Az ötvenes-hatvanas években feltűnt macsó hollywoodi sztárok – például Steve McQueen, Yul Brynner, James Coburn, Charles Bronson vagy Burt Reynolds – közül véleményem szerint Bronson maradt meg a legjobban a magyar közönség emlékezetében. Ezzel a véleménnyel persze lehet vitatkozni, mint ahogy azzal is, hogy a felsoroltak közül tényleg ő volt-e a legjobb színész. Olyan kultuszfilmekben szerepelt, mint például A hét mesterlövész (1960), A nagy szökés (1963) és a Volt egyszer egy vadnyugat (1968). A hetvenes évektől főleg kis költségvetésű, a kor ízléséhez képest olykor erőszakosnak mondható filmek főszerepeiben láthattuk, nem egyszer önjelölt igazságosztóként. Tulajdonképpen már a Volt egyszer egy vadnyugatban is ilyen figurát játszott, de ott van még a Chato földje (1972) és a Mr. Majestyk (1974) is. A leghíresebb opusz azonban kétségtelenül az idén ötvenéves Bosszúvágy (1974), amelynek főhőse a kezdet kezdetén egyáltalán nem Bronsonnak való szerep volt, ő csak sokadikként került képbe. Miután megállapodtak vele, a figurát teljesen az ő személyiségéhez igazították. A rendezést Michael Winner vállalta, aki hat filmben dolgozott Bronsonnal, a Bosszúvágy a negyedik volt a sorban. A film jelentős közönségsikert aratott, kritikai fogadtatása viszont elég ellentmondásosnak nevezhető. A szakmai kivitelezést általában dicsérték, beleértve a Herbie Hancock által komponált hangulatos kísérőzenét is. Ellenben a mondanivaló vitákat váltott ki, mert amíg a kiindulási alapként szolgáló regény elítélte az erőszakot és az önbíráskodást, addig a film ezt nem utasította el egyértelműen. A bosszúálló építészmérnök története sorozattá fejlődött: húsz év alatt négy folytatás készült, mindegyik Bronson főszereplésével, egyre szerényebb színvonalon megvalósítva. A második rész 1982-ben, az ötödik 1994-ben került forgalomba. Utóbbi akkora bukta lett, hogy a tervezett hatodik rész leforgatásától már eltekintettek.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A TÖRTÉNET
Paul Kersey, a sikeres középkorú építész Manhattanben él a feleségével, Joannával. Lányuk, Carol már kirepült a családi fészekből, feleségül ment Jack Tobyhoz. Időnként persze meglátogatja a szüleit, egyik nap például vásárolni megy az édesanyjával. Az áruházban három huligán felfigyel rájuk, és hazáig követi őket. Kézbesítőnek adják ki magukat, és bejutnak a lakásba. Kiderül, hogy a két nőnek csak pár dollár készpénze van, ami feldühíti a rablókat. Brutálisan megverik Joannát, megerőszakolják Carolt, majd elmenekülnek. Paul a kórházban tudja meg, hogy felesége belehalt a sérüléseibe. A temetés után egy sötét utcában találkozik egy rablóval, akit egy házilag gyártott fegyverrel menekülésre késztet. Kersey főnöke az arizonai Tucsonba küldi alkalmazottját, hogy találkozzon egy ottani ügyfelükkel, Aimes Jainchill-lel. A két férfi hamar megtalálja a közös hangot. Jainchill meghívja egy fegyverklubba Pault, aki lenyűgözi vendéglátóját célba lövési képességeivel. Megtudjuk, hogy Kersey annak idején megtagadta a fegyveres katonai szolgálatot Koreában. Egy családi dráma állt ennek hátterében: apját, aki megtanította őt a fegyverhasználatra, egy vadászaton véletlenül halálosan megsebesítette egy másik vadász. Anyja megeskette őt, hogy soha nem vesz fegyvert a kezébe. Miután Paul értékes segítséget nyújtott Jainchillnek egy lakóházprojektben, a férfi hazautazik. Otthon megtudja, hogy lánya katatón állapotba került, és egy szót sem hajlandó szólni. Beleegyezik abba, hogy Jack egy rehabilitációs intézetbe vigye Carolt. Amikor Paul kicsomagol, megtalálja Jainchill különleges ajándékát, egy pisztolyt és egy doboz lőszert. Megtölti a fegyvert, és azzal indul késő esti sétára. Újra megtámadják, mire lelövi a rablót. Másnap este ismét sétálni indul, és ekkor már tudatosan keresi a veszélyes és erőszakos bűnözőket, hogy végezzen velük. Ez válik állandó esti elfoglaltságává. A rendőrség Frank Ochoa felügyelő vezetésével nyomozást indít az önjelölt igazságosztó ellen, és egyre szűkül a gyanúsítottak köre, miközben Paul egyre kevésbé törődik az akciói során rá leselkedő veszélyekkel…
Támadás a metróban (Charles Bronson)
ÍGY KÉSZÜLT A FILM
A forgatókönyv
1972-ben jelent meg Brian Garfield (1939–2018) regénye, a Death Wish (Halálvágy), amelyet személyes, bár szerencsére nem tragikus élmények inspiráltak. Egyszer ugyanis ellopták a felesége pénztárcáját, más alkalommal pedig a kocsiját rongálták meg. Garfield kellőképpen szentségelt, ahogy az emberek az ilyen helyzetekben szoktak, és hangoztatta, hogy ki tudná tekerni a bűnösök nyakát. Miután lecsillapodott, belátta, hogy első reakciója helytelen volt, a primitív ösztönökből fakadt. Elhatározta, hogy regényt ír egy olyan férfiről, aki utat enged ennek a gondolkodásmódnak, és nem tud kilépni belőle. A Death Wish jó kritikákat kapott, mégsem vált bestsellerré. Mondani sem kéne tehát, hogy a producerek nem tolongtak, hogy megvegyék a filmjogokat. Csak egy érdeklődő volt, a Landers–Roberts Productions. Hal Landers és Bobby Roberts viszont a Death Wish mellett a szintén 1972-ben publikált Relentless jogait is megvették. Nem voltak azonban határozott elképzeléseik, így Garfieldre bízták, hogy írjon az egyikből filmforgatókönyvet. A szerző a Relentlesst választotta, mert úgy gondolta, azt egyszerűbb lenne filmre adaptálni. Igaz, semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett a forgatókönyvírás terén. Landers és Roberts ekkor Wendell Mayest szerződtette, hogy írjon forgatókönyvet a másik regényből. Mayes megtartotta az alapszerkezetet, sőt a párbeszédek többségén sem változtatott különösebben sokat. Kezdetben elfogadta Garfield elképzelését, hogy Kersey rátalál családja támadóira, akik vele is végeznek. Frank Ochoa, a rendőrnyomozó megtalálja Kersey fegyverét, és fontolgatja, hogy átveszi a bosszúálló szerepét. Egy másik változatban Kersey csupán megsérül a végső leszámolásban, és kórházba kerül. Nem tudjuk meg sem a sorsát, sem azt, hogy a fegyvert megtaláló Ochoa a helyére lép-e. Az már egyértelműen Mayes ötlete volt, hogy a filmben Ochoa szerepe nagyobb legyen, mint a könyvben. A gyártást a United Artists vállalta. (A regény 2018-ban jelent meg magyar nyelven Mergl-Kovács Bernadett fordításában, a Könyvmolyképző Kft. kiadásában.)
