Az 1989-ben bemutatott A testőrök visszatérnek Richard Lester testőrtrilógiájának befejező része, amely id. Alexandre Dumas Húsz év múlva című regényén alapul. Előzményei: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Bár az első két film főszereplői a gázsi miatt utólag pert indítottak a producerek ellen, mégis azok közül, akikre a befejező részben is szükség volt, mindenki aláírta a szerződést a tizenöt évvel későbbi folytatásra is. A filmet 1988 őszén forgatták Spanyolországban, illetve egy francia és egy londoni filmstúdióban. A forgatás hangulatát beárnyékolta a d’Artagnan kövér inasát alakító Roy Kinnear (1934–1988) tragikus halála. A testőrök visszatérnek viszonylag kevés országban jutott el a mozikba, általában videokazettán (később DVD-n) forgalmazták, illetve a televízióban mutatták be. 

Minden idők egyik legnépszerűbb és legrokonszenvesebb francia filmsztárja, Jean-Paul Belmondo öt filmet forgatott Georges Lautner rendezővel. Második filmjük, a Szabadlábon Velencében (1980) elkészítését első közös munkájuk, a Zsaru vagy csirkefogó (1979) nagy sikere tette lehetővé: mindkét bűnügyi vígjáték a Gaumont cég produkciójában valósult meg. A művészpáros további közös filmjei: A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). Az alkotók maguk sem titkolták, hogy a Szabadlábon Velencében elsődleges célja az volt, hogy rendhagyó módon mutassák be a népszerű olasz város nevezetességeit, és lehetőséget adjanak arra, hogy Belmondo egyszerre csillogtassa meg komikusi képességeit és akrobatikus ügyességét. A filmet fanyalogva fogadták a kritikusok, ami szerepet játszott abban, hogy a Szabadlábon Velencében végül nem lett annyira sikeres, mint a Zsaru vagy csirkefogó, mindazonáltal az új évezredben már a legnépszerűbb Belmondo-produkciók között tartják számon.

„Te szegény vagy, kisfiam...  arcodon szenvedés,
szádon koplalás, szemeden félelem, homlokodon a halál.”

Az 1972 februárjában bemutatott Jó estét nyár, jó estét szerelem a Magyar Televízió történetének egyik legjobb és legsikeresebb produkciója volt. A forgatókönyvet az ismert író, Fejes Endre írta három évvel korábban megjelent kisregénye alapján, amelyben egy megtörtént bűnügyet dolgozott fel. A szkriptből eredetileg mozifilm készült volna, Fejes azonban konfliktusba keveredett a Filmgyár illetékeseivel, így a történet végül kétrészes tévéfilmként elevenedett meg a nézők előtt. Oly nagy tetszést aratott, hogy néhány hónappal a tévépremier után a mozik is műsorra tűzték. A siker teljesen megérdemelt volt: Fejes remek forgatókönyve, Szőnyi G. Sándor biztos kezű rendezése, Bornyi Gyula ragyogó operatőri munkája és Ránki György hatásos kísérőzenéje mellett kiváló színészek nagyszerű játéka tette emlékezetessé a produkciót. A sötét ruhás fiú megformálása Harsányi Gábor színészi pályafutásának talán legjelentősebb állomása, a becsapott lányok szerepében pedig Tordai Teri, Halász Judit, Törőcsik Mari és Urbán Erika remekeltek. Még az epizódszerepekben is olyan színészegyéniségek láthatók, mint például Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kállai Ferenc, Tábori Nóra, Koncz Gábor, Mensáros László, Moór Marianna, Molnár Tibor, Lázár Mária és Bánhidi László. A kisregényből 1977-ben született meg a színpadi változat, amelyhez Presser Gábor írt zenét. 

