Az 1974-ben bemutatott Negyedik fázis a hetvenes évek egyik legintelligensebb sci-fije lehetett volna, ám filmtörténeti pletykák szerint a gyártó cég, a Paramount Pictures nem adta meg a teljes alkotói szabadságot Saul Bass rendezőnek, és a végső változat összeállításakor is figyelmen kívül hagyták a kívánságait. Bass a negyvenes évek végétől kezdve számos filmtörténeti klasszikushoz készített merész és ötletes főcímeket, sőt plakátokat is, rendezői bemutatkozásának kudarca miatt azonban soha nem próbálkozott újra a játékfilmkészítéssel. A Negyedik fázis története szuperintelligens hangyákról szól, amelyek támadást intéznek az emberiség ellen: a negyedik fázis azt az állapotot jelenti, amikor bekövetkezik a hatalomátvétel. (Az első fázisban rendkívüli mértékben elszaporodnak és szervezkedni kezdenek, a másodikban megkezdik a támadást az emberek ellen. Alkalmazkodnak az ellenük bevetett méreghez, és mutáns egyedek születnek. A harmadik fázisban létrejön a felek közötti kommunikáció, és lassan körvonalazódni kezd a hangyainvázió végcélja.) A filmet még 1974-ben elutasította a magyar filmátvételi bizottság, az 1975. november 19-én kezdődött londoni filmvásáron viszont a MOKÉP akkori igazgatója, Gombár József hajlandóságot mutatott arra, hogy a magyar fél felülvizsgálja elutasító álláspontját. A Cinema International Corp. (C. I. C.) forgalmazócég négyezer dollárt kért a jogokért. A megállapodás a két évvel későbbi londoni filmvásáron jött létre. A szakmai rendezvényen a C. I. C. 85 ezer dollárért ajánlott fel egy tizenkét filmből álló csomagot, amely a Negyedik fázis mellett olyan alkotásokat tartalmazott még, mint például A sáska napja (1975, John Schlesinger), a Kínai negyed (1974, Roman Polański), a Madarak (1963, Alfred Hitchcock), a Szenzáció! (1974, Billy Wilder) és Az ötös számú vágóhíd (1972, George Roy Hill). A MOKÉP 75 ezer dolláros ellenajánlatát a C. I. C. végül elfogadta, mivel bizonyos filmekről már évek óta folyt az alkudozás. A Negyedik fázist hat év késéssel, 1980 őszén mutatták be Magyarországon.

A javarészt amerikai pénzből, ám hivatalosan francia–olasz koprodukcióban megvalósult A betörés Henri Verneuil rendező és a közkedvelt filmsztár, Jean-Paul Belmondo negyedik közös filmje volt. Alapjául az amerikai David Goodis bestsellerje, a The Burglar (A betörő) szolgált, amelyet az ötvenes években egyszer már megfilmesítettek. A remake-et kifejezetten Belmondo egyéniségéhez igazították, hogy ironikus humora és akrobatikus ügyessége a lehető legjobban érvényesüljön, ennek ellenére A betörés inkább krimi, mint vígjáték. A forgatás görögországi helyszíneken zajlott, a fontosabb szerepeket Belmondo mellett az egyiptomi Omar Sharif, az amerikai Dyan Cannon, a francia Robert Hossein és Nicole Calfan, valamint az olasz Renato Salvatori játszotta. A film kétféle változatban készült, francia és angol nyelven. A két verzió között nem csak a játékidőben van eltérés: mindkettő tartalmaz néhány olyan képsort is, amely a másikból hiányzik. Ennio Morricone hangulatos kísérőzenéje szintén hozzájárult a sikerhez: A betörés a legtöbb nyugat-európai országban kiemelkedően magas nézőszámot ért el, különösen Franciaországban, Olaszországban és az NSZK-ban. Érdekes módon a VHS-korszakban csak korlátozottan került forgalomba, és DVD-n is sokáig csupán Franciaországban volt elérhető a Belmondo-kollekció részeként.  2017-ben Blu-ray + DVD párosításban is megjelent, amely tartalmazza a 120 perces francia és a 109 perces amerikai változatot is. 

