„A dolgoknak meg kell változniuk,
hogy ugyanazok maradjanak.”
Az 1963-ban bemutatott A párduc különleges helyet foglal el a zseniális olasz rendező, Luchino Visconti életművében. Egyes vélemények szerint az életmű csúcspontját jelenti, míg mások szerint a Maestro hanyatló korszakának nyitányaként értelmezhető. Alapjául a múlt századi olasz irodalom egyik alapműve, Giuseppe Tomasi di Lampedusa azonos című regénye szolgált. Eredetileg nem Visconti rendezte volna a filmet, ám az előtte kiválasztott rendezők művészi elképzeléseivel a gyártó cég, a Titanus illetékesei nem értettek egyet. A kiugró költségek miatt a gyártásba a franciák és az amerikaiak is beszálltak. A címszerepre Visconti megkérdezése nélkül választották ki az amerikai Burt Lancastert, ami eleinte feszültséget okozott a rendező és a színész között, a kezdeti ellentétek után azonban őszinte barátság alakult ki közöttük. További fontos szereplők: Alain Delon, Claudia Cardinale, Rina Morelli, Romolo Valli, Paolo Stoppa és Serge Reggiani. Kisebb szerepekben olyan későbbi sztárok mutatkoztak be, mint Giuliano Gemma, Terence Hill (Mario Girotti néven), Pierre Clémenti, Lou Castel és Ottavia Piccolo. A párduc nagy szakmai és közönségsikert aratott Európában, Amerikában viszont nem fogadták túl jól. Hatvan évvel az ősbemutató után jelenleg az egyetemes filmművészet egyik legbecsesebb darabjának számít.
FIGYELEM! A ráadásgaléria illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A TÖRTÉNET
1860-ban Garibaldi és katonái partra szállnak Szicília szigetén, hogy véget vessenek a Bourbonok uralmának. A Párducként emlegetett Don Fabrizio, az egyik legrégibb arisztokrata nemzetség, a Salina család feje felismeri, hogy az ezzel együtt járó fejlődés megállíthatatlan, és az arisztokráciát fel fogja váltani a polgárság, miközben a felszínen vajmi kevés dolog változik csupán. Elszegényedett nemesi családból származó unokaöccse, Tancredi csatlakozik Garibaldi seregéhez. Megsebesül a palermói csatában, bátorságáért kapitánnyá léptetik elő. A fiatalember jövendőbelije nem más, mint Salina herceg lánya, a bájos Concetta. Don Fabrizio ráébred arra, hogy unokaöccse a jövő embere, akinek nagyra törő ambícióihoz pénzre van szüksége. Ezt a pénzt pedig a Garibaldi-mozgalomból nagy hasznot húzó polgár, Don Calogero tudná biztosítani, aki váltig bizonygatja, hogy családja valójában arisztokrata származású. Tancredi beleszeret Don Calogero gyönyörű lányába, Angelicába, és ez az érzés kölcsönös. Angelica szépsége és vitalitása még Don Fabriziót is elbűvöli. Unokaöccse számára megkéri Angelica kezét Don Calogerótól, aki persze örömmel mond igent. Don Fabrizio felesége, a buzgó katolikus Maria Stella hercegné viszont elszörnyed az eljegyzés hallatán, végtére is ezáltal rangon aluliak kerülnének be a családba, nem is beszélve Concetta érzelmeiről, aki szintén fülig szerelmes Tancredibe. Salina herceg hallani sem akarja elhidegült neje sirámait, hiszen ő már eldöntötte a frigy kérdését.
Don Fabrizio Salina herceg és kedvenc unokaöccse, Tancredi Falconeri (Burt Lancaster és Alain Delon)
Don Fabrizio és Angelica tánca az arisztokrácia és a polgárság szövetségének szimbóluma is (Burt Lancaster és Claudia Cardinale)
A forradalmi változások következményeként Szicília jövőjéről népszavazást tartanak Donnafugata faluban is, ahol Don Fabrizio él a családjával. A Don Calogero által vezetett szavazás szerint minden résztvevő egyhangúlag úgy döntött, hogy Szicília csatlakozzon az újonnan alapított Olasz Királysághoz. Salina herceg megtudja egyik vadásztársától, Ciccio Tumeótól, hogy ő például nemmel szavazott, vagyis a választás eredményét meghamisították. Tancredi azonnal meghallja az új idők hangját, csatlakozik a királyi hadsereghez, szakít Garibaldival és egykori forradalmár társaival. Don Fabrizio belátja, hogy ez az opportunista magatartás jelenleg a társadalmi előrelépés egyik lehetséges és eredményes útja. Ő maga ajánlatot kap a kormánytól arra, hogy legyen a szenátus tagja, és segítsen a társadalom megújításában. Az ajánlatot előterjesztő Chevalley követ szerint a herceg ezáltal az egész szicíliai nép hangja lehetne. Don Fabrizio visszautasítja a felkérést, nem akar részt venni a politikában, és nem hisz Szicília fejlődésében sem. Maga helyett Don Calogerót javasolja a posztra. Ponteleone hercegné bálján Angelica elsöprő sikert arat, és fényesen bizonyítja, hogy képes beilleszkedni az előkelőségek közé, apját azonban a született arisztokraták nem sok figyelemre méltatják. Angelica nemcsak szép, hanem okos is: tudja, hogy Don Fabrizio támogatása nélkül soha nem lehetett volna Tancredi felesége. Szeretete és tisztelete jeléül táncra kéri fel a herceget: keringőjük valóságos szimbóluma az arisztokrácia és a polgárság friss szövetségének. A bál végén Don Fabrizio gyalog indul haza, hogy kiszellőztesse a fejét. A hajnal csendjét a dezertőr katonák kivégzésének hangjai törik meg. A dolgok megváltoztak, hogy ugyanazok maradhassanak…
Giuseppe Tomasi di Lampedusa herceg (balra) és fogadott fia, Gioacchino Lanza Tomasi
A REGÉNY
Giuseppe Tomasi di Lampedusa herceg (1896–1957) regénye, A párduc a modern olasz irodalom egyik klasszikusa. Megírásának ötlete a harmincas években jutott először a szerző eszébe: dédapja, Don Giulio Fabrizio Tomasi életén keresztül azokat a változásokat akarta bemutatni, melyek a risorgimento (az Itália egyesítésére irányuló XIX. századi mozgalom) idején történtek a szicíliai emberek életében és a társadalomban. Különböző okokból évekig nem látott hozzá az íráshoz. 1954-ben San Pellegrino Terme településen egy irodalmi konferenciát tartottak, amelyre meghívást kapott Lampedusa unokatestvére, Lucio Piccolo di Calanovella (1901–1969) költő, aki magával vitte a rokonát is. Lampedusa az ottani benyomásai alapján határozta el, hogy végre hozzákezd az íráshoz. Özvegye, Alexandra Tomasi (1894–1982) szerint férje eleinte azt tervezte, hogy a történet az 1860-as esztendő egyetlen napján fog játszódni, ám ez végül csak az első fejezet időtartama lett. Ezzel a fejezettel a szerző 1955-ben készült el. Nem verte nagydobra a környezete előtt, hogy mivel foglalkozik. Csak 1956 elején mutatta meg legközelebbi munkatársainak a készülő regény már befejezett négy fejezetét: az elsőt, a másodikat, a hetediket és a nyolcadikat. 1956 májusában az anyagot elküldte a milánói Mondadori kiadóhoz. Amíg a válaszra várt, megírta a harmadik és a negyedik fejezetet is, melyeket októberben juttatott el a Mondadorihoz.