Ochoa felügyelő (Vincent Gardenia) szerepe a filmváltozatban nagyobb lett
Rendezők és szereplők
Az elsőként kiválasztott rendező Sidney Lumet volt, aki fekete-fehérben akarta elkészíteni a filmet. Kersey szerepét Jack Lemmonnak, Ochoáét pedig Henry Fondának adta volna. Lumet végül egy másik bűnügyi dráma, a Serpico (1973) megrendezésére szerződött le. Nélküle viszont Lemmont már nem érdekelte a projekt. Lumet helyére szóba került a magyar származású Peter Medak, aki megtartotta volna Fondát, de a főszerepet osztotta volna rá. A sztár nemet mondott, mert a túlzott erőszak miatt visszataszítónak tartotta a szkriptet. Az előkészületi fázisban felmerült még Steve McQueen, Clint Eastwood, Burt Lancaster, George C. Scott, Frank Sinatra, Lee Marvin, sőt még Elvis Presley neve is. James Coburnt azért ejtették, mert túl magas gázsit kért. Az ideális rendezőt a brit Michael Winner személyében találták meg, kinek nevéhez olyan, a maguk idejében erőszakosnak minősülő akciófilmek fűződtek, mint a Mestergyilkos (1972), a Skorpió (1973) és a Stone Killer (1973). Az elsőben és az utolsóban Charles Bronson játszotta a főszerepet, akit Winner a legalkalmasabbnak talált Paul Kersey megformálására. Bronson ügynöke, Paul Kohner figyelmeztette a sztárt, hogy a tervezett film üzenete veszélyes, és hátrányosan befolyásolhatja a karrierjét. A színész elolvasta a forgatókönyvet, és úgy gondolta, hogy a kisember könyvelő inkább egy Dustin Hoffman-féle színésznek való szerep, és nem neki. Winner megnyugtatta, hogy ez a legkisebb probléma: a jelentéktelen átlagembert gond nélkül átírhatják másvalakivé.
Hawaii idill (Hope Lange és Charles Bronson)
A színes anekdotáiról is jól ismert rendező szerint a Stone Killer után épp azt tervezgette Bronsonnal, hogy mi legyen a következő közös munkájuk. „Itt van nálam a Death Wish forgatókönyve – mondta Winner. – Egy férfiről szól, akinek kirabolják a feleségét és a lányát, ő pedig a rablók nyomába ered, és lelövi őket.” „Szívesen megtenném” – szólt Bronson, mire Winner megkérdezte: „Mármint megcsinálnád ezt a filmet?” „Nem arra gondoltam – hangzott a válasz –, hanem hogy én is lelőném a rablókat.” Ehhez képest Bronson később így nyilatkozott: „Természetesen nem értek egyet azzal, hogy valaki a saját kezébe vegye az igazságszolgáltatást. Nem hiszem, hogy a film ezt támogatja. Ha a filmjeimnek van tanulsága, akkor az az, hogy az erőszak nem kifizetődő. Az a véleményem, hogy az erőszak csak erőszakot szül.” Még ha ezt komolyan gondolta is, tény, hogy filmjeiben gyakran játszott magányos igazságosztókat, sőt az Éjféli leszámolás (1983) című filmben rendőrként lép túl a törvényességen, noha épp egy rendőrnek kellene törvénytiszteletből példát mutatnia, és elkerülnie az önbíráskodást. Winner állítólag rettegett attól, hogy Bronson a valódi felesége, Jill Ireland számára kérni fogja a feleség szerepét, mert a rendező szerint alkalmatlan lett volna rá, ám a házaspár minden alkalmat megragadott a közös munkára. Végül úgy döntött, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból, és megkérdezte a sztárját: „Charlie, szeretnéd, ha Jill játszaná a feleségedet?” Winner nagy megkönnyebbülésére Bronson nemet mondott, mert hallani sem akart arról, hogy neje egy erőszakos támadás áldozatát alakítsa.