Juhász Katalin és Viktor (Halász Judit és Harsányi Gábor)

Legjobb barátaimmal egy privát filmklubot működtetünk, melynek programjában a közelmúltban Roman Polański szellemes horrorparódiája, a Vámpírok bálja (1967) is szerepelt. A történet egyik legviccesebb epizódfigurája a meleg vámpír, Herbert von Krolock, akit Iain Quarrier alakított. Bár többször is láttam már ezt a filmet, csak most ütött szöget a fejembe, hogy tulajdonképpen ki is ez a srác? Azt a dandy típust képviselte, amely a hatvanas években meglehetősen népszerű volt a brit filmvilágban – lásd még Terence Stamp, David Hemmings, Michael Caine –, mégsem lett belőle olyan közismert színész, mint említett kollégáiból. Még a szintén dandy Martin Potternél (az 1969-es Fellini-Satyricon főszereplője) is hamarabb feledésbe merült. Szóval feltámadt bennem a filmtörténész, és utánanéztem, ki is volt Iain Quarrier.

„Vörös, barna, omló romok közül,
eltemetett utak végéről,
elsüllyedt szobák sarkából,
otthonok beomlott tűzhelye mögül,
régi életek nevével és névtelenül,
félbetört oszlopok, torzók, lezuhant
lépcsők, évszázadok óta eszméletlen
boltíveken túlról és kívülről,
vulkánhoz és égaljhoz érve:
az ifjú tenger első kékje
harcol a fényért,
színében világos levegő
és zárt kövek irtózatos anyag sötétje
egyesül és válik el a pillanattól,
amelyben gondolat és emlék
első helyén és egyben lehet még –”
(Dobai Péter: A taorminai görög színház romjai)

A tragikus hirtelenséggel elhunyt, rendkívüli tehetségű filmrendező, Huszárik Zoltán mindössze két játékfilmet forgatott: mindkettőre éveken át készült. A legelső, a Krúdy-írások motívumai alapján született Szindbád (1971) nagy tetszést aratott a kritikusok és az igényes filmbarátok körében, és ma már a magyar filmművészet legnagyobb klasszikusai közé tartozik. A hányatott sorsú festő, Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) alakját felidéző, gazdag szimbólumtartalmú Csontváry (1980) viszont értetlenséget váltott ki, és az a vélemény alakult ki róla, hogy a hatalmas és izgalmas anyag egyszerűen felülkerekedett a rendezőn. Huszárik a kezdet kezdetén hangsúlyozta, hogy el akar szakadni a festőkről szóló híres életrajzi filmek sablonjaitól. Nem legendát akart teremteni vagy a már meglévőket terebélyesíteni, nem érdekelte az „őrült művész” mítosza. A kivételesen kreatív személyiséget látta Csontváryban, aki a teljességre vágyott, aki nem akart kevesebbet a lehetetlennél, aki maga is „magányos cédrus” a művészettörténetben. A festő szerepét Szindbád megformálójának, Latinovits Zoltánnak szánta, aki azonban 1976-ban egy tragikus balesetben (vagy öngyilkosság következtében) elhunyt. Helyettesítésére sok színészt meghallgatott kül- és belföldön egyaránt, míg végül a bolgár Itzhak Fintzi (Ichak Finci) mellett döntött. A több országra kiterjedő forgatás számos szervezési problémával járt együtt: a helyszínek valósága és a mindenkori objektív körülmények (főleg az időjárás) miatt olykor muszáj volt változtatni az eredeti elképzeléseken. Bár a Csontváry jellegzetes Huszárik-film, megszületésében egyenrangú alkotótársként vett részt Császár István forgatókönyvíró, Jankura Péter operatőr, Kocsár Miklós zeneszerző, Vayer Tamás és Földes András díszlettervező, Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező és persze a színészek, mindenekelőtt Finci, Dajka Margit, Holl István, Drahota Andrea és Bánfalvy Ágnes. Októberben lesz negyven éve, hogy a Csontváryt bemutatták a magyar mozik, és a közelgő évforduló remek alkalom arra, hogy górcső alá vegyük Huszárik méltatlanul alábecsült remekét.

A szövegben található filmfotók többségét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem folyamatos és önzetlen segítségéért. 