A Visconti-opusz premierje után a regény újabb kiadásainak borítóihoz már a filmet is figyelembe vették
A kiadó decemberben elutasító választ küldött, nyitva hagyva annak lehetőségét, hogy a végleges és teljes szöveg esetén nem elképzelhetetlen a pozitív reakció. 1957 elején Lampedusa megírta a hiányzó fejezeteket, illetve átdolgozta a korábbiakat. Az anyagot ezúttal több címzettnek is eljuttatta, de a sikert már nem érte meg: 1957. július 23-án tüdőrákban meghalt. Tanítványa, Francesco Orlando (1934–2010) – még Lampedusa engedélyével – a kéziratot eljuttatta Elena Croce irodalmi ügynöknek, aki továbbította azt Giorgio Bassani írónak. Bassani vitte el a regényt a Feltrinelli kiadóhoz, ahol kedvezően fogadták. Feltrinelli felvette a kapcsolatot Lampedusa özvegyével, hogy megállapodjon a mielőbbi kiadásról. 1958 novemberében jelent meg A párduc, melynek hatalmas sikerére jellemző, hogy fél év (!) alatt ötvenkét (!) kiadást ért meg, és a szerző 1959-ben posztumusz megkapta érte a rangos olasz irodalmi díjat, a Stregát. A fajsúlyos irodalmi elismerés ellenére A párduc éles kritikákban is részesült. Főleg egyes baloldali kritikusok érezték úgy, hogy jobboldaliság jellemző a könyvre, melynek történelemszemlélete elavult, és egy letűnt társadalmi osztály illúzióit tükrözi. A szicíliai nemesség állítólag szintén rossz néven vette a regényt, és csodálkozott, hogy egy közülük való írt ilyesmit. Fennmaradtak szövegtöredékek, amelyek azt bizonyítják, hogy Lampedusa további fejezeteket tervezett, de halála miatt ezeket nem tudta beleszőni a regény szövetébe. Egyes kiadások különleges bónuszként tartalmazzák ezeket a töredékeket. A párduc magyar nyelven először 1961-ben jelent meg Füsi József és barátai fordításában. (Füsi a munka befejezése előtt elhunyt, a fordítást a barátaiból álló munkaközösség fejezte be.) A jegyzeteket Gábor György készítette. Ugyanezt a fordítást 1984-ben az Európa adta ki A világirodalom klasszikusai című sorozatában.
Luchino Visconti megigazítja Alain Delon szemkendőjét A párduc forgatásán
VISCONTI A PÁRDUCRÓL
„Nehéz volt A párduc megfilmesítése. A modern élet útvesztőiben meg kellett keresni a történet vonalát. Követtem Lampedusa könyvét, de hozzátettem még a valódi szicíliai helyzetet, mindazt, ami a herceg körül történt, a társadalmi vonatkozásokat, amelyekkel ő nem sokat foglalkozott.”
Vajon jó vagy rossz hírt kapott Don Fabrizio? (balról jobbra: Carlo Valenzano, Burt Lancaster, Ottavia Piccolo, Pierre Clémenti és Lucilla Morlacchi)
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
Az előkészületek
A római Titanus filmvállalat fejese, Goffredo Lombardo producer már 1958-ban megvásárolta A párduc filmjogait. 1960 augusztusában a cég bejelentette, hogy a következő évben Szicíliában megkezdik a filmváltozat forgatását. A költségekre kétmillió dollárt irányoztak elő, ám a produkció már a témája miatt is olyan monumentálisnak ígérkezett, hogy kezdettől fogva koprodukcióban gondolkodtak. Francia részről a Société Nouvelle Pathé Cinéma és a Société Générale de Cinématographie szállt be a vállalkozásba. A rendezésre először Mario Soldati, majd Ettore Giannini (mindketten írók is) neve merült fel, elképzeléseik viszont nem egyeztek Lombardo szándékaival. Giannini például a risorgimento eseményeire koncentrált, és teljesen háttérbe szorította Tancredi és Angelica szerelmi történetét. Luchino Visconti lépett a helyükre, aki nemzetközi sikert ért el a Rocco és fivérei (1960) című fekete-fehér családeposzával, amely a neorealizmus hagyományait a lélektani hitelességre törekvő modern film eszköztárával párosította. Fontos szempont volt az is, hogy a direktor úgy a terjedelmes filmek, mint az irodalmi adaptációk terén kellő tapasztalatokkal rendelkezett, ráadásul kifejezetten érdekelte Lampedusa regénye. Az Érzelem (1954) című alkotásával bebizonyította, hogy a látványos történelmi drámák készítésével is képes magas színvonalon megbirkózni. S persze az sem mondható mellékesnek, hogy Visconti maga is herceg volt, aki belülről ismerte az arisztokrácia világát. A direktor így nyilatkozott az elképzeléseiről: „Nem tartozom azok közé, akiket rabul ejtett a »filmszerűség« kivénült avantgárd jelszava, akik a kamera bálványozásában addig mennek, hogy azt hiszik, bármit át lehet írni filmszalagra és ezzel már igazi filmművészetet művelnek. Még ha az eredeti regény iránti maximális hűségre törekszünk is, a film csak akkor ér valamit, ha megvan a maga expresszív eredetisége. És nem csak vizuális szempontból.” A forgatókönyv megírásába a Roccóval már bizonyított szerzőtársait vonta be: Suso Cecchi D'Amicót, Pasquale Festa Campanilét, Enrico Mediolit és Massimo Franciosát.
Az ősi szicíliai családból származó Salina herceg (Burt Lancaster)
A szereposztás
A koprodukció jellegéből adódóan Visconti olasz és francia színészekben gondolkodott, akiket természetesen maga akart megválasztani. 1961 júliusában az amerikai MGM filmvállalat bejelentette, hogy együttműködési szerződést írt alá a Titanusszal, s emiatt muszáj volt amerikai színészek szerepeltetését is fontolóra venni. A sztárok nevére ugyanis könnyebben megnyílnak a pénztárcák, egyszerűbb összeszedni a szükséges büdzsét. Warren Beatty felvette a kapcsolatot a produkcióval, mert szerette volna eljátszani Tancredit, ám ő akkoriban még csak ígéretes ifjú titán volt, nem pedig nemzetközi hírű sztár. Mindazonáltal később azt állította, hogy Visconti valósággal könyörgött neki, hogy játsszon a filmben, és Beatty volt az, aki nemet mondott. Szóba került a német Horst Buchholz is, aki az olyan filmekkel, mint A hét mesterlövész (1960) és a Molnár Ferenc-műből forgatott Egy, kettő, három (1961) valóban nemzetközi sztárnak számított. Sokak megdöbbenésére Buchholz nem fogadta el a megtisztelő ajánlatot. A rendező a címszerepre először Nyikolaj Cserkaszov orosz színészt szemelte ki, akit Szergej Eisenstein remekműveiben – Jégmezők lovagja (1938), Rettegett Iván (1941) – látott. Cserkaszov ismeretlen okokból elutasította a felkérést. (Valószínű, hogy a szovjet hatóságok nem engedélyezték, hogy nyugati filmben játsszon. Mások úgy tudják, akkoriban már sokat betegeskedett, és 1966-ban elhunyt.) Ekkor Visconti Laurence Olivier-t vagy Spencer Tracyt szerette volna megnyerni, a producerek pedig bedobták Gregory Peck, Anthony Quinn és Burt Lancaster nevét is. Sőt nemcsak bedobták, hanem Lancasterrel a rendező tudta nélkül meg is állapodtak. Visconti dühöngött: „Ó, ne! Hiszen ő egy cowboy!” Nyomós ellenérv volt viszont, hogy a világforgalmazás jogát megvásárló 20th Century Fox hárommillió dollárt is adott a sztárral, amire a produkciónak égető szüksége volt. A cég vezetője, Daryl F. Zanuck nem akarta, hogy Lancasternek bajsza legyen a filmben, mivel neki az volt, ám ezt a kívánságát nem tudták figyelembe venni. Visconti megnézte az Ítélet Nürnbergben (1961, Stanley Kramer) című drámát, és megnyugodva látta, hogy Lancaster nem csak cowboyszerepre alkalmas. Ennek ellenére a forgatás eleinte feszült körülmények között zajlott.