Erőszakos támadás Kersey otthonában (Hope Lange és Jeff Goldblum)
Azt mondta, szerinte ide egy olyan színésznő kellene, aki Hope Lange-ra hasonlít. (A művésznő akkoriban különféle tévésorozatok sztárja volt, és a negyvenes amerikai átlagnő típusát képviselte.) A direktor viccelődve megjegyezte: „Szerintem senki nem hasonlít jobban Hope Lange-ra, mint saját maga, szóval ha őt szeretnéd, akkor megszerzem neked.” Így is történt. Mindazonáltal Ireland sem maradt ki végleg a történetből, mert a folytatásban ő játssza Kersey barátnőjét. Az emelkedő költségek miatt azonban Hal Landers és Bobby Roberts megszabadultak a filmjogoktól, a United Artists pedig ejtette a projektet. A jogokat az Olaszországból áttelepült Dino De Laurentiis szerezte meg, aki megegyezett a Paramount és a Columbia Pictres filmvállalatokkal. Előbbi megvette az amerikai, utóbbi a külföldi terjesztés jogát. Ennek köszönhetően a producer hárommilliót hozzá tudott csapni a tervezett büdzséhez. Ezután szerződtették Gerald Wilsont, hogy a forgatókönyvet még jobban Bronson személyiségéhez igazítsa. Ekkor lett a könyvelőből építész, akit a regényben még Paul Benjaminnek hívtak. A Paul Kersey nevet a filmváltozat egyik statisztájától kölcsönözték, aki a névhasználatért cserébe azt kérte, hogy benne lehessen minden jelenetben, ahol statisztára van szükség. Úgy döntöttek, hogy Kersey múltját úgy változtatják meg, hogy nem a második világháború, hanem a koreai háború idején tagadta meg a fegyveres szolgálatot lelkiismereti okokból. Említsük meg, hogy a három támadó egyikét az akkor még teljesen ismeretlen Jeff Goldblum alakította, aki hasonló figurát formált meg a Tízezer dolláros megbízás (1976) című Bronson-filmben is. Winner visszaemlékezése szerint Goldblum próbafelvétele ragyogóan sikerült, a kezdő színész kellően laza volt. Denzel Washington viszont cáfolta, hogy játszott volna a filmben (egy gengsztert a sikátorban), bár egy időben a nevét feltüntették a film IMDb-s adatlapján. A neki tulajdonított figurát valójában Lawrence Hilton-Jacobs személyesítette meg.
A híres és sokat vitatott befejezés (Charles Bronson)
A forgatás
Bármennyire erőszakosak voltak is a maguk idejében Winner egyes filmjei, a direktor nem számított az öncélú erőszak hívének. A Bosszúvágy esetében is fontosnak tartotta, hogy megindokolja, miért folyamodik erőszakhoz Kersey. Winner kívánsága volt, hogy a történet a házaspár boldog hawaii nyaralásával induljon, amelyet a megértés, a harmónia és a szeretet jellemez, mert így még döbbenetesebb lesz az erőszak, ami ezt az idillt porrá zúzza. Az alkotók egyfajta nagyvárosi westernként értelmezték a történetet, ezért a forgatókönyvbe belekerültek westernnel kapcsolatos utalások is. A szkript korai változatában Kersey látta volna Fred Zinnemann Délidő (1952) című klasszikus westernjét, és annak leszámolási jelenete befolyásolta volna őt. Winner egy bonyolultabb jelenetet akart, amely Tucsonban játszódik, és valóságos vadnyugati hangulatot teremt a városban. Kersey maga is utal olykor bizonyos westernekre. John Wayne-t idézi A félszemű seriff (1969) című filmből, amikor azt mondja a fegyveres rablónak: „Fill Your Hand” (a magyar szinkronban: Elő a fegyveredet!”). Amikor Ochoa felszólítja, hogy hagyja el a várost, a westernekre emlékeztető módon megkérdi, hogy naplementéig kell-e ezt megtennie. (A magyar szinkron a kicsit furcsán hangzó „napszállta” szót használja.) Mayes forgatókönyve szerint a metróban végrehajtott gyilkosságot a kamera nem mutatta volna, Winner viszont egy brutális jelenetet alkotott belőle. A rendező és a színész között véleménykülönbségek merültek fel a forgatási helyszínnel kapcsolatban. Bronson Kaliforniában akart volna dolgozni, hogy meglátogathassa a Los Angeles-i Bel Airben élő családját. Winner ragaszkodott New Yorkhoz, és ezzel Dino De Laurentiis is egyetértett. Bronson végül elfogadta a rendező választását. A tényleges forgatás 1974. január 14-én kezdődött, és áprilisban ért véget. Olyan hideg volt, hogy a stáb tagjainak arcmaszkot kellett viselniük. Michael Winner állítólag tizennégy kilót adott le a forgatás ideje alatt. Ezt részben azzal magyarázták, hogy a forró Hawaiiról a fagyos New Yorkba települt át a stáb. Charles Bronson először nem akarta leforgatni a híres zárójelenetet a reptéren, mert szerinte az elárulja, hogy Kersey akkor már élvezi az emberölést. A rendező viszont ragaszkodott a képsorhoz, és Bronson beadta a derekát, mert nem akart elkésni az aznapra tervezett családi vacsoráról. Miután kiderült, hogy a befejezés kifejezetten tetszik a nézőknek, Bronson már azt állította, hogy igazából ő írta a jelenetet.
Kersey nemcsak keresi, de meg is találja a veszélyt (középen: Charles Bronson)
A zene
Dino De Laurentiis nem akart túl sokat vacakolni a kísérőzenével. Akkoriban az angol együttesek sikeresek voltak, és nem is túl drágák. Utasította Winnert, hogy válassza valamelyik olcsóbb brit bandát, és azzal írassa meg a kísérőzenét. Winner akkori barátnője, Sonia Manzano Puerto Ricó-i színésznő – aki egy pénztárost játszott a filmben – dzsesszrajongó volt, és élettársa figyelmébe ajánlotta Herbie Hancock aktuális albumát, a Head Hunterset. Winner meghallgatta a lemezt, és nagyon tetszett neki. Rögvest beviharzott De Laurentiis irodájába, és közölte vele: „Dino, felejtsd el az olcsó angol bandát! Nekünk Herbie Hancock kell!” Nagy szerencséjükre Hancock vállalta a felkérést. A Bosszúvágy volt a harmadik filmzenéje a Nagyítás (1966) és The Spook Who Sat By The Door (1973) után, amely szintén egy ellentmondásos regény filmadaptációja volt. A Bosszúvágy 40:28 másodpercig tartó soundtrack albuma kilenc tételt tartalmaz. A visszafogott hangszereléssel Hancock a főhős szűkszavúságát próbálta érzékeltetni, mert Kersey-re inkább a csendes merengés, mint a beszéd jellemző. Hancock zenéjének fő témáját az Atoms for Peace együttes felhasználta a Judge, Jury and Executioner (Bíró, esküdtszék és hóhér, 2013) című felvételéhez. Mellesleg ez a három szó volt a Bosszúvágy reklámszlogenje is.