Minden idők egyik legsikeresebb brazil filmje, a Flor asszony és két férje Jorge Amado magyar nyelven is többször megjelent, népszerű regénye alapján készült. A múlt század harmincas-negyvenes éveiben játszódó történet szellemes körképet ad egy brazil kisváros hétköznapjairól és találó jellemrajzokat fest a lakókról, ugyanakkor humor és egészséges erotika is jellemzi. A filmes családból származó rendező, Bruno Barreto alig múlt húszéves, amikor ezt a filmjét forgatta, és még csak nem is ezzel debütált a szakmában. Sikerült átmentenie a filmvászonra a regény lényegét, és megtalálnia az ideális főszereplőket Sônia Braga, José Wilker és Mauro Mendonça személyében. Hármójuk közül Bragára Hollywoodban is felfigyeltek, több amerikai filmben is fontos szerepeket kapott. Amado regénye az elmúlt évtizedekben többször is megihlette a filmeseket: Hollywoodban és Brazíliában egyaránt készült belőle remake, a tévénézők pedig előbb brazil, majd mexikói filmesek tolmácsolásában sorozatként is megismerhették a sztorit. Mondani sem kéne, hogy pornóváltozata is létezik, és miért épp ebből ne született volna egy Broadway-musical is? Ez utóbbit Saravà címmel 1979-ben mutatták be, és egyike lett a Broadway nagy bukásainak. A szüzsét és a dalszövegeket N. Richard Nash írta, a zenét Mitch Leigh szerezte. Flor asszony szerepében a Broadway egyik évtizedeken át tündöklő csillaga, Tovah Feldshuh lépett színpadra, ám a sikerhez az ő személye sem volt elegendő.  

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Kamaszkoromban nagyon szerettem a középkorban játszódó kalandos regényeket és filmeket. Igazából ez most is így van, elvégre két kedvenc történelmi korszakom az ókor és a középkor, mert annak idején szerintem ezeket tanították a legérdekesebben a tanáraim. S ha egy ilyen kosztümös filmnek régi „szerelmem”, Faye Dunaway a női főszereplője, az nekem akkor is garantáltan tetszeni fog, ha a kritikusok irgalmatlanul a földbe döngölték az opuszt, és a művésznővel sem voltak éppen kíméletesek. Az 1983-ban bemutatott A gonosz lady egy 1945-ös film remake-je, a címszereplő hölgy pedig valóban élt, ámbár a történészek szerint nem követett el olyasmiket, amiket neki tulajdonítanak. Mai írásunk áttekinti a történelmi és az irodalmi hátteret, bemutatja az 1945-ös filmváltozatot és a remake megszületésének folyamatát. Remek történet, tehetséges rendező, kiváló szereplőgárda, ragyogó operatőri munka, káprázatos jelmezek, ármány, szerelem, romantika, erotika – vajon hol siklott félre az egész?