A szép és okos Angelica tudja, hogy mindent Don Fabriziónak köszönhet (Claudia Cardinale és Burt Lancaster)
Visconti olyan rendező volt, aki szerette a színészeket, törődött velük, és odafigyelt arra, hogy mindent megkapjanak, ami csak szükséges a hiteles játékukhoz. Ugyanakkor nem tűrte az allűröket, és mindenkivel éreztetni akarta, hogy ő irányít mindent, mindenben az ő akarata dönt. Ha munkáról volt szó, nem kivételezett a kedvenceivel sem, akár Alain Delonról, akár később Helmut Bergerről volt szó: tőlük is feltétlen engedelmességet várt. Mindazonáltal A párduc forgatásán állítólag Delonnak saját öltözője volt, Lancasternek és a többi színésznek viszont nem. Visconti és Lancaster feszült kapcsolata egyébként nemcsak hogy rövid idő alatt teljesen megváltozott, hanem életre szóló barátsággá is mélyült. Pedig kezdetben a Maestro igen szigorúan bánt a hollywoodi sztárral. A női főszereplő, Claudia Cardinale így írta le a béküléshez vezető egyik kínos incidenst az önéletrajzi könyvében: „Miután Burt Lancaster megérkezett a forgatásra, először a táncot próbáltuk el: igazi keringőórákat vettünk. Próba után megszólalt a zene, Luchino néhány percig figyelt minket, majd leállította a felvételt, és kézen fogott: »Gyere velem, Claudina... Ha Lancaster úr is készen áll, majd tudatja velünk.« Micsoda megszégyenítés! Igaz, mögöttem is volt már néhány film, de Lancaster valódi nagyság volt... És így megalázták előttem. Egy órára félbeszakadt a munka. Aztán folytattuk a forgatást, és most már minden jól ment. Hogy mi történt valójában? Egyrészt Lancasternek rettentően fájt a bedagadt, vizes térde, és amikor velem táncolt, nem tudta teljesen leplezni a szenvedését. Másrészt viszont Luchino így akarta egyértelmű tanújelét adni annak, hogy ki az úr a házban. Lancaster rögtön megértette és elfogadta ezt a felállást: attól kezdve az egész forgatás alatt, és később is, imádták egymást.”
Tancredi és Angelica a hercegi palota ismeretlen szobáiban barangolnak (Alain Delon és Claudia Cardinale)
Ettore Gianninivel ellentétben Visconti hangsúlyt akart adni Tancredi és Angelica szerelmének, de ebben egyértelműen eltért a regénytől. A könyvben ugyanis elsősorban érdekkapcsolatról van szó: Angelica (és az apja) a rangot akarja, Tancredi a pénzt, míg a filmben őszinte szerelmet éreznek egymás iránt. Ugyanakkor egyes értelmezések szerint Salina herceg és Tancredi viszonyát látens homoszexualitás jellemzi, és Visconti valójában a két férfiszereplő által Delonhoz fűződő saját érzelmi viszonyát akarta megörökíteni. Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy a magánéletben vajon túlléptek-e a barátságon, vagy sem. Rosszmájúak szerint a színész „természetben” hálálta meg az olasz rendező kitüntetett figyelmét, amely sokat segített a karrierjében, míg mások úgy tudják, Visconti tartós érdeklődése Delon iránt épp annak tulajdonítható, hogy nem kapta meg a színészt. Delon évtizedek múlva rágalomnak minősítette a kettőjük intim kapcsolatáról szállingózó pletykákat, melyeket „az az őrült német” (Visconti későbbi élettársa, a valójában osztrák Helmut Berger) terjesztett. Sosem mulasztotta el nyilvánosan kifejezni mélységes háláját és csodálatát mestere iránt: „Nem múlik el életemben olyan nap, hogy ne gondolnék Luchino Viscontira. Ami lettem, azt neki köszönhetem… Ez a férfi és még néhányan mások valóban tekintélyek voltak! Pótolhatatlan… Tudom, hogy én már nem leszek ott, hogy megismerjem azokat, akik egy nap el tudnák foglalni a helyüket… Azt a helyet, amely még mindig üres.” Az önéletrajzi vonatkozásokra visszatérve említsük meg, hogy Visconti lényegében rejtett önportrét alkotott a Halál Velencében (1971) című filmje főszereplőjével is, míg a Meghitt családi körben (1974) ismét Burt Lancaster az alteregója, aki ambivalensen viszonyul a házába beköltöző fiatalemberhez (a Delon helyébe lépő Helmut Berger). Mellesleg nemcsak a rendező, hanem Delon is elismeréssel adózott Lancaster tehetségének, és tíz évvel A párduc után újra forgatott vele a Skorpió (1973, Michael Winner) című krimiben.
A boldogtalan Concetta és a boldog Angelica (Lucilla Morlacchi és Claudia Cardinale)
Delonhoz hasonlóan az Angelicát megszemélyesítő Claudia Cardinale számára is életre szóló élményt jelentett a Viscontival való közös munka, amelyre összesen négyszer volt alkalma (Rocco és fivérei, 1960; A párduc, 1963; A Göncöl nyájas csillagai, 1964; Meghitt családi kör, 1974). Visconti mindig atyai szeretettel bánt vele, és legbizalmasabb barátai közé fogadta. A párduccal párhuzamosan a színésznő egy másik filmtörténeti klasszikusban is forgatott, Federico Fellini Nyolc és fél (1963) című remekében. Elmondása szerint élvezte mindkét film forgatását, a nagyszerű partnereket, a két zseniális rendező figyelmét. A legnagyobb nehézséget az örökös hajfestés jelentette, aszerint hogy épp kivel forgatott: Viscontinál egészen sötét volt a haja, míg Fellini világosabb hajszínt akart. Munkamódszerük is eltért egymástól: Visconti rendkívül alaposan felkészült minden egyes jelenetre, hosszas próbák voltak, míg Fellini inkább improvizált. Cardinale elmesélte, hogy Visconti annyira ügyelt a részletekre, hogy például Angelica kézitáskájába csupa korabeli tárgyat tett, holott azokat a kamera soha nem mutatta meg. A rendező az ilyesfajta fogásokkal a színészi játékot akarta segíteni, hogy a szereplő minél jobban beleélje magát az adott korba és a szereplő helyzetébe. Cardinale egyébként barátságot kötött Alain Delonnal is, ami kiállta az idő próbáját. Arról viszont ellentmondásosan nyilatkozott, hogy volt-e köztük valami a barátságon túl is. Egyszer azt állította, hogy lefeküdtek egymással akkoriban, amikor Delon hivatalosan még Romy Schneider vőlegénye volt, máskor azt mondta, hogy csak barátok, mert Delon mint férfi nem az esete, sokkal inkább Belmondo, akivel szintén filmezett. Mindenesetre a csókjelenetekben Visconti igazi, és nem imitált csókokat követelt tőlük. Említsük meg azt is, hogy egy rövid templomi jelenetben Cardinale eljátszotta Angelica anyját, Bastianát is.