A brutális támadás után
A FOGADTATÁS
A filmet 1974. július 24-én mutatták be az amerikai mozik. Dino De Laurentiis először The Sidewalk Vigilante (A gyalogos igazságosztó) címmel akarta mozikba küldeni a filmet, mert úgy gondolta, a Death (halál) szó riasztó hatású lenne. Plakátokat is nyomatott ezzel a címváltozattal, de aztán letett róla, mert rájött, hogy az eredeti cím a horrorrajongókat is becsalogathatja a mozikba. Michael Winner egyébként borzalmasnak találta a producer alternatív címjavaslatát. A premiert követően a kritikák többsége elutasító volt. Alapvetően a mondanivaló kavarta fel a kedélyeket, és számos kritikus szerint a Bosszúvágy önbíráskodásra, vagyis törvénysértésre buzdít. Ebből a szempontból bírálták az amúgy profi megvalósítást is, mondván, hogy olyan gyorsan peregnek az események, hogy a nézők csak sodródnak velük, és nincs alkalmuk mélyebben átgondolni a problémafelvetést. A regény szerzőjének, Brian Garfieldnek sem tetszett a film, mert népszerűsíti az önbíráskodást, ahelyett hogy elítélné, ahogy ő is tette a könyvében. Szerinte Charles Bronson tökéletes szereposztási tévedés volt, mert személye eleve egyértelművé tette, hogy Kersey önjelölt igazságosztóként fogja levadászni az embereket. Amúgy sem volt valami nagy véleménye a sztár színészi képességeiről, és tegyük hozzá, ezzel nem volt egyedül. Winner a rá jellemző szókimondással „idiótá”-nak nevezte Garfieldet a véleménye miatt. Az író amúgy nem beszélt hülyeséget, mert a bemutató utáni években valóban észrevehetően megnövekedett az állampolgárok által elkövetett önbíráskodások száma. Amikor 1976 végén sor került a tévébemutatóra, Washingtonban este 9 helyett 23.30-ra halasztották a kezdést, a chicagói és a San Franciscó-i tévéhálózat pedig törölte a premiert. Az ország többi részén viszont fő műsoridőben vetítettek le egy vágott változatot. Garfield tiltakozott ez ellen, bár a vetítés törlése ötvenezer dolláros veszteséggel járt volna számára. A nézőket egyébként nem riasztották el a negatív vélemények: özönlöttek a mozikba, s emiatt a Paramount 3,5 dollárról 4 dollárra emelte a jegyek árát. Ilyesmire korábban csak A keresztapa (1972) és A nagy Gatsby (1974) esetében került sor.
Szabálytalan lőgyakorlat: Kersey nem, csak Aimes viseli a védőszemüveget (Charles Bronson és Stuart Margolin)
BAKIK
Semmi újat nem mondok azzal, hogy természetesen a Bosszúvágy sem mentes a bakiktól, de ezek csak akkor zavarják a műélvezetet, ha kifejezetten rájuk koncentrálunk. Szemezgessünk ezek közül néhányat!
* Egyes vélemények szerint Kersey otthonának berendezése annyira eklektikus, össze nem illő, sőt mondhatjuk: ronda bútorokból és fali képekből áll, hogy kizárt dolog, hogy egy minimális esztétikai érzékkel rendelkező tervezőmérnök élni tudna ott.
* A nyomozó azt mondja Kersey-nek, hogy kicsi az esélye annak, hogy megtalálják családja támadóit, holott a tettesek mindenhol otthagyták az ujjlenyomataikat.
* Amikor a tucsoni lőtéren Paul kipróbálja a fegyvert, fülvédőt vesz fel, védőszemüveget viszont nem, pedig az is kötelező lenne, a mögötte álló Aimes viseli is.
* Amikor Paul először kinyitja Aimes ajándékdobozát, egy pisztoly és számos tisztítótartozék látható benne. Amikor a végkifejlet részeként Paul az irodájában is kinyitja a dobozt, már hiányoznak a tartozékok. (Jómagam ezt nem tartom hibának, mert szerintem nem kötelező az ajándék minden egyes elemét az eredeti dobozában tárolni.) Az ajándékdoboz tetején ez a felirat olvasható: „To PAUL from AMES”, a stáblistán azonban a figura keresztneve: Aimes.
* Kersey az első áldozatát hasba lövi, másnap reggel a rendőrnyomozó a tetthelyen mégis mellkaslövést emleget.
* Amikor Paul Kersey-t ki akarják rabolni a metrókocsiban, a késsel hadonászó támadója mond neki valamit, mert a szája észrevehetően mozog, de se az angol, se a magyar hangsávban semmi nem hallható ekkor, csak a kísérőzene. Miközben a rabló közeledik felé, észrevehető, hogy a Kersey kezében lévő The New York Times gyűrött, amikor azonban a fickó megáll előtte, és késsel felhasítja az újságot, a címlap tökéletesen sima és gyűrődésmentes.
* Miután Kersey lelövi a két rablót az aluljáróban, és vállon szúrják, se szúrásnyom, se vér nem látható a kabátján. Később, amikor otthon bekapcsolja a tévét, a hírolvasó a támadás helyszínéül a magyar szinkronban „Nyolcadik Avenue”-t mond, ami fordítási baklövés, mert vagy az Eighth Avenue, vagy a Nyolcadik sugarút kifejezést kellett volna használni.
* Amikor Ochoa illetéktelenül behatol Kersey lakásába, a szemetesben talál egy véres gézdarabot, amellyel Paul a vállsebét kezelte. Ochoának tudnia kell, hogy a behatolás törvénytelen, mert nem volt házkutatási parancsa, és a gézdarabot ezért nem is használhatná fel Kersey ellen a bíróságon.