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Az olasz Gualtiero Jacopetti és alkotótársa, Franco Prosperi a filmtörténet rossz hírű alkotói közé tartoznak. Egyesek szerint korukat megelőző filmes zsenik voltak, akik tabukat nem ismerő témaválasztásaikkal, vitathatatlan vizuális tehetségre valló látásmódjukkal valósággal forradalmasították a dokumentumfilm-készítést, és sokkal naprakészebben reagáltak a társadalmi valóságra, mint művészfilmes kollégáik. Mások viszont úgy látják, hogy csupán a szenzációkat és az anyagi sikert hajszolták, valósággal tobzódtak a nyers erőszak és a meztelenség ábrázolásában, és a valóság tényszerű feltárása helyett inkább az alantas ösztönöket próbálták kielégíteni. Első közös filmjük, a Kutyavilág (1962) – melynek elkészítésében Paolo Cavara is részt vett – fogadtatása alapvetően kedvező volt, a kritikusok többsége dicsérte a friss és eredeti alkotói nézőpontot. Ellenben a gyarmatosítás alól felszabaduló Afrikát bemutató dokumentumfilmjük, az Africa Addio (1966) hatalmas viharokat váltott ki. Az alkotókat nemcsak rasszizmussal, hanem még gyilkossággal is megvádolták, mivel felmerült a gyanú, hogy a filmben látható kivégzések egy részét ők rendelték meg a zsoldosoktól csak azért, hogy filmre vehessék a mészárlásokat. Megtépázott szakmai hírnevüket az amerikai rabszolgaság történetét feldolgozó Viszlát, Tamás bátya! (1971) című áldokumentumfilmmel próbálták helyreállítani. Ám ez is csupán olaj volt a tűzre: újra elhangzott a rasszizmus vádja, ami mellé a plágium is felsorakozott, a számos erőszakos és meztelen jelenet miatt pedig a cenzorok is szigorúan felléptek a film ellen. A zenét Jacopetti és Prosperi állandó munkatársa, Riz Ortolani komponálta. Korábban már bevált módszerének megfelelően az ellenpontozással élt – akárcsak később a hírhedt Cannibal Holocaust (1980) esetében –, vagyis a felzaklató képekhez gyönyörű kísérőzenét írt. A Katyna Ranieri által előadott Oh My Love című dalt negyven év múlva a Drive – Gázt! (2011, Nicolas Winding Refn) című filmhez is felhasználták. Az ősbemutató óta eltelt közel öt évtized alatt a Viszlát, Tamás bátya! kultklasszikussá vált, vágatlanul is megjelent DVD-n, tudomásom szerint azonban Blu-rayen még nem adták ki. (2024 áprilsában megjelent a 4K blu-ray-verzió is. – field64). Az alkotók eredeti szándéka és a kultstátusz ellenére a filmet mind a mai napig gyakran emlegetik a rasszizmus egyik legdurvább mozgóképes megjelenítéseként.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Stag: Nem tűrhetünk országunk
területén semmiféle háborút,
még ilyen kis mini magánháborút sem!
Edit: Tudja maga, mennyit költenek
a világon háborús célokra?
Stag: Évi négyszáz milliárdot.
Edit: Nos az én játékom csupán...
Stag: Beteges és ártalmas...
Edit: Miért? Mert azoknak, akik a jólétüket
már nem tudják elviselni, lehetőséget adunk arra,
hogy egy kicsit szenvedjenek?

Az 1979-es esztendő egyik hazai filmszenzációja Szinetár Miklós utolsó mozifilmje, Az erőd volt. A rendező neve garanciát jelentett arra, hogy ha nem is tökéletes, de mindenképpen igényes mozgókép születik, és a szellemi izgalmakat fokozta, hogy a mű kiindulópontját Hernádi Gyula egyik kisregénye szolgáltatta. Azt még a tájékozatlanabb filmbarátok is tudták, hogy Hernádi neve valósággal összeforrt Jancsó Miklóséval, ám arról csak a bennfenteseknek volt tudomásuk, hogy erről az alkotói frigyről Szinetárnak állítólag nem volt túl kedvező a véleménye. Azok is nagyon várták Szinetár filmjét, akik csupán az önfeledt szórakozás jegyében jártak moziba: a forgatásról szóló beszámolók egy nyugati típusú, fordulatos kalandfilmet, egy magyar „akciófilmet” ígértek, és az sem volt mellékes, hogy a népes szereplőgárda javát már akkor is jól ismert, tekintélyes és népszerű művészek alkották. Az erőd azonban csak részben váltotta be a nézői reményeket: csalódást okozott azoknak, akik valamiféle filozofikus művészfilmet vártak a háború és az ölés értelmetlenségéről, és azok sem voltak maradéktalanul elégedettek, akik mindössze egy izgalmas mozifilmet reméltek Szinetártól. Forgalmazási szempontból viszont Az erőd semmiképpen nem nevezhető bukásnak, hiszen a bemutató évében 475 501 nézőjével az esztendő legsikeresebb magyar filmjének bizonyult. (A második helyen Szomjas György „eastern”-je, a Rosszemberek áll 391 001 nézővel, a harmadik helyen pedig egy szovjet–magyar–cseh–kolumbiai koprodukció, Vitautasz Zsalakjavicsusz [Vytautas Žalakevičius] rendezése, a kétrészes Kentaurok 382 505 nézővel.) Szinetár opusza képviselte Magyarországot a XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkapta az Európai Béke és Biztonság Testülete Szovjet Tagozata elnökének különdíját. A filmet még abban az évben megvásárolta moziforgalmazásra a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia és Kuba. A következő évben a tudományos-fantasztikus filmek trieszti fesztiválján Az erőd Ezüst Aszteroida-díjban részesült, megvásárolta Hollandia, valamint a harmadik világ számos országa, mint például Szíria, Jordánia, Irak, Libanon, az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait, Egyiptom, Szudán és Marokkó. Az erőd bármennyire sikeres volt is a maga idejében, mégsem lett a magyar filmgyártás repertoárdarabja, nem tűnik fel rendszeresen a különböző tévécsatornák programjában. Tekintsük át a mű keletkezéstörténetét, ami talán magyarázatot ad erre!

