalábbis annyira, hogy röpcédulákat, politikai iratokat osztogat és árusít. Kedves humorra találhatunk itt is: Charlie, amikor a főnöke számon kéri rajta részvételét a tüntetésen, elad a főnöknek egy brosúrát; talán ez a siker ösztönzi arra, hogy a befejező jelenetben az államminiszter előszobájába rontson be rikkancsként a brosúrákkal, bár itt egyelőre útját állja a titkárnőt helyettesítő világító felirat: Tessék várni!”
(Zay László: „A Szíriusznál távolabb?”. In: Magyar Nemzet, 1971. október 3., 12. o.)
Apukák a kórházban (Bernt Lundquist és Jan Nygren)
„Sjömannál a férfiszereplők a nyitó képsorokban – egy szaunában – teljesen meztelenül jelennek meg. Hivalkodó meztelenségük uniformisában különböző korú és társadalmi állású férfiakat ismerünk meg. Még sincs ezekben a jelenetekben semmi erotikus, inkább a meztelenség divatjának játékos kigúnyolása és annak a hangsúlyozása, hogy a testi meztelenség természetessége, felszabadult őszintesége együtt jár a belső élet, a szellem felszabadultságával. Csakhogy ennek az ironikus férfisztriptíznek hősei felöltözve, furcsa módon, félszeggé, szemérmessé válnak. Lelkileg nem képesek annyi természeteséggel levetkőzni, szabaddá válni. Tétovák, bizonytalanok, bár tiltakozásuk a »jólnevelt« társadalom hipokrízise ellen tudatos. Ugyanúgy, mint »lázadásaik« a rendszer ellen, az a gunyorosság, amivel mindazokat a társadalmi jelenségeket szemlélik és ábrázolják, amelyeket ironikusan ők maguk így neveznek: »szocializmus skandináv módra«. Mert van ennek a bohókásan bölcs és bájos filmnek politikai mondandója is. Vagy pontosabban: kacérkodik ilyesmivel. De a súlyos társadalmi igazságokkal olyasféleképpen labdáznak a film hősei, mintha nehéz vasgolyókkal teniszmérkőzést folytatnának. Charlie-nak nincsenek megalapozott életelvei vagy politikai nézetei, nem irányítja az életét, hagyja, hogy történjenek vele a dolgok. Sodortatja magát az eseményekkel egészen addig a pillanatig, amíg a körülmények döntésre nem kényszerítik. Igaz, amikor döntött, egyszerre határozottá, sőt harciassá válik.”
(Mágori Erzsébet: „A mai svéd film”. In: Filmkultúra 1971/6, 48–55. o.)
Janne, Charlie egyik barátja (Janne Carlsson)
Szégyenlős Charlie (Lyckliga skitar, 1970) – svéd politikai filmvígjáték. Forgatókönyv: Bernt Lundquist, Solveig Ternström és Vilgot Sjöman. Operatőr: Rune Ericson. Zene: Christer Boustedt, Janne Carlsson, Wolf Hartmeier, Fred Kov, Lasse Werner és Gösta Wälivaara. Díszlet: Charles Delattre. Jelmez: Eva-Lisa Nelstedt. Vágó: Carl-Olov Skeppstedt. Rendező: Vilgot Sjöman. Főszereplők: Bernt Lundquist (Karl-Inge „Charlie” Svensson), Solveig Ternström (Pia Bergström), Tomas Bolme (PV), Inger Liljefors (Anita), Lilian Johansson (Ärtan), Jan Nygren (Lennart). Magyarországi premier: 1971. október 1–2. (Budapest, Filmmúzeum, Svéd Filmnapok), 1978. május 11. (Budapest, Filmmúzeum).
RÁADÁS: SVÉD BOTRÁNYFILMEK
Arne Mattsson filmje, az Egy nyáron át táncolt (1951) egy egyetemista fiatalemberről (Folke Sundquist) szól, aki a nyarat nagybátyja vidéki otthonában tölti. Megismerkedik Kerstinnel (Ulla Jacobsson), szerelmüket azonban konzervatív környezetük miatt titkolni kell. Az opusz elnyerte az 1951-es Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját, és elsőként népszerűsítette a „szabad szerelem” svéd felfogását. A meztelen fürdőzés és a szerelmi jelenet miatt a mű heves vitákat váltott ki, bár manapság leginkább ezek miatt emlékeznek rá, művészi szempontból ugyanis egykori üde frissessége idővel avulttá vált. A vallásos nyugati országokban az is tiltakozáshoz vezetett, hogy a főgonosz lényegében a helyi pap volt. Ugyanakkor a szocialista filmforgalmazás számára talán épp ez az antiklerikális szemlélet lehetett vonzó, mert a prűd Rákosi-korszakban vágatlanul mutatták be a filmet a magyar mozik
Ma már szinte hihetetlen, de Ingmar Bergman egyik fő műve, a híres trilógiája záródarabjaként készült A csend (1963) is felkavarta a kedélyeket a maga idejében. A történet főszereplői két nővér, Ester (Ingrid Thulin) és Anna (Gunnel Lindblom), illetve utóbbi tízéves fia, Johan (Jörgen Lindström). Hazafelé utaznak egy vonaton, Ester betegsége miatt azonban egy Timoka nevű városban meg kell szakítaniuk az útjukat. A film lényegében a két nő és egymáshoz fűződő bonyolult kapcsolatuk lélektanilag hiteles rajza, javarészt Johan szemén keresztül. Anna az érzékiség rabja, aki mintha örömét is lelné abban, hogy szexuálisan frusztrált nővérét szembesíti a testiség fizikai valóságával. A botrányt részben a mozijelenetben meglesett szerelmespár, részben Ester maszturbálása okozta. Bergman nem várt közönségsikert ettől a nyomasztó filmjétől, ám a cenzúravita miatt – amely A csend művészi értékeinek elismerésével ért véget – a mű szinte mindenhol kiemelkedő anyagi sikert ért el