Kersey a lánya kórházi ágyánál
A BOSSZÚVÁGY ÉS A MAGYAR FILMFORGALMAZÁS
A Bosszúvágyat 1977 áprilisában, a londoni filmvásáron látta először a háromtagú magyar Filmátvételi Bizottság. Átvételéről akkor nem született döntés, mert a tagok körében vita támadt arról, hogy a főszereplő cselekedetei jogos bosszúnak vagy önbíráskodásnak minősülnek-e. A végső döntés érdekében bemutatókópiát kértek Budapestre, amelyet az illetékesek 1977. szeptember 6-án tekintettek meg. A jegyzőkönyv szerint kilencen voltak jelen a szakmai vetítésen, egyikőjük, Szluha Dénesné az áprilisi bizottság munkájában is részt vett. A vetítést nem követte vita, mert a jelenlévők valamennyien az átvételt javasolták. Hegedűs Tibor megjegyezte, hogy Kersey cselekedeteivel természetesen nem lehet egyetérteni, ellenben a történet valós alapokra épül. Hegedűssel egyetértésben Vajda Ferenc is látott némi hasonlóságot az amerikai és a magyar bűnözést illetően, és különösen tetszett neki, ahogy a film a rendőrség tehetetlenségét ábrázolta. Kuczka Péter szerint a főhős minden bűncselekményét önvédelemből követett el, ám szerintem Kuczka valamit nagyon félrenézett-félreértett, ha ezt tényleg így látta. Kozma Károly szerint ebben a filmben indokoltabbak a főhős tettei, mint a Mr. Majestyk esetében, bár a befejezésben a főhős megdicsőülését látta.
Képkockák, melyek kimaradtak az első magyar tévébemutatóból: az egyik támadó piros színű festéket fúj Carol fenekére, utána orális szexre kényszerítik a lányt
A pozitív átvételi határozat ellenére a Hungarofilm csak egy évvel később, az 1978-as októberi MIFED-filmvásáron kezdte meg a vásárlásról szóló tárgyalásokat. A limit a magyar fél részéről ötezer dollár volt. 1979. november 11-én változtatták meg a Halálvágy címet Bosszúvágyra. 1980. augusztus 7-étől kezdődtek a premier előtti vetítések, augusztus 14-én volt a hivatalos bemutató. A filmnek 1 093 172 nézője volt, ami 43,9%-os kihasználtságot jelent. A szinkron a tévépremierhez készült, amely 1992. december 30-án volt az MTV1-en. A magyar szöveget Révész Mária írta, a szinkront Várkonyi Gyula rendezte. Fontosabb magyar hangok: Kristóf Tibor (Ch. Bronson), Dallos Szilvia (H. Lange), Horkai János (V. Gardenia), Szakácsi Sándor (S. Keats), Versényi László (W. Redfield), Lukács Sándor (S. Margolin). Noha a vetítés éjfél után kezdődött, a filmet vágott változatban játszották: természetesen az erőszakos jeleneteket rövidítették meg, főleg Kersey feleségének és lányának megtámadását. A Bosszúvágy Magyarországon először a Legendák Klubja sorozat részeként 2004-ben jelent meg DVD-n vágatlanul, a tévés szinkronnal és magyar felirattal. 2012-ben a Mirax is forgalmazta DVD-n. Hazánkban 2023-ban jött ki a blu-ray-verzió.
A második rész nemcsak erőszakosabb volt az elsőnél, hanem még egyértelműbben az önbíráskodás mellett foglalt állást (képünkön az erőszak egyik újabb áldozata, Silvana Gallardo)
A FOLYTATÁSOK
Az olcsó filmjeiről híres Cannon cég fejesei, Menahem Golan és Yoram Globus szerettek blöffölni és hazardírozni. A Bosszúvágy folytatását például már akkor bejelentették, amikor még nem is rendelkeztek a jogokkal. Az eredeti jogtulajdonos, Dino De Laurentiis perrel fenyegetőzött, ha a Cannon a jogok megvásárlása nélkül készítene folytatást. A cég végül nemcsak De Laurentiisszel állapodott meg, hanem a regény szerzőjétől, Brian Garfieldtől is megvásárolták a szereplők névhasználatának jogait. Ennek ellenére az első elképzelés az volt, hogy maga Garfield írjon forgatókönyvet a könyv általa publikált folytatásából, a Death Sentence-ből. Mint fentebb említettem, Garfieldnek igazából már az sem tetszett, hogy az első film hőst csinált Kersey-ből, márpedig a Cannon ezt a koncepciót kívánta folytatni. Szinte törvényszerű volt tehát, hogy a felek útjai szétváltak. David Engelbach új forgatókönyvet írt, amely menet közben jelentős változásokon ment keresztül. Charles Bronson másfél millió dollárért vállalta a folytatást, de volt két feltétele. Noha maga Golan akarta rendezni a filmet, Bronson ragaszkodott Michael Winnerhez és ahhoz, hogy saját felesége, Jill Ireland is szerepet kapjon. Azt viszont kikötötte, hogy Ireland nem lehet semmilyen erőszakos filmjelenet szenvedő alanya. A folytatás cselekményét San Franciscóra írták, ám Los Angelesbe helyezték át. A forgatás 1981. május 4-én kezdődött, és július 1-jén ért véget. Gyakran napi tizenkét órát dolgoztak, hogy az előre bejelentett színészsztrájk előtt végezzenek a felvételekkel. A zenét a Led Zeppelin volt gitárosa, Jimmy Page írta, akit munkájáért Arany Málnára jelöltek. A nyolcmillió dollárból forgatott film csak Észak-Amerikában huszonkilenc millió dollárt hozott, kritikai fogadtatása azonban leginkább elmarasztaló volt. A magyar Filmátvételi Bizottság 1982. május 25-én nézte meg a filmet, és egyhangúlag elutasította az átvételét.