Az Üvegtörők című zenés angol filmet Brian Gibson rendezte a saját forgatókönyvéből. A főszerepet a pályakezdő Hazel O'Connor alakította, aki maga írta és énekelte a betétdalokat. A forgatáshoz szükséges hárommillió dollárt az executive producer, Dodi Fayed biztosította, aki – mint tudjuk – 1997. augusztus 31-én halálos autóbalesetet szenvedett Párizsban a kedvesével, Diana hercegnővel. Az Üvegtörőket először az 1980-as cannes-i filmfesztiválon láthatta a közönség, ahol versenyen kívül vetítették. A következő év nyarán már be is mutatták a magyar mozik, ami akkoriban szokatlanul gyors premiernek számított, ugyanis a szocialista érában általában több éves késedelemmel jutottak el hozzánk a nyugati filmek – már amelyiket erre méltónak találtak az illetékesek. A gyorsaságnak egyébként üzleti okai voltak: már a hatvanas évek végén, az Egy nehéz nap éjszakája (1964) című Beatles-film késedelmes magyarországi bemutatója kapcsán megfogalmazódott az a szakmai vélemény, hogy a zenei divatok gyors változására a hazai filmforgalmazásnak is fürgébben kéne reagálnia. A Breaking Glass soundtrack album számos országban aranylemez lett (az Egyesült Királyságban 38 hétig szerepelt a toplistán), két felvétele, a Will You és az Eighth Day pedig a brit Top 10-be is bekerült. A nyolcvanas években Hazel O'Connor többször is koncertezett Magyarországon, a KFT együttessel kislemezt is készített. Hazánkban az Üvegtörők évekkel a mozibemutató után videokazettán is megjelent (nem túl jól sikerült magyar szinkronnal), DVD-n és Blu-Rayen azonban nem hozták forgalomba, és a tévécsatornák műsorában sem lett repertoárdarab.   

Pár évvel ezelőtt egy on-line ismerősöm javaslatára kezdtem elmélyedni a hatvanas-hetvenes évek olasz B-filmjeinek világában. Bár jó néhány közepes, sőt kifejezetten rossz filmet is láttam, alapvetően mégis kellemes meglepetéseket okozott ez a filmes kalandozás. Megismertem például a kicsit elhamarkodottan ostoba zombifilmesként elkönyvelt Lucio Fulci több korai, valóban figyelemre méltó alkotását, Fernando Di Leo egyenetlen színvonalú, de izgalmasan sokszínű munkásságát vagy éppen Francesco Barillit, aki mindössze két egész estés játékfilmet rendezett, ám azok érdekesebbek voltak számomra, mint némely termékenyebb alkotó teljes életműve. A négy év különbséggel bemutatott két opusz (A fekete ruhás hölgy illata, 1974; A rettegés szállodája, 1978) között sok hasonlóság figyelhető meg. Mindkét film főszereplője egy zavart lelkületű fiatal lány: zavarodottságuk hátterében a szülőkhöz fűződő bonyolult kapcsolat, illetve a szexualitástól, vagyis a férfiaktól való félelem áll. Mindkét film esetében egyértelműen felismerhető Roman Polański alkotásainak hatása, A rettegés szállodája esetében különösen az Iszonyaté (1965) és A lakóé (1976). A címbeli szállodát éppoly különös emberek lakják, mint a párizsi bérházat Polański 1976-os művében, és a furcsa lakók mindkét filmben mintha valamilyen titkos összeesküvést szőnének a főszereplő ellen, akinek személyisége végül darabokra hullik. Az Iszonyat Catherine Deneuve által megformált hősnője egy vízzel teli fürdőkádba süllyeszti áldozatának holttestét, míg Barilli filmjének főszereplője, Rosa egy iszappal megtöltött, alagsori fürdőkádat használ arra, hogy megszabaduljon a szobájukban lemészárolt erőszaktevők tetemétől. (Talán nem erőltetett képzettársítás Hitchcock Psychojának mocsarára is gondolni.) A rettegés szállodája még Pasolini hírhedt filmjével, a Salò, avagy Szodoma 120 napjával (1975) is párhuzamba állítható, hiszen mindkettő a negyvenes években játszódik, a fasizmus idején, egy festői szépségű tó közelében lévő épületben, és mindkét műben fontos szerephez jut a teljes testi-lelki kiszolgáltatottság. A színvilág időnként Dario Argento híres horrorjára, a Sóhajokra (1977) emlékeztet, ámbár Barilli – saját bevallása szerint – nem igazán kedveli kollégája filmjeit. A direktor több interjúban elmondta, hogy a teljes művészi önállóság híve, és ha ezt nem kapja meg, akkor inkább nem is forgat. A rettegés szállodája forgatásakor rákényszerült néhány kompromisszumra, ami annyira mély nyomot hagyott benne, hogy bő negyven éve nem készített újabb egész estés filmet. Jelen mű természetesen nem filmtörténeti mérföldkő, még a saját műfajában sem, de aki szereti a nyomasztó hangulatú, erős atmoszférájú lélektani horrorokat, annak valószínűleg nem fog csalódást okozni.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Jókai Mór Szegény gazdagok című regénye 1860-ban jelent meg először. A szerző egyik legnépszerűbb könyvéről van szó, így nem csoda, hogy elsőként ezt filmesítették meg 1915-ben. Az adaptációt a magyarok kezdeményezték és pénzelték, de technikai okokból a film teljes egészében német stábbal készült el. Az ősbemutatót Budapesten tartották: az ötfelvonásos némafilm nagy tetszést aratott, és elindította a Jókai-filmek gyorsan bővülő sorát. (Sajnos a mű nem maradt fenn az utókor számára.) A következő évben az amerikai J. Farrell MacDonald forgatott egy némafilmet a regényből The Iron Will (A vasakarat) címmel: Henriettet Vera Sisson, Fatia Negrát G. Raymond Nye, Szilárdot José Ruben alakította. (Nem találtam nyomát annak, hogy ez a film eljutott volna Magyarországra, és részletesebb infóim sincsenek róla.) A Szegény gazdagok első hangosfilmváltozata 1938-ban született meg Csepreghy Jenő rendezésében, Uray Tivadar és Szeleczky Zita főszereplésével. Ez is kedvező fogadtatásban részesült, egyes kritikusok az addigi legjobb Jókai-adaptációnak nevezték. A Bán Frigyes által 1959-ben rendezett negyedik verzió a regény egyetlen színes filmváltozata. (Ezt azért érdemes kiemelni, mert még a hatvanas években is inkább a fekete-fehér filmek domináltak a magyar filmgyártásban.) A szocialista filmkritikusok többsége fanyalgott az új film láttán, a közönségnek viszont nagyon tetszett, amit 1973-as felújítása, illetve gyakori televíziós bemutatása is bizonyít. Az állami vezetés is számított a sikerre, ezért az 1956-os forradalomban megrongálódott budapesti Vörös Csillag mozi 1959. december 24-én a Szegény gazdagokkal nyitotta meg a kapuit. A filmet a premiert követően elsőként Csehszlovákia, NDK, Lengyelország, Irak és Argentína vásárolta meg moziforgalmazásra. 1996-ban a Népszabadság toplistát állított össze minden idők legnépszerűbb magyar filmjeiből a nézőszám és a jegybevétel alapján. Ebben a rangsorban Bán filmje a kilencedik helyet foglalta el 5 895 000 nézővel és 22 370 000 forint jegybevétellel.