Bergman kedvenc tanítványának, Vilgot Sjömannak először a 491 (1964) című filmje kapcsán gyűlt meg a baja a cenzorokkal. Rosszul esett neki, hogy a támadások közepette mestere nem állt ki mellette, de hát Bergmant lefoglalta saját filmje, A csend botránya. 1967-ben jött az újabb Sjöman-skandalum, a Kíváncsi vagyok – sárga, amely erősen baloldali szemszögből vizsgálta a svéd társadalmat. Mindezt a két főszereplő, Lena Nyman és Börje Ahlstedt szokatlanul merész szexjelenetei kísérték, egyértelműen tükrözve, hogy az alkotók úgy a politikában, mint a szexualitás terén nyíltak és szókimondóak. Nymant a szereplése miatt durva támadások érték a médiában. Az Egyesült Államokban a filmet pornográfia vádjával egy időre betiltották, majd mégis engedélyezték. Több mint húszmillió dollár bevételt hozott. A világhírű író, Norman Mailer a legfontosabb filmnek nevezte, amelyet valaha látott. Folytatását 1968-ban mutatták be Kíváncsi vagyok – kék címmel
A neten Akit félszeműnek hívnak címmel is megtalálható Bo Arne Vibenius idén ötvenéves alkotása, a Thriller – en grym film (1973), noha tudomásom szerint hivatalosan semmilyen formában nem forgalmazták Magyarországon, ámbár lúgot nem innék erre. Vibenius mindössze három filmet készített: az Alex Fridolinski álnevet használta úgy rendezőként, mint forgatókönyvíróként. Opusza, amely a rape-and-revenge (nemi erőszak és bosszú) kategóriába sorolható, Quentin Tarantinót is megihlette, amikor a Kill Billt (2003/2004) forgatta. A Thriller – en grym film nemcsak a címbe is beemelt kegyetlenség miatt tette próbára a cenzorok türelmét – a szemkivágási jelenethez a legenda szerint igazi holttestet használtak –, hanem azért is, mert egy kis időre premier plánban és élesben mutat egy szexuális érintkezést. Az ilyesfajta látnivaló épp akkoriban kezdett elfogadottá válni a skandináv filmekben, de Nyugat-Európában még nem. Az akciójelenetekhez állítólag éles lőszert használtak, ezért a producerek magas összegre biztosították a női főszerepet alakító Christina Lindberget. A művésznőt az alkotók arra is felkérték, hogy a heroinadagolási jelenetekben sóoldatot adjon be magának. Bár a hetvenes évek elején a svéd cenzúra már nem volt különösebben szigorú, Vibenius opuszát az első körben mégis betiltották
Romantikus drámának aposztrofálja az IMDb Mac Ahlberg Flossie (1974) című alkotását, amelynek forgatókönyvét is a direktor írta: mindkét munkakörben a Bert Torn álnevet használta. Az irodalmi hátteret egy tizenkilencedik századból származó erotikus botrányregény, a Flossie, a Venus of Fifteen szolgáltatta. Angliában először 1897-ben adták ki nyomtatásban, szerzője állítólag ismeretlen. A történet szerint egy Jack Archer nevű követségi alkalmazott találkozik két ifjú hölggyel, s miközben elmélyítik ismeretségüket egy luxusvillában, megismerhetjük a fiatal koruk ellenére mozgalmas múlttal rendelkező hölgyek addigi szexuális életét is. Flossie szerepét az egyik legismertebb svéd pornószínésznő, Marie Forså alakította. Az opusz softcore és hardcore változatban is forgalomba került, és ami azt illeti, még a softcore verzióba is bekerültek megbotránkoztató képkockák, például egy erekcióról és egy eléggé nyilvánvaló fellációról is
A TILTOTT POSZTOK
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB EROTIKA!
Erőszak és szenvedélyek a középkorban: Hús és vér (18+)
Kéjsóvár apácák, talpraesett menyecskék, erekció és betiltás: Dekameron (18+)
Szexualitás és erőszak a középkori Bulgáriában: Kecskeszarv (18+)
Az anya, a tengerész és a kukkoló kamasz fiú: Véres naplemente / A tenger kegyvesztettje (18+)
Stefania Sandrelli mindent leplezetlenül megmutat: A kulcs (18+)
A szexuális szabadságtól a nemi erőszakkal párosuló gyilkosságig: Húszévesnek lenni (18+)
Két csavargó perverz kalandjai az ókori Rómában: Fellini-Satyricon (18+)
Tordai Teri francia királynéként meztelenkedik: A tiltott szerelem tornya (18+)
Két házaspár rendhagyó párcserés szexbulija: Score (18+)
Az érzéki özvegy és a szerelmi örömök: Flor asszony és két férje (18+)
A prostituáltnak eladott japán gyereklány drámája: Szandakan 8 (18+)
A jövő csak nőkből álló társadalmában felbukkan két férfi: Szexmisszió (18+)
Romina Power perverz szexmániásoknak kiszolgáltatva: Justine (18+)
TEAKBOIS EROTIKUS REPERTOÁRJÁBÓL
Róma, a drogok és a szex városa (18+)
A Delon-vetélytárs hippi békeharca (18+)
Kastélymentő szex Poe-módra (18+)
Erszényes farkasemberek apácajelmezben (18+)
Meztelennek látok minden nőt! (18+)
O. J. Simpson a sivatagi pokolban (18+)
Forró egyiptomi árnyak (18+)