A harmadik részben Kersey (Charles Bronson) az öregek védelmére kel
A második részt még a hivatalos mozipremier előtt eladták az HBO-nak, amivel a produkció rögvest nyereségessé vált. Épp ezért már 1981 júniusában eldőlt, hogy lesz harmadik rész is. Ennek ellenére majdnem négy év telt el, mígnem 1985. április 29-én végre elkezdődött a forgatás New Yorkban. Don Jakoby forgatókönyve végig ott játszódott, anyagilag azonban jobban megérte bizonyos jeleneteket Londonban forgatni. A hosszú előkészületi szakasz részben azzal telt, hogy Bronsonnal tárgyaltak a gázsiról. Hogy a sztár engedékeny legyen, a szerepet felajánlották Chuck Norrisnak is, akinek viszont nem volt jó véleménye a Bosszúvágy-filmekben látható erőszakról. A taktika mindenesetre bevált, Bronson ezúttal is beérte a másfél millióval, sőt még azt is lenyelte, hogy Paul Kersey – aki az előző részben még a lánya újabb támadóit vadászta le – nagyvárosi Rambóvá változott. Ezzel az elképzeléssel Don Jakoby annyira nem értett egyet, hogy Michael Edmonds álnéven volt csak hajlandó szerepelni a stáblistán. A történet szerint Kersey olyan bűnözők ellen veszi fel a harcot, akik idős embereket tartanak rettegésben. Bronson annak ellenére is ragaszkodott Michael Winner személyéhez, hogy a direktor közben két újabb filmmel gyarapította bukásainak sorát, az egyik A gonosz lady (1983) volt, jelen sorok írójának egyik trashkedvence. Egy megerőszakolt áldozat epizódszerepét a rendező akkori barátnője, Sandy Grizzle alakította, aki később azt állította, hogy Winner megkorbácsolta és szexrabszolgaként bánt vele. A Bosszúvágy 3 – A terror utcája körülbelül tízmillió dollárba került, és bár az első körben csupán 16,1 millió dollárt hozott, a külföldi értékesítésből, a videó- és tévéjogokból befolyt összegből kifejezetten nyereségessé vált. Az alkotók szerették volna regényben is megjelentetni a történetet, de a fagyi visszanyalt, mert Brian Garfield fenntartotta a jogát ahhoz, hogy szereplőinek történetét könyv alakban csak ő folytathassa.
Danny Trejo (jobbra) a valóságban ugyan a börtönt is megjárta, de azért Charles Bronsonnal neki sem érdemes ujjat húznia
A Bosszúvágy 4 – Véres leszámolás (1987) elkészítését a Cannon 1986-ban jelentette be. A cégnek égető szüksége volt egy újabb sikerfilmre, mert részben Roman Polański szuperprodukciója, a Kalózok (1986) bukása miatt komoly anyagi nehézségekkel küszködött. A válság leküzdésére drákói rendszabályokat hoztak, így például azt, hogy a költségek nem mehetnek ötmillió dollár fölé. Gail Morgan Hickman többféle forgatókönyvet is írt, melyeket különböző okokból rendre elutasítottak vagy átírattak. Paul Kersey most épp azért lesz újra magányos igazságosztó, mert barátnője lánya drogtúladagolásban elhunyt. A rendezői székbe ezúttal Bronson másik favoritja, J. Lee Thompson (Az ördög szeme, Mackenna aranya, Éjféli leszámolás) ült, mivel az előző epizód forgatásán a sztár már elégedetlen volt Michael Winner munkájával. A negyedik rész költségvetésének javát Bronson négymilliós gázsija vitte el. A színész úgy gondolta, egyrészt fizessék meg jól, ha már egy olyan szerepet kell eljátszania, amelyet nem érzett magáénak, másrészt a felesége rákbetegsége miatt szüksége is volt a pénzre. A forgatás 1987 januárjában kezdődött volna, de április 13-ára csúszott, mert a Cannont kisegítő hitel egyik feltétele az volt, hogy egyszerre maximum két filmet készíthetett a stúdió. A munka Los Angelesben zajlott. A pénzszűkére jellemző, hogy a filmhez javarészt korábbi Cannon-produkciók kísérőzenéjét használták fel. Az opusz annak ellenére sem rántotta ki a Cannont a bajból, hogy a videóforgalmazásban a széria legkelendőbb darabjának bizonyult.
Reklámfotó az ötödik részhez (Charles Bronson és Lesley-Anne Down)
1989-ben a Cannon csődbe ment, és a két egykori cégtulajdonos, Menahem Golan és Yoram Globus összevesztek. Golannak még abban az évben tulajdonába került a 21st Century Film Corporation, amellyel ugyanolyan nagyra törő tervei voltak, mint korábban a Cannonnal. A cég kis költségvetésű produkciói azonban nem muzsikáltak túl jól a mozipénztáraknál, ezért a producer úgy gondolta, érdemes előállni még egy Bosszúvágy-filmmel. Ezt ő maga akarta volna megrendezni, ismét Bronsonnal a főszerepben. A sztár viszont nem akarta újra eljátszani a szerepet, mert már a harmadik-negyedik résszel is elégedetlen volt, ám a hatmillió dollár körüli gázsi megfelelő érvet jelentett a szerződés aláírására. Michael Winner szívesen megrendezte volna ezt az epizódot, de már senki nem kérte fel rá. Előbb Steve Carvert szemelték ki a rendezésre, aki egyetértett Bronsonnal arra vonatkozóan, hogy változtatni kell Kersey figuráján, hogy ne legyen önismétlő, és legyen rokonszenvesebb, mint eddig. Bronson még a humort sem tartotta elképzelhetetlen elemnek. Golan végül menesztette Carvert, és Allan A. Goldsteint választotta, akinek nem voltak különösebb akciófilmes tapasztalatai. Ennek ellenére még a forgatókönyvet is személyesen írta át. 1993. március 2-án kezdődött a forgatás, és április 12-én ért véget. A stáb Kanadában dolgozott, ami az adókedvezmények miatt olcsóbb volt ugyan, viszont azzal a kötelezettséggel járt, hogy számos kulcspozícióba kanadaiakat kellett felvenniük. A jelenetek többségét stúdióban forgatták. Bronson és Golan állítólag már egyáltalán nem kommunikáltak egymással, ennek oka nem került nyilvánosságra. Moziforgalmazásban a Bosszúvágy 5 – Bosszú a kedvesemért (1994) csúfosan megbukott, ellenben a videópiacon viszonylag jól ment.