Andrzej Żuławski (1940–2016) lengyel rendező a hatvanas években Andrzej Wajda asszisztenseként kezdte szakmai pályafutását. Önálló alkotóként 1967-ben debütált két televíziós rövidfilmmel, melyek közül a másodikat csak két évvel később mutatták be. Żuławskinak máskor is meggyűlt a baja a lengyel cenzúrával: Az ördög (1972) című különösen erőszakos, horrorba hajló pszichológiai-történelmi drámáját például tizenhat évig betiltották, A fehér bolygó (1988) című filozofikus sci-fijének forgatását pedig leállították, és a filmszalagokat meg akarták semmisíteni. Szó se róla, Nyugaton forgatott filmjei is jócskán felkavarták a kedélyeket. Az első darabokat (A szeretet a legfontosabb, 1975; Birtoklás, 1981; A nyilvános nő, 1984) még jelentősnek mondható szakmai és közönségérdeklődés kísérte, a későbbieket inkább értetlenség és érdektelenség fogadta, beleértve élettársával, a francia Sophie Marceau-val forgatott négy alkotását is. Kései lengyel filmje, A sámán ereje (1996) helyenként pornográfiába hajló, gyomorforgató jeleneteivel közbotrányt okozott Lengyelországban, és komoly médiavisszhangot kaptak a rendező és a két főszereplő közötti ellentétek is. Magyarországon kevésbé köztudott, hogy Żuławski szépirodalmi szerző is volt (1991 és 2017 között több mint két tucat kötete jelent meg Nyugaton), sőt időnként színészi feladatokat is vállalt. Három fia született három nőtől. Az elmúlt évtizedek egyik legprovokatívabb és legnehezebben értelmezhető alkotója rákban hunyt el.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

