Két évig úgy voltam vele, hogy ha döcögősen is jutottunk el idáig (lásd 7. évad), a vége mindenképpen ütni fog, mert ez lesz a sztori csúcspontja, amit Martin már ezer éve kitalált, meg is osztotta a két showrunnerrel, már csak a drámai potenciál meg a vérprofi stáb miatt is nagy durranás lesz.

Aztán néztem az első részt, és disneys-marveles stílusú cukiskodás ment benne. Na, erre tényleg nem számítottam. Abban a sorozatban, ahol az egyik legszebb szerelem úgy kezdődött, hogy a hős