A férjétől elhidegült Maria Stella hercegnét felzaklatja az eljegyzés híre (középen: Rina Morelli)
Érdemes néhány mondatot ejteni a többi szereplőről is. A való életben házaspár volt Paolo Stoppa (Don Calogero) és Rina Morelli (Salina hercegné), akik a háború után ismerkedtek meg Luchino Viscontival. Szoros barátság és tartós művészi együttműködés alakult ki közöttük. Olyan szerzők műveit vitték színpadra közösen, mint Shakespeare, Csehov és Carlo Goldoni. Természetesen filmen is dolgoztak együtt: Stoppa például a Rocco és fivéreiben, Morelli az Érzelemben és Az ártatlanban. Stoppa így nyilatkozott a Maestróról: „Szeretek Viscontival dolgozni. Különleges ember, aki ránk kényszeríti ihletettségét, s állandóan vigyáz a színészeire. Az ember vele biztonságban érzi magát.” A színészt nagyon megrázta, hogy 1976-ban néhány hét leforgása alatt meghalt Morelli és Visconti is. Romolo Valli (Pirrone atya) az olasz filmművészet egyik keresett karakterszínésze volt, láthattuk később a Halál Velencében és a Meghitt családi kör című Visconti-filmekben is. Ötvennégy éves korában egy közlekedési balesetben vesztette életét. A szerepéről a következőket mondta: „Visconti elképzelésében Don Pirrone nem afféle konvencionális figura, hanem érdekes, művelt, és – mint a regényből is kiderül – falusi pap. A megfilmesített Párduc Visconti legnagyobb alkotása.”
Garibaldi katonái tiszteletüket teszik Salina herceg házában (balról jobbra: Alain Delon, Mario Girotti és Giuliano Gemma)
Ami a fiatal színészeket illeti, Visconti nemcsak Delont és Cardinalét támogatta, hanem felfigyelt mások tehetségére is. A párduc fontos állomást jelentett négy jóképű fiatalember, Giuliano Gemma, Mario Girotti, Pierre Clémenti és Lou Castel karrierjében is. Gemma később spagettiwesternek és bűnügyi történetek sztárja lett, és ellendrukkerei szerint kizárólag előnyös külsejének köszönhette a sikereit. Ez persze nem volt igaz, a Szerelmi bűntény (1974), a Tatárpuszta (1976) és A vasprefektus (1977) című alkotásokban drámai tehetségét is bizonyította. Mario Girotti 1952-ben forgatta az első filmjét. A hatvanas évek második felében társult Carlo Pedersoli (Bud Spencer) volt vízilabdázóval, és felvette a Terence Hill művésznevet. Közös filmjeik elképesztő és tartós népszerűséget hoztak számára, ugyanakkor színészi szerepskálája feltűnően beszűkült. A francia Pierre Clémenti karrierje a hatvanas évek második felében bontakozott ki: olyan rendezők adták kézről kézre, mint például Luis Buñuel, Bernardo Bertolucci, Pier Paolo Pasolini, Liliana Cavani, Jancsó Miklós és Dušan Makavejev. Kísérleti filmeket is rendezett. Kábítószer-függősége miatt többször összeütközésbe került a hatóságokkal. A svéd–ír származású Lou Castel csupán statisztált A párducban. Marco Bellocchio vitatott drámája, az Öklök a zsebben (1965) hívta fel rá a figyelmet. Clémentihez hasonló kultszínész vált belőle, maoista nézetei miatt azonban 1972-ben el kellett hagynia Olaszországot. Visconti felfedezettjének számít az akkor még csak tizennégy éves Ottavia Piccolo is, aki az olasz filmművészet egyik állócsillaga lett: 1971-ben az Özvegy Coudercné című drámában, 1973-ban pedig a Zorro című kalandfilmben újra Delonnal forgatott.
Angelica (Claudia Cardinale) fehér estélyi ruhája
A jelmezek
A zseniális olasz jelmeztervező, Piero Tosi a Szépek szépe (1951) óta dolgozott Viscontival, az volt az első filmes munkája is. Harmonikus együttműködésük titka abban rejlett, hogy mindketten valóságos megszállottjai voltak a tökéletességnek. Tosi közvetlen munkatársa A párduc forgatása során Umberto Tirelli jelmeztervező volt: nem tudom, az ő neve miért nem került fel a stáblistára. Gondosan tanulmányozták a korra jellemző anyagokat és mintákat, és nem annyira terveztek, mint inkább rekonstruálták az akkori öltözékeket. Tosi is – akárcsak Visconti – „színészben gondolkodott”, vagyis azt is figyelembe vette, hogy melyik színészen milyen ruha mutat jól, és hogyan tud mozogni benne. Igaz, Claudia Cardinale esetében kicsit túllőtt a célon. A művésznő így emlékezett vissza csodálatos jelmezeire: „A világ legjobb jelmeztervezője, Pierino Tosi kosztümjeiben képtelenség volt leülni. Luchino megsajnált, és csináltatott nekem egy speciális ülőalkalmatosságot. Noha gyakorlatilag ezen is inkább csak állni lehetett, legalább a könyökömre támaszkodva pihenhettem néha egy keveset... Amikor kissé hűvösebb lett, úgy este hét óra körül kezdtünk forgatni, s reggel öt-hat óra tájban szabadultam meg a ruhától... Mire befejeztük a filmet, a derekamon véraláfutás díszelgett, mivel a fűző legfeljebb egy fele akkora lányra lett volna jó, mint én.” Amikor Visconti meglátta a színésznő testén a véraláfutásokat, megkérdezte: „Miért nem szóltál, hogy ilyen szoros a ruha? Átszabattam volna!” Claudia így felelt: „Nem nekem fájt, hanem Angelicának.” A forgatás végén a Maestro egy Cartier-táncrendet ajándékozott a színésznőnek, drágakövekkel, smaragddal és gyöngyökkel díszítve.