Az eredeti regény szerzőjének, Brian Garfieldnek annak ellenére is tetszett a Halálos ítélet (1997) című film, hogy jelentősen eltért az általa írt könyvtől
Az ötödik rész totális kudarca miatt Charles Bronson kijelentette, hogy részéről szóba se jöhet még egy folytatás. Pedig Menahem Golan tervei között szerepelt a következő rész, a Death Wish 6: The New Vigilante (Bosszúvágy 6: Az új igazságosztó). A premiert a kilencvenes évek második felére időzítve tervezte. A címből is sejthető, hogy ez a film már nem Paul Kersey-re, hanem egy új figurára összpontosított volna, ámbár a producer bízott abban, hogy legalább egy cameo erejéig sikerül megnyernie Bronsont. A nyilvánosságra került elképzelésekből nem derült ki, hogy az új főszereplő a „semmi”-ből vagy Kersey környezetéből bukkant volna fel. A 21st Century Film 1996-ban ment csődbe, emiatt a projektet törölték. Golan 1998-ban alapította meg következő cégét New Cannon, Inc. néven. Elővette a hatodik rész félretett forgatókönyvét, és megrendezte belőle a Haláljáték (2001) című filmet. A történet főszereplője a középiskola tehetséges kosárlabdázója (Bo Brown), akit a helyi maffia magához csábít. A fiatalember edzőjére, Micky Haiden rendőrre (Joe Lara) hárul a feladat, hogy kimentse a srácot a maffia karmai közül. A Fehéroroszországban forgatott filmet eleve a videópiacon hozták forgalomba. 2007-ben került a mozikba a Brian Garfield által írt, 1975-ben publikált második rész, a Death Sentence alapján forgatott produkció, a Halálos ítélet (rendező: James Wan). A cselekménynek kevés köze van a könyvhöz. A főhős, Nick Hume (Kevin Bacon) szemtanúja lesz annak, amint egy rablás alkalmával egy bűnöző meggyilkolja a fiát. Az apa bosszút áll, ám ezzel családja többi tagját is veszélybe sodorja… Ellentétben a Bosszúvágy-filmekkel, Garfieldnek kifejezetten tetszett történetének ez a változata.
A török igazságosztó se cicózik, mert nála van a slukker (jobbra: Serdar Gökhan)
A NEMHIVATALOS ÉS A HIVATALOS REMAKE
Igazából vicc, de van némi igazság abban a mondásban, hogy az amerikaiak annyira nem szeretik a feliratos filmeket, hogy a kedvükért inkább hollywoodi remake-eket forgatnak a legérdekesebb európai alkotásokból. Nos, ez a módi – főleg a hetvenes években – nem volt idegen Törökországban sem, ahol úgy gondolták, sokkal olcsóbb helyi színészekkel elkészíteni egy-egy hollywoodi sikerfilm utánzatát, mint drága pénzen forgalmazni az eredeti opuszt. Ennek egyik példája a Bosszúvágy, amelyet csak 1980-ban mutattak be Törökországban, mindössze két hónappal a magyarok előtt. Viszont már 1975-ben a török mozikba került a nemhivatalos remake, a Cellat (Hóhér), amely helyenként még a párbeszédeket is szinte szó szerint veszi át az eredetiből, de az egész cselekményt isztambuli miliőbe helyezi át. Memduh Ün filmjének főhőse szintén egy építész, Orhan (a hazájában színészlegendának számító Serdar Gökhan egyik fiatalkori alakítása), akinek feleségét és húgát megerőszakolják az otthonába behatoló huligánok. (Suhancoknak nem mondanám őket, ehhez a meghatározáshoz szerintem túl öregek.) Látván a rendőrség tehetetlenségét, Orhan a maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Amiben a török utánzat hollywoodiasabb még az amerikainál is, az az, hogy Paul Kersey-vel ellentétben Orhan végül bosszút áll azokon a huligánokon is, akik rátámadtak a családjára. Abban a rajongók is egyetértenek, hogy a film művészi értéke csekély, és ordít róla az alacsony büdzsé, ugyanakkor annyira jellegzetesen török a hangulata, hogy egy külföldi néző számára is érdekes lehet, erőszakosságban pedig felülmúlja még az eredeti filmet is. (Hinnéd-e, vagy sem: van például török Csillagok háborúja, Az ördögűző, Star Trek és Pókember is!)
A Sakál (1997) mellett a Bosszúvágy (2018) is egy olyan remake, melyet Bruce Willisnek nem kellett volna elvállalnia
A Bosszúvágy hivatalos remake-jéről 2006-ban érkeztek az első komolyan vehető hírek. Sylvester Stallone nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is akart lenni az új változatnak. Elképzelése szerint Kersey egy olyan zsaru lett volna, aki fegyverhasználat nélkül volt kiemelkedően eredményes a hivatásában, így számára különösen nagy lelkiismereti dilemma, amikor családja megtámadását követően a bosszú mellett dönt. Ahogy mondani szokás, kreatív nézetkülönbségek merültek fel az érdekeltek között, aminek következtében Stallone balra el, és jött helyette 2012-ben Joe Carnahan, szintén írónak és rendezőnek. Ő Liam Neesonnek és Stallone mentoráltjának, Frank Grillónak szánta a főszerepeket. Megint jöttek a kreatív nézeteltérések, és 2013 első heteiben Carnahan is távozott. Ezután egy mexikói rendező, Gerardo Naranjo került képbe, aki Benicio Del Toróban látta az ideális főhőst. Ez az elképzelés sem realizálódott. Három évig pihent a projekt, majd 2016-ban az MGM bejelentette, hogy Aharon Keshales és Navot Papushado rendezi a remake-et, a főszerepre pedig vagy két tucat világhírű jelölt közül választották ki Bruce Willist. A főhős építészből orvos lett, és ebben a szerepben Willis legalább annyira meggyőző volt, mint, mondjuk, Denise Richards atomtudósként A világ nem elég (1999) című Bond-filmben. Carnahan forgatókönyvét Scott Alexander és Larry Karaszewski átírta, a két ismeretlen direktort, Keshalest és Papushadót pedig felváltotta Eli Roth a Tarantino-iskola képviseletében. A forgatás 2016 őszén kezdődött, a két legfontosabb helyszín Chicago és Montréal volt. A premier 2018. március 2-án volt. A remake lényegében megbukott (szerintem teljes joggal), harmincmilliós költségvetése mellett csak 49,6 millió dollárt termelt. Ennyiért manapság egy magát komolynak tartó producer ki sem kel az ágyból.