Günter Grass legelső regénye, A bádogdob 1959-ben jelent meg, és óriási visszhangot váltott ki. A szerző egy csapásra a német irodalom leghíresebb és legjelentősebb személyiségei közé emelkedett, akinek későbbi műveit is mindig hatalmas érdeklődés kísérte. Ugyanakkor munkásságának nemcsak lelkes hívei, de szigorú bírálói is voltak, akik túlzásba vitt naturalizmussal, sőt pornográfiával is megvádolták. A támadások akkor erősödtek fel, amikor Grass 2006-ban bevallotta náci múltját. Sokan úgy gondolták, hogy a több évtizedes titkolózás hiteltelenné tette a személyét, hiszen addig épp ő hirdette a leghangosabban a dicstelen múlttal való őszinte szembenézést. Egyesek még azt is kezdeményezték, hogy vegyék vissza tőle az 1999-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. A bádogdob a vasfüggöny mögé késve jutott el, a magyar kiadás például 1973-ban jelent meg, mindazonáltal még így is jócskán megelőztük a baráti országokat. A regény megfilmesítése hamar szóba került, Grass azonban állítólag évekig nem adott erre engedélyt. Végül a hetvenes évek második felében Volker Schlöndorff láthatott hozzá az adaptációhoz, amelynek forgatókönyvét Grass is jóváhagyta, sőt dolgozott is rajta. A filmváltozat világpremierje az 1979-es cannes-i filmfesztiválon volt, ahol Francis Ford Coppola Apokalipszis most című háborús drámájával megosztva elnyerte az Arany Pálmát, 1980-ban pedig megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. Az Oscar-gálán az egyik vetélytárs A wilkói kisasszonyok (1979) című lengyel film volt, amelynek rendezőjét, Andrzej Wajdát annak idején az elsők között kérték fel A bádogdob adaptálására; mellesleg Daniel Olbrychski mindkét filmben játszott. Az Oscar-díj ellenére A bádogdob az Egyesült Államokban nagy vihart kavart, még a gyermekpornográfia vádja is elhangzott. A filmre Franciaországban 1 965 045, az NSZK-ban 3 918 091 néző váltott jegyet. A 7,2 millió nyugatnémet márkából forgatott produkció csupán az NSZK-ban 25 millió márkát jövedelmezett. Az 1980-as budapesti NSZK-filmhét egyik szenzációja Schlöndorff alkotása volt, de a nagy érdeklődés ellenére a filmet a széles körű forgalmazás számára nem vásárolták meg. Igen valószínű, hogy ennek nemcsak a naturalizmus és a meztelenség lehetett az oka, hanem az a rövid képsor is, amelyben a „felszabadító” orosz katonák megerőszakolják az egyik női szereplőt. A bádogdobot tíz év késéssel, 1989-ben mutatta be a budapesti Filmmúzeum. 64 előadáson 13 000 néző látta, és 556 000 Ft jegybevételt termelt. 2010-ben megszületett a húsz perccel hosszabb rendezői változat, amelybe Schlöndorff visszahelyezte azokat a jeleneteket, melyeket az ősbemutató idején forgalmazási szempontok miatt vágott ki. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem egy új filmet akart összeállítani, hanem a régit próbálta teljessé tenni.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!   

Schneiderné: Kérlek, Mátyás, siess! Kilenc órakor szervírozzák a szupét!
Schneider úr: Mit csinálnak a micsodával?
Schneiderné: Szervírozzák a szupét.
És a legfőbb ideje, hogy te is estélyi dresszbe öltözz!
Schneider úr: Dresszbe, én? Hát mi vagyok én? Futballista?

Székely István 1931-ben bemutatott vígjátéka, a Hyppolit, a lakáj a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb és legjelentősebb darabja, a második magyar hangosfilm. Megszületése tulajdonképpen egy cseh származású német filmkölcsönzőnek, Albert Sameknek köszönhető, aki fizette a forgatás költségeit. Székely Németországban kezdte rendezői pályafutását, és a filmet gazdaságossági szempontok miatt a magyar verzióval párhuzamosan német változatban, német színészekkel is elkészítette. A magyar fél, a Hunnia Filmgyár Rt. komplett szereposztással állt elő a magyar verziót illetően, ezt viszont Székely csak részben fogadta el. Tökéletesen egyetértett azzal, hogy a címszerepet Csortos Gyula játssza, Schneider úr szerepére azonban az eredetileg kiszemelt Gózon Gyula helyett Kabos Gyulát tartotta alkalmasabbnak. A forgatás javarészt a Hunnia műtermeiben zajlott – volt néhány külső felvétel is –, ahol a szigorú munkarend ellenére olykor improvizációra is lehetőség adódott. A filmkrónikák úgy tartják számon, hogy az Er und sein Diener (Ő és a szolgája) címre keresztelt német változat gyorsan eltűnt a mozik műsoráról, és lényegében feledésbe merült, míg a Hyppolit, a lakáj kirobbanó sikert aratott, és a harmincas évek népszerű magyar filmvígjátékainak etalonjává vált. A filmet 1956-ban és 1972-ben felújították, és az elmúlt évtizedekben többször volt alkalmunk látni a televízióban is. 2000-ben a Hyppolit, a lakájt beválasztották minden idők legjobb magyar filmjei, az ún. „Az új budapesti 12” közé. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) az utóbbi években különösen kiemelt figyelmet fordít a hazai filmállomány felújítására és a felújított változatoknak a nagyközönséggel való megismertetésére. E dicséretes törekvés jegyében 2009-ben a Hyppolit, a lakáj is gondos digitális felújításon esett át, melynek végeredményéről a MaNDA által kiadott DVD-n a nézők is személyesen meggyőződhettek.