Az Oscar-díjas Piero Tosi jelmezeit kiállításokon is rendszeresen bemutatják, ahol A párduc számára tervezett ruhák is megtekinthetők
Tosi arra törekedett, hogy jelmezei által minél közelebb kerüljön egymáshoz a színész és a szerep. A Cardinale által játszott Angelica például egy polgárlány volt, akiből kezdetben hiányzott az arisztokratákra jellemző kifinomultság. Ezt Tosi azzal is kifejezésre juttatta, hogy zsírt kenegetett a színésznő hajába. „Minden áldott nap másfél óráig csak fésülködtem. Nagyon hosszúra meg kellett növesztenem a hajam, és csak akkor moshattam meg, amikor Visconti engedélyt adott rá. A párduc korában ugyanis a nőknek még nem volt szokásuk percenként hajat mosni, mint manapság” – emlékezett vissza Claudia. A figura hitelességéhez a sminkes is hozzájárult, aki Visconti kívánságára erősen kifestette Cardinale szemét és szemöldökét, a szeme alatti karikákat pedig halványlila festékkel hangsúlyozta. Egyetlen más női szereplő sem viselt sminket, és ezzel, valamint a báli jelenetben a fehér ruhával Visconti azt akarta hangsúlyozni, hogy Angelica egy új kezdetet szimbolizál, míg a hercegné fekete estélyi ruhája a letűnt múlt jelképe. Tosi mindenre kiterjedő figyelmét az sem kerülte el, hogy szélesvásznú filmet forgatnak, amelyhez a táj jelenti a hátteret, ezért gondosan ügyelt arra is, hogy a jelmezek színe harmonizáljon a háttér színeivel. A történelmi hűségre való törekvésnek köszönhető, hogy nyomatékot kaptak a XIX. századra jellemző apróságok is, például a különféle fejfedők, a kesztyűk, a legyezők és más kiegészítők. Salina herceg mindig az elegancia megtestesítője, legyen szó az öltözködésről vagy a viselkedésről. Már testtartása is kifejezi társadalmi pozícióját. A báljelenetben alaposan megcsodálhatjuk kifogástalanul szabott öltönyét, amely tökéletesen illik abba a környezetbe, mégis a régit, a konzervatizmust fejezi ki.
Don Fabrizio (Burt Lancaster) vallatóra fogja Don Cicciót (Serge Reggiani) a népszavazásról
A zene
A párduc stábjának két fontos munkatársa elsősorban Federico Fellini alkotótársaként ismert. Igaz, a kiváló operatőr, Giuseppe Rotunno csak öt évvel később, a Különleges történetek (1968) forgatásán csatlakozott Fellinihez, a zeneszerző Nino Rota viszont már 1952 óta komponált a Maestro számára. Harmadik és egyben utolsó közös filmje Viscontival A párduc volt. (Az előző kettő: Fehér éjszakák; Rocco és fivérei.) A Maestro nem egyszerű aláfestő zenét kért Rotától, hanem egy komplett szimfóniát várt tőle, amely tartalmazza a legfontosabb zenei témákat. Ezeket utólag igazították volna a jelenetekhez, ahogyan ez Bruckner VII. szimfóniájával történt az Érzelem (1954) készítése során. A kulcsjelenetek ismeretének hiánya miatt azonban a mű csak nem akart megszületni. Rota egyszer egy halom partitúrával látogatott el Visconti házába, hogy megmutassa korábbi szerzeményeit és zenei témáit. Visconti ekkor vázolta saját elképzeléseit, melyek Rotában olyan szerzők zenéjét idézte fel, mint Gounod, Massenet és Wagner. Rota cselhez folyamodott, és mintha egy idegen komponista szerzeményéről lenne szó, elkezdett játszani egy adagiót, amely 1947-ben komponált szimfóniája, a Sinfonia sopra una canzone d'amore harmadik tétele volt. Visconti lelkesen hallgatta, majd felkiáltott: „Ez az! Ez A párduc zenéje!”
A film csúcspontja a báljelenet (középen: Alain Delon és Claudia Cardinale)
A negyedik tétel, az Allegro molto agitato megfelelt annak, ahogyan a rendező a Donnafugatába való utazás kísérőzenéjét képzelte el. A báljelenetben hallható zeneszámok (Mazurka, Controdanza, Polka, Quadriglia, Galop, Valzer del Commiato) természetesen szintén Rota szerzeményei. Ezeket Palermóban vették fel egy utolsó pillanatban verbuvált zenekar közreműködésével, kánikulai hőségben. A felvétel eredetileg csak azt a célt szolgálta volna, hogy Visconti ennek alapján döntsön a szerzemények felhasználásáról vagy elvetéséről. A rendezőnek azonban megtetszett a kissé hanyagabb előadói stílus, mert úgy érezte, ez valóságosabbá teszi a báljelenetet, ezért a próbafelvételnek szánt anyag került a végső hangsávba. Sőt a jelenetet Visconti a zene figyelembevételével tervezte meg, ami Rota szerint ritkaság volt, mert a zenét szinte mindig utólag kellett igazítani a jelenetek ritmusához. A báljelenet csúcspontja Don Fabrizio és Angelica keringője. Ehhez Rota egy Verdi által komponált keringőt használt fel, melyet az eredeti szerző Maffei grófnőnek ajánlott. A partitúrát a film vágója, Mario Serandrei vásárolta egy római antikváriumban, és Viscontinak adta át. A zongorára írt művet Rota áthangszerelte egy kisebb zenekar számára, és a báljelenet tetőpontjává tette. Filmtörténészek megemlítik, hogy a báljelenet Giacomo Gentilomo elfeledett filmje, az Appassionatamente (1954) hasonló jelenetére emlékeztet, melyhez szintén Nino Rota komponált zenét. Az Amedeo Nazzari és Myriam Bru tánckettőse alatt felcsendülő muzsika A párduc keringőjének dallamát előlegezi meg.
Elkeseredett harc dúl Palermo utcáin
A forgatás
A párduc forgatását hosszadalmas előkészítő munka előzte meg, melynek részeként Visconti Mario Garbuglia díszlettervezővel és Lampedusa fogadott fiával (valójában távoli unokatestvére volt), Gioacchino Lanza Tomasi zenetudóssal bejárta Szicíliát, hogy megtalálják a megfelelő forgatási helyszíneket. A költségek miatt örökösen aggódó producer, Goffredo Lombardo örömmel vette volna, ha Visconti lemond a csatajelenetekről, és különböző költségkímélő javaslatokat tett a rendezőnek. Visconti udvariasan, de határozottan közölte, hogy ő csak a maga elképzelései szerint tudja leforgatni a filmet, ugyanakkor tudomásul veszi, ha Lombardo le akarja cserélni őt is. A direktor ugyan Salina herceg szemszögéből mutatja be a történéseket, mégsem mondott le a csatajelenetekről, melyeket Palermóban forgattak az alábbi helyszíneken: Piazza San Giovanni Decollato, Piazza della Vittoria allo Spasimo, Piazza Sant'Euno, Piazza della Marina. Természetesen szükség volt a modern kori állapotok eltüntetésére, ezért az aszfaltot földdel szórták fel, eltüntették a villanyoszlopokat és villanyvezetékeket, és a házak homlokzatát is a késő XIX. századi állapotokhoz igazították.
A palermói Villa Boscogrande, a forgatás egyik helyszíne
A forgatás 1962 májusában kezdődött. Egyes források szerint tizenegy, mások szerint huszonkét hétig tartott, de egész biztosan magában foglalta az elviselhetetlenül forró kánikulai időszakot is. A forgatás első két hetét a csatajelenetek vették igénybe. Utána az egyéb külső és belső jelenetek következtek, és végül a római Cinecittà stúdióiban forgatták le a még hiányzó enteriőröket. A nyitójelenetben a kívülről mutatott Salina ház valójában a palermói Villa Boscogrande volt, amelyet huszonnégy nap alatt hoztak forgatásra alkalmas állapotba. A hercegi család nyári rezidenciájának homlokzatát a szicíliai Ciminnában építették fel. Az itteni templomban vették fel azt a jelenetet, amelyben Don Fabrizio és családja meghallgatja a Te Deumot. Forgatás közben sajnos megsérült a templom mennyezete. A Salina-rezidencia belsejében játszódó jelenetek helyszínéül az aricciai Palazzo Chigi szolgált, míg néhány belsőt a cataniai Manganelli-palotában vettek filmszalagra. A több mint félórás báljelenet helyszíne a meglepően jó állapotban lévő Palazzo Valguarnera Gangi (Palermo, Piazza Croce dei Vespri) volt. A táncjelenet koreografálását a nemzetközi hírű táncos-koreográfusra, Alberto Testára bízták.