Ochoa felügyelő (balról a második: Vincent Gardenia) nyomoz
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Michael Winner amerikai rendező nálunk nemrég bemutatott filmjei: A nagy álom című krimi és a Won Ton Ton, Hollywood megmentője című lendületesen mulatságos moziparódia. A most hozzánk eljutott Bosszúvágy régebbi ugyan a fentieknél (1974-ben forgatták), de mindkettőnél jobb – egyszerűen remek mozi! […] Érdekes és izgalmas, eredeti és rokonszenves hevületű film a Bosszúvágy, amelynek egyértelmű mondandója tulajdonképpen egy elnyújtott segélykiáltás a világban – ez esetben: New Yorkban és az USA-ban – mindjobban elhatalmasodó sötét erőszak és gengszterterror ellen. Mindez kitűnő színészekkel, a szórakoztatás hatásos eszközeivel elkészítve.”
(Barabás Tamás: „Bosszúvágy”. In: Esti Hírlap, 1980. augusztus 7., 2. o. – Kiemelés az eredeti szerzőtől, aki abban téved, hogy amerikai filmjei ellenére Michael Winner nem amerikai, hanem angol rendező volt.)
Paul és a veje, Jack Toby (Charles Bronson és Steven Keats)
„A Bosszúvágy krimi, nem leányregény. Krimi a javából, talán a legjavából, mert a »ki kit öl meg« kérdezz-feleleken kívül valami mást is kapiskálni próbál. Nevezetesen azt, hogy meddig köteles eltűrni az állampolgár, hogy erőszakot tegyenek rajta, vagy a családján, hogy az utcán menetrendszerűen kirabolják, megfenyegessék, egyszóval azt, hogy a közbiztonság őrei nem állanak a helyzet magaslatán. […] Néhány hollywoodi megoldástól eltekintve végig izgalmas, sőt néhol gondolatébresztő krimi a Bosszúvágy. Filozófiája az erőszakra, az önvédelem eltúlzására épül, de a néző ezt itt és most elfogadja, mert az indíték bemutatása tökéletesen sikerült Michael Winner rendezőnek. Az elvetemült gengszterek láttán minden jóérzésű mozinézőnek kinyílik a zsebében a bicska. Éppen ezért elgondolkodtató, hogy a vetítés alatt a közönség soraiból is hallatszik időnként helyeslő röhögés, elismerő szó a suhancok »szellemes« és »jópofa« bemondásain. Természetesen az első sorokból. Ez nemcsak arra vall, hogy sokan nem tudják, milyen filmre jöttek, min kell igazán nevetni és milyen jeleneteken kellene inkább sírni, hanem arra is, hogy az alvilág »romantikája« nálunk sem hagyja érintetlenül az emberek bizonyos rétegeit.”
(H. J.: „Nosztalgia és gyűlölet”. In: Dunántúli Napló, 1980. augusztus 16., 3. o.)
Ártatlan áldozatok: Paul felesége és lánya (Hope Lange és Kathleen Tolan)
„Ha valahol elszaporodik az erőszak és a bűnözés, annak oka mindig a társadalomban keresendő. Ezt a nem új igazságot hagyja figyelmen kívül Michael Winner. Nem mintha egy kriminek feladata volna a mély társadalomábrázolás. E film hiányérzetünket felemásságával váltja ki: »Büntető« (Charles Bronson) indítékait alaposan és hitelesen tárja elénk, akárcsak a rendőrség manipulációit, a bűnözést viszont csak mint jelenséget mutatja be, mint a »rossz fiatalok« megszüntethetetlen »rosszaságának« következményét. […] Nem dohognék, ha kevesebb lenne a hamis moralizálás a Bosszúvágyban, hiszen felépítése mesteri, izgalmas az első pillanattól az utolsóig, az alakok megfelelően jellemzettek, hatásos Herbie Hancock zenéje, kiváló krimi tehát – tehertételekkel.”
(Harmat György: „Bosszúvágy”. In: Filmvilág 1980/9, 48. o.)
Bosszúvágy (Death Wish, 1974) – amerikai bűnügyi film. Brian Garfield azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Wendell Mayes. Operatőr: Arthur J. Ornitz. Zene: Herbie Hancock. Díszlet: George DeTitta Sr. Jelmez: Joseph G. Aulisi. Vágó: Bernard Gribble. Rendező: Michael Winner. Szereplők: Charles Bronson (Paul Kersey), Hope Lange (Joanna Kersey), Vincent Gardenia (Frank Ochoa), Steven Keats (Jack Toby), William Redfield (Sam Kreutzer), Stuart Margolin (Aimes Jainchill), Stephen Elliott (rendőrfelügyelő), Kathleen Tolan (Carol Kersey-Toby). Magyarországi bemutató: 1980. július 14. (mozi).
A TILTOTT POSZTOK
Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)
Vér és mágia, ármány és szex: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB IZGALOM!
Merénylet a pápa ellen sok nevetéssel: Óvakodj a törpétől!
Halláskárosult merénylő, szatír és embereket felgyújtó tinik: Mr. Süket trükkjei (18+)
A bombanő és a hárommillió dolláros ékszerrablás (18+)
A New York-i sorozatgyilkos melegeket tesz hidegre (18+)
A meztelen sorozatgyilkos nyomában: Éjféli leszámolás (18+)
Csak kétszer élsz a nyugatnémet krimikben is: Holttest a Temzéből (18+)
Megdöbbentő megtörtént bűnügy Németországból: A düsseldorfi vámpír (18+)
Alain Delon egy szál pöcsben: Sokkos kezelés (18+)
A hamis szemtanú esete a sorozatgyilkossal: Hálószobaablak
TEAKBOIS MEZTELEN ÉS FELÖLTÖZÖTT BOSSZÚÁLLÓI
A kanadai farmer véres vasárnapja (18+)
Carla, a meztelen bosszúálló (18+)
A seriff és az áldozatszámláló gyilkos (18+)
A zongoraművész és a Playboy-modell (18+)
Az őrült furulyás és a Keresztapa verőlegénye (18+)