 (A film mindkét plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem a segítségéért.)

„A közöny olyan, mint a mozdulatlan, sima tenger egy fuldokló körül.
Olyan, mint egy birkanyáj, amely lelegeli a füvet.”

A május 25-én befejeződött cannes-i filmfesztiválon életműdíjat kapott a nyolcvanhárom éves Alain Delon. Egy amerikai feminista szervezet az ünnepséget megelőző napokban aláírásgyűjtést kezdeményezett, hogy megakadályozza a „rasszista, nőgyűlölő, homofób” francia filmsztár díjazását. A fesztivál vezetősége nyilatkozatban állt ki Delon mellett, és hangsúlyozta, hogy egy több mint hat évtizedes művészi pályát kívánnak elismerni a díjjal, ami nem jelenti azt, hogy egyetértenek a színész minden szavával és cselekedetével, a szabad véleménynyilvánítás joga azonban őt is megilleti. Delon végül megkapta a díjat, és akaratlanul is frappáns választ adott a rasszizmus vádjára. Ugyanis kifejezetten az ő kívánságára vették fel a fesztivál programjába – még jóval a tiltakozó kampány előtt – a Klein úr című filmet, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem az egyik producere is volt. A francia történelem egyik legsötétebb korszakában játszódó nyomasztó dráma annak idején hűvös fogadtatásban részesült az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, és a mozikban is megbukott, miközben antiszemita színezetű vita bontakozott ki körülötte. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy Delon szembesíti a franciákat a német megszállás idején tanúsított közönyös viselkedésükkel, amely miatt lényegében a népirtás hallgatólagos cinkosaivá váltak. Jó lenne arról írni, hogy mindaz, amit a filmben látunk, és ami az opuszt 1976-ban fogadta, már rég mögöttünk van, de a Klein úr napjainkban talán még aktuálisabb, mint valaha. A film rendezője, az amerikai Joseph Losey már a forgatás időszakában hangsúlyozta, hogy a Klein úr igazából nem az antiszemitizmusról szól, hanem a közönyről, ami viszont nem tipikusan francia tulajdonság, hanem bármely más nemzetre is sajnos jellemző. Nézzünk csak körül szűkebb hazánkban vagy a nagyvilágban! Az egyre ijesztőbb méreteket öltő elszegényedéstől a bevándorlás kényes kérdéséig számos olyan égetően súlyos társadalmi probléma vesz körül bennünket, amelyekre semmiképpen nem a közöny a helyes reakció. Viszonylag friss hír az is, hogy Németországban – amelyet hosszú évekig pozitív példaként állítottak az európai nemzetek, így Magyarország elé is a dicstelen történelmi múlttal való szembenézést és az azzal való leszámolást illetően – oly mértékben növekszik az antiszemitizmus, hogy a zsidó férfiaknak már az antiszemitizmus elleni kormánybiztos sem tanácsolja, hogy nyilvános helyeken kipát viselve mutatkozzanak. Egy szó mint száz, jómagam azt hiszem, jócskán volna min elgondolkodni Klein úr különös története ürügyén.   

Charlie Chaplin (1889–1977) filmes pályafutása már a némafilmkorszakban elkezdődött. Chaplin azon kevesek közé tartozott, akiknek karrierjét nem törte derékba a hangosfilm megjelenése. Igazi polihisztor volt a szakmában: nem csupán színészkedett, hanem filmjeinek általában ő volt a forgatókönyvírója, a rendezője, sőt olykor a zeneszerzője és a vágója is. Hogy minél nagyobb művészi önállósága legyen, amikor csak tehette, önerőből finanszírozta a filmjeit. Több mint hét évtizedet felölelő munkásságának egyik legjelentősebb darabja az 1925-ben bemutatott Aranyláz, amelyről halála előtt nem sokkal azt mondta, szeretné, ha erről a filmjéről emlékezne rá az utókor.