A szövegben található filmfotókat a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. 

„Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!

 Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!

Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem.
Mely hirdeti: halálon győzelem!

Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!

Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.

Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!”

(Juhász Gyula: Szent Sebestyén, 1924)

Sebestyén, az egyik legnépszerűbb keresztény szent személye évszázadok óta folyamatosan megihleti a művészeket. A világörökség részét képező ravennai Új Szent Apollináriusz-bazilikában látható az a VI. századból származó mozaik, amely huszonhat mártír menetét örökítette meg bizánci stílusban: köztük van Sebestyén is. Ezt tartják a szent legkorábbi fennmaradt ábrázolásának. 1000 után egyre több olyan műalkotás született, amely azt a jelenetet idézi fel, amikor Sebestyént a római katonák lenyilazzák, s részben emiatt terjedt el az a tévhit, hogy a szent ily módon halt meg. (Valójában halálra verték.) A középkorban Sebestyén halála különösen kedvelt téma volt, hiszen lehetőséget adott a művészeknek férfiakt készítésére. (A meztelenség művészi ábrázolására akkoriban csak igen korlátozott lehetőségek voltak.) Botticelli, Pietro Perugino, Tiziano, Antonio del Pollaiuolo, Giovanni Bellini, Guido Reni, Mantegna, Hans Memling, Gerrit van Honthorst, Luca Signorelli és El Greco egyaránt megfestette Sebestyént, némelyikük többször is. Természetesen szobrok is készültek róla, az egyik legismertebbnek Gianlorenzo Bernini korai, 1617–18-ból származó munkája számít. A XV. századtól kezdve az egyház szorgalmazta, hogy Sebestyén legendájának más mozzanatai kerüljenek előtérbe a művészi ábrázolásokban, ne a kivégzés, mert a részben vagy teljesen meztelen test megörökítése helytelen gondolatokat ébreszthet számos nőben és férfiban. A XX. századi ábrázolások közül kiemelkedik Gabriele D’Annunzio olasz író-költő és Claude Debussy francia zeneszerző közös alkotása, a Szent Sebestyén mártíromsága (1911) című zenés misztériumjáték. A filmesek is felfedezték maguknak a témát: Alessandro Blasetti Fabiola (1949) című történelmi drámájában Sebestyén mint mellékszereplő jelenik meg, akit a korszak egyik férfias filmsztárja, Massimo Girotti alakított. Az egyik leghíresebb – és kétségtelenül a leghírhedtebb – feldolgozást a brit Derek Jarman készítette 1976-ban: a hite miatt üldözötté vált Sebestyén sorsa nála a melegek kitaszítottságát szimbolizálja, miközben – különös kontrasztként – maga a figura homoszexuális csábításoknak van kitéve. „A cseh Luchino Visconti”-ként emlegetett színházi és filmes szakember, Petr Weigl 1984-ben D’Annunzio és Debussy misztériumjátékából készített egy nyugatnémet tévéfilmet. Sebestyént az amerikai Michael Biehn játszotta, aki még ugyanabban az évben a Terminátor (1984) című akciófilm egyik főszerepében vált világhírűvé. Az alábbi írás Jarman és Weigl Sebestyén-filmjeiről nyújt áttekintést.

FIGYELEM! Az alábbi poszt témája szorosan kötődik a férfi homoszexualitás témájához. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!