Az ifjú pár a menyasszony apjával (balról jobbra: Claudia Cardinale, Paolo Stoppa és Alain Delon)
Az egyik nehézséget a hatalmas üres tér kitöltése jelentette. Szerencsére a Hercolani hercegi család és Gioacchino Lanza Tomasi a produkció segítségére sietett: bútorokat, kárpitokat és képzőművészeti alkotásokat kölcsönöztek a filmesek számára. Egyes festmények ugyanakkor kifejezetten a filmesek megrendelésére készültek. Az a kép, amelyet a Párduc a báljelenetben alaposan megnéz, a francia Jean-Baptiste Greuze (1725–1805) 1778-as festménye, a La mort du juste (Egy igaz ember halála) másolata. (Az eredetit 1820-ban szerezte meg a párizsi Louvre. A művet bő egy évszázadra szinte teljesen elfeledték: Lampedusa regénye és Visconti filmje hívta fel rá megint a figyelmet.) A jelenetben természetesen Giuseppe Rotunno operatőr is brillírozott. A korabeli hatás elérése érdekében minimálisra csökkentették az elektromos világítás használatát, és gyertyák ezreit használták helyette. Ezeket viszont sűrűn kellett cserélni, és a viasz nem egyszer a helyszínen tartózkodókra csöpögött. Az ilyesfajta technikai nehézségek mellett szinte eltörpült, hogy több száz statisztát kellett korhű jelmezekbe öltöztetni, és úgy mozgatni, hogy a jelenet folyamatosnak tűnjön, és a kamera mozgását semmi és senki ne akadályozza. A nagy melegben a szereplők tenyere beleizzadt a fehér kesztyűkbe, így azokat is minden egyes felvétel előtt cserélni kellett. Ennek érdekében a helyszín közelében egy ideiglenes mosodát alakítottak ki.
Az angolok egyik versenyfilmje, az Egy ember ára főszerepét Richard Harris (jobbra) játszotta
Ugo Tognazzi és Marina Vlady A méhkirálynő című Marco Ferreri-filmben
AZ 1963-AS CANNES-I FILMFESZTIVÁL
A 16. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1963. május 9. és 23 között rendezték meg. A tizenegy tagú nagyjátékfilmes zsűri elnöke Armand Salacrou francia író volt. Hazánkban ismertebbnek mondható tagjai Gian-Luigi Rondi olasz és Jean de Baroncelli francia filmkritikus, Robert Hossein francia színész és Rouben Mamoulian amerikai filmrendező voltak. Nem kevesebb, mint huszonhat játékfilm versengett az Arany Pálmáért, ám ezek egy része csak abban a korban bizonyult érdekesnek. A párduc mellett kiemelkedett a mezőnyből a szintén olasz Jegyesek (Ermanno Olmi), az olasz–francia A méhkirálynő (Marco Ferreri), az angol A legyek ura (Peter Brook) és az Egy ember ára (Lindsay Anderson), a japán Harakiri (Kobajasi Maszaki), az amerikai Ne bántsátok a feketerigót! (Robert Mulligan) és a Mi történt Baby Jane-nel? (Robert Aldrich). Először vett részt a fesztiválon Kuba, méghozzá A másik Cristóbal című szürrealisztikus alkotással. Magyarország Fejér Tamás Kertes házak utcája című filmjével indult a nagyfilmek versenyében. A bemutatóra elutazott a rendező és a női főszerepet alakító Bara Margit is. Versenyen kívül vetítették Alfred Hitchcock Madarak és Federico Fellini Nyolc és fél című remekműveit. Hitchcocké volt a nyitófilm, és sokaknak csalódást okozott a Mester korábbi alkotásaihoz képest. A cannes-i mustrát Fellini opuszának vetítése zárta le. A rövidfilmek mezőnyében indult Szabó István Te című kisfilmje, amely a rövidfilmes zsűri dicséretében részesült.
Luchino Visconti, Claudia Cardinale és Burt Lancaster a cannes-i tengerparton
A Magyarországon elterjedt korabeli pletykák ellenére a harakiri nem volt valódi az azonos című japán filmben, viszont tényleg igazi kardokat használtak a forgatáson, ami azóta már tilos
Bara Margit és Gábor Miklós a Kertes házak utcája című magyar versenyfilmben
A párduc iránti érdeklődést nemcsak Visconti és a főszereplők személye fokozta, hanem az az ügyes reklámfogás is, hogy a színészek a Croisette-en egy igazi párduccal sétálgattak. Hogy Visconti eposza kapta a fődíjat, azt szinte senki nem vitatta, és még a legszigorúbb kritikusok is elismerték, hogy a mezőny legkiemelkedőbb darabjáról van szó. Vitákat váltott ki viszont a film hossza: egyesek úgy vélték, hogy a jeles rendező – főleg a báli jelenetben – képtelen volt elkerülni az unalom csapdáit. Rényi Péter, a Népszabadság tudósítója szóvá tette ugyan az állítólagos hibákat, miközben rávilágított a lényegre is: „Salina herceg, Lampedusa és Visconti főhőse, ez a felvilágosult szicíliai főúr, belső fájdalommal bár, de nagyon racionálisan felismeri: a nemesi osztály túlélte önmagát, elkerülhetetlen, hogy a hatalom a burzsoák kezébe menjen át. De azt is tudja, hogy ez a fordulat csak kettős árulás árán mehet végbe, úgy is, hogy az arisztokrácia elárulja tradícióit, kiegyezik az úrhatnám polgárokkal, úgy is, hogy a burzsoázia elárulja a népet és a forradalmi eszméket, amelyeknek jegyében győzött.” A színészi díjakat Marina Vlady (A méhkirálynő) és Richard Harris (Egy ember ára) vehette át. A zsűri különdíjában részesült a Harakiri és a cseh versenyfilm, az Amikor jön a macska. Ez utóbbi a technikai nagydíjat is megkapta a francia Codine-nel (Henri Colpi rendezése) megosztva. A szovjet versenymű, az Optimista tragédia elismerésére ideiglenes díjat kreáltak ezzel a névvel: Forradalmi hősköltemény legjobb felidézésének díja. A Kertes házak utcáját leginkább értetlenség fogadta, Bara Margit szépségéről és tehetségéről azonban elismerően szóltak a külföldi fesztiváltudósítók is.
Tancredi pikáns anekdotát mesél Angelicának, aki ezt úrihölgyhöz nem illő módon harsány nevetéssel díjazza majd (Claudia Cardinale és Alain Delon)
A FOGADTATÁS
Bár különféle filmtörténeti források szerint A párduc az 1963-as cannes-i filmfesztiválon került először a külföldi közönség elé, ám ha hinni lehet az IMDb-nek (sajnos nem mindig!), akkor az Acapulcói Filmfesztiválon (Mexikó) már 1963. január 2-án bemutatták. Az olasz premier 1963. március 27-én volt Rómában. Már az első tíz napon nyolc olasz városban 370 ezer dolláros bevételt hozott, és az első körben 3 688 024 jegyet adtak el rá. Ezzel a szezon 6. legsikeresebb filmje lett Itáliában. Más források viszont úgy tudják, a legsikeresebb olasz mozifilm volt akkoriban, megelőzve olyan amerikai szuperprodukciókat is, mint A leghosszabb nap, A vadnyugat hőskora és a Lázadás a Bountyn. Minden idők legsikeresebb filmjeinek olaszországi toplistáján a tizenhatodik helyet foglalja el 12 850 375 nézővel. Egész Európában jól fogadták, a kritikákban is az elismerő hang dominált. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megmentse a Titanust az anyagi csődtől, a cég ugyanis sok pénzt vesztett a szintén olasz–amerikai–francia összefogással készült Szodoma és Gomora (1962) című filmen. Az Egyesült Államokban más volt a helyzet, mint Európában. A 20th Century Fox nemcsak hogy Visconti beleegyezése nélkül 161 percre rövidítette a filmet, hanem változtatott a képarányon is, és Technicolor helyett az olcsóbb és szerényebb minőségű DeLuxe színes technikával hozta forgalomba. Visconti perrel fenyegette meg a Foxot, amely viszontpert helyezett kilátásba, és azzal érvelt, hogy a rövidítéseket maga Lancaster felügyelte. Az amerikai kritikusoknak egyébként nem tetszett különösebben a színész általában sokat és jogosan dicsért alakítása. Ellenben Delont jelölték a legígéretesebb új férfi színésznek járó Golden Globe-ra, Piero Tosit pedig a legjobb jelmezek kategóriájában az Oscar-díjra, de egyik művész sem nyert.
Pirrone atya zavarba jön a fürdőkádból kilépő Don Fabrizio láttán (Romolo Valli és Burt Lancaster)
A párduc meglepően hamar eljutott Magyarországra, bő egy évvel a cannes-i premier után, 1964. június 4-étől vetítették a hazai filmszínházak kétrészes, feliratos változatban. A Magyar Televízió 1975. október 28-án viszont a rövidített változatot mutatta be, ehhez készült az első szinkron még az előző évben. A fontosabb hangok: Mádi Szabó Gábor (B. Lancaster), Fülöp Zsigmond (A. Delon), Borbás Gabi (C. Cardinale), Csákányi László (P. Stoppa), Békés Rita (R. Morelli), Verebes Károly (R. Valli), Mécs Károly (M. Girotti), Nagy Gábor (P. Clémenti). A FilmCafé 2013. december 10-én új szinkronnal tűzte műsorára a filmet: Rosta Sándor (B. Lancaster), Böhm Anita (C. Cardinale), Előd Botond (A. Delon), Ujréti László (P. Stoppa), Kassai Károly (R. Valli). Visconti alkotása napjainkban a filmtörténet egyik legmegbecsültebb darabja, legalábbis tőlünk nyugatabbra, ahol a legkorszerűbb formátumokban folyamatosan elérhető. Magyarországon tudomásom szerint se VHS-en, se DVD-n, se blu-rayen nem jelent meg, és a hazai kritikusok általában úgy emlegetik, mint Visconti hanyatló alkotói periódusának grandiózus nyitányát, egy felemás irodalmi adaptációt. Ennek ellenére kár lenne tagadni, hogy Várkonyi Zoltán látványos Jókai-adaptációi sokat merítettek A párducból, különösen A kőszívű ember fiai (1965). Olyan világhírű rendezők, mint például Martin Scorsese és Giuseppe Tornatore, kedvenc filmjükként nevezték meg: Az ártatlanság kora (1993) című Scorsese-opusz például egyértelműen A párduc hatását tükrözi. 2008-ban olasz filmszakemberek állították össze annak a száz olasz filmnek a listáját, melyek 1942 és 1978 között megváltoztatták a kollektív emlékezetet. Visconti hat alkotásával képviselteti magát ezen a listán, köztük van A párduc is.
Salina herceg és Tancredi a bemutatás előtt álló tévésorozatban (Kim Rossi Stuart és Saul Nanni)
A tévésorozat
A Netflix 2022 májusában jelentette be, hogy hatrészes tévésorozatot készít A párduc alapján. A forgatás 2023. április 27-én kezdődött Olaszországban, és ha hinni lehet az előrejelzéseknek, szeptember 9-én véget is ért. Fontosabb forgatási helyszín volt Palermo, Siracusa, Catania és Róma. A szériának három rendezője van: az első három és az utolsó részt Tom Shankland, a negyediket Giuseppe Capotondi, az ötödiket Laura Luchetti rendezi. A forgatókönyvet Richard Warlow (az egyik executive producer) és Benji Walters írta. Operatőr: Nicolaj Bruel, jelmeztervezők: Carlo Poggioli és Edoardo Russo. A produkciót Lampedusa leszármazottja, hagyatékának birtokosa, Gioacchino Lanza Tomasi is támogatja. A könyv jogait birtokló Feltrinelli-cég jelenlegi igazgatója, Carlo Feltrinelli örömét fejezte ki az új adaptáció miatt, amely reményei szerint egy új nemzedékkel ismerteti meg a klasszikussá vált regényt. A producerek egyike, Marco Cohen hangsúlyozta, hogy nem remake készül, hanem a könyvnek a lehetőségekhez képest hűséges újraértelmezése, amely teret ad olyan szereplőknek és eseményeknek is, melyek a mozifilmben háttérbe szorultak vagy kimaradtak belőle. Salina herceg szerepét Kim Rossi Stuart kapta, Angelicát Deva Cassel, Tancredit Saul Nanni, Concettát Benedetta Porcaroli alakítja. További fontos szereplők: Paolo Calabresi, Francesco Colella, Astrid Meloni és Greta Esposito. Nincs tudomásom arról, hogy bárkit is felkértek volna szereplésre az eredeti mozifilm színészei közül, noha Alain Delon, Claudia Cardinale, Terence Hill és Ottavia Piccolo még élnek. A büdzsé állítólag vetekszik a Downtown Abbey és A korona költségvetésével. Jelen sorok írásakor még nem hozták nyilvánosságra a premier dátumát, de valószínű, hogy arra már csak 2024-ben kerül sor.
Tancredi (Alain Delon) már nem Garibaldi, hanem a király katonájaként veszi feleségül Angelicát
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Ezért érezzük – minden elismerésünket megérdemlő erényei mellett – sok helyütt fáradtnak. Lehetséges egyébként, hogy ezt az érzésünket fokozza a herceg unokaöccsét, Tancredit játszó Alain Delon játékának némi fáradtsága is. Ez az egyébként nagy tehetségű, kitűnő színész ezúttal valamiképpen adósunk maradt a varázslattal, amely szerepből életet formál. Partnernője, a ragyogó szépségű Claudia Cardinale valóban eszményi választás volt Angelica Sedara megjelenítésére, de a forgatókönyv inkább vizuális tüneményként, mint a dráma alkotó elemeként kezelte szerepeltetését. Élmény viszont a film fényképezése: a napfényben lángoló Szicília tájai, a hallatlanul pontos korhűséggel tervezett, képzőművészeti remeklést jelentő enteriőrök, s a film második felét kitevő báli jelenetsor káprázatos színpompája. A filmhez egyébként Nino Rota, az ismert komponista (a Nyolc és fél szívbe markoló cirkuszzenéjének szerzője) alkotott kifejező, a rendező és a mű stílusát alázatosan szolgáló muzsikát.”
(Geszti Pál: „A párduc”. In: Film Színház Muzsika, 1964. június 5., 6–7. o.)
Salina herceg (középen, ülve: Burt Lancaster) családi körben
„Visconti A párduca mégsem nehézkes és mégsem egysíkú. Csak éppen nem szabad összehasonlítani a »filmszerű« filmekkel, sem számonkérni tőle a regény árnyalatainak minden gazdagságát. A három és fél órás filmregény lassú, méltóságteljes hömpölygésével, letisztult és érett művészettel megelevenített figuráival és jeleneteivel, a látvány szinte érzéki szépségével – felcsigázó, egyszersmind lehangoló élmény. A párduc az elmúlás regénye, a halál minden mondatában jelen van, egyformán az örömben és a keserűségben, nem a középkori haláltáncok iszonyatával szemlélve, inkább a megértés csendes beletörődésével. Ez a szelíd és bölcs melankólia borítja be a film minden kockáját, ez adja a ragyogó tájak, a tűnő pillanatok fájdalmas szépségét.”
(Létay Vera: „Három herceg filmje: A párduc”. In: Élet és irodalom, 1964. június 6., 9. o.)
Don Fabrizio (Burt Lancaster) a haldokló férfit ábrázoló festményt szemléli
„Figyeljük meg a képsorszerkesztést. A nagy csatajelenetek után a délcegen lovagló unokaöccs saját hadi érdemeit mindössze arra méltatja, hogy az elmaradhatatlan nyaralás fárasztó utazásának megkönnyítésére használja fel. És aztán az egészből egy könnyed csevegés lesz, egy majdnem boccacciói anekdota, amit a terített asztalnál udvarlásként cseveg el az egykori hős. Egyszóval Visconti a piemontei ház szicíliai haditetteit és manipulációit sokkal inkább kutyakomédiának látja, mint Lampedusa. Tekintsünk el megint attól, hogy feszegessük: melyiküknek van igaza, s maradjunk annak rögzítésénél, hogy Visconti nagyon is tudatosan a saját véleményét adta elő. De mutatja ezt maga a bál is, amelyet olyan sokan emlegetnek, mint kicsit unalmas és hosszú, de pazar betétet, feledve, hogy ennek igazán alig van köze a regényhez. S ebben a bálban a Párduc a kitűnően kiválasztott, giccses haldoklási kép előtt lepleződik le végleg, amikor annyi drámai eseményben dús életében először látunk szemében könnycseppet megjelenni, s először érezzük, hogy szorong a haláltól. Ilyen szánalmas, teátrálisan megkomponált kép előtt! S mennyire benne van a rendező ítélete a Párduc egész osztálya fölött abban a képsorban, amikor a templom kegyúri padsorában üldögélő család előtt a felvevőgép méltóságteljes ütemben siklik el és az út porától lisztes fehérré változott arcok majdnem halálfejként merevek.”
(Nemeskürty István: „A párduc”. In: Filmvilág 1964/13, 19–22. o.)
A párduc (Il gattopardo / Le Guépard, 1963) – olasz–francia filmdráma. Giuseppe Tomasi di Lampedusa azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Suso Cecchi D'Amico, Pasquale Festa Campanile, Enrico Medioli, Massimo Franciosa és Luchino Visconti. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota. Díszlet: Mario Garbuglia, Laudomia Hercolani és Giorgio Pes. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Mario Serandrei. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Burt Lancaster (Don Fabrizio Salina herceg), Alain Delon (Tancredi Falconeri), Claudia Cardinale (Angelica Sedara / Bastiana), Paolo Stoppa (Don Calogero Sedara), Rina Morelli (Maria Stella Salina hercegné), Romolo Valli (Pirrone atya), Mario Girotti (Cavriaghi gróf), Pierre Clémenti (Francesco Paolo), Lucilla Morlacchi (Concetta), Serge Reggiani (Don Ciccio Tumeo), Giuliano Gemma (Garibaldi tábornoka), Ida Galli (Carolina), Ottavia Piccolo (Caterina). Magyarországi bemutató: 1964. június 4. (mozi), 1975. október 28. (tévé), 2013. december 10. (FilmCafé).
RÁADÁSGALÉRIA: A PÁRDUC ÉS A SZEXUÁLIS FORRADALOM
Visconti mesterművének forgatása idején a cenzúra még szigorúan bírálta el a meztelenséget, különösen az Egyesült Államokban. A hatvanas évek végétől indult erőteljes roham a cenzúra bástyái ellen, és a tabudöntögetésben A párduc több alkotója is részt vett. Visconti például az Elátkozottak (1969) című alkotásával, amely az elsők között boncolgatta a nácizmus és a szexuális perverziók kapcsolatát. Alain Delon az idén ötvenéves Sokkos kezelés (1973) című bűnügyi drámában mutatta meg a pucér valóságot, míg a Don Fabrizio egyik fiát alakító Pierre Clémenti periférikus művészfilmekben villantott. Róla a közeljövőben lesz majd szó, most jöjjenek mások!
Az olaszok Leia hercegnője (szinkronhang volt), Ottavia Piccolo néhány filmjében ugyan ledobta magáról a textilt, de szigorúan csak a magas művészet érdekében: erotikus filmeket, szexkomédiákat soha nem vállalt, ám így sem maradt munka nélkül
Ottavia egyik nekivetkőzése a 12+1 (1969) című vígjátékban látható, melyet a magyar származású Nicolas Gessner rendezett Vittorio Gassman és Sharon Tate főszereplésével. Hosszú évekkel később Piccolo így emlékezett vissza tragikus sorsú partnernőjére: „Gyönyörű volt, és nagyon kedves. Valósággal sugárzott a boldogságtól, hogy hamarosan édesanya lesz.”
A méltatlanul elfeledett olasz mester, Mauro Bolognini egymás után két filmjében (Metello, Bubù) is főszerepet bízott Ottaviára. A Bubù (1971) című drámában egy prostitúcióra kényszerített lányt alakított, akibe szerelmes lesz az egyik ügyfele (Massimo Ranieri), de ebből a züllött miliőből nincs végleges szabadulás
Burt Lancaster – akárcsak Yul Brynner – filmes karrierje előtt aktmodellként is ténykedett. Híres volt politikai elkötelezettségéről és liberális nézeteiről. Őszintén hitt abban, hogy minden ember egyenlő, és felszólalt minden megkülönböztetés ellen. Akit egyszer barátjául fogadott, amellett élete végéig kitartott
Lancaster 1966-ban forgatta Az úszó ember című drámát, melynek egyik jelenetében meztelenül is megjelent. A legelső hollywoodi férfi sztár volt, aki dublőr nélkül vállalt ruhátlan jelenetet. Sajnos nem jött ki túl jól Frank Perry rendezővel, akit végül Sydney Pollack váltott fel. A film csak 1968-ban került a mozikba. Noha Lancaster alakítását dicsérték, a mű sajnos megbukott
A TILTOTT POSZTOK
Vér és mágia, ármány és szex: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB LUCHINO VISCONTI!
Elátkozottak (18+)
Halál Velencében (18+)
Az ártatlan (18+)
MÉG TÖBB BURT LANCASTER!
A bőr (18+)
MÉG TÖBB ALAIN DELON!
Ragyogó napfény (18+)
Sokkos kezelés (18+)
MÉG TÖBB CLAUDIA CARDINALE!
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
A seriff és az áldozatszámláló gyilkos (18+)
A zongoraművész és a Playboy-modell (18+)
Az őrült furulyás és a Keresztapa verőlegénye (18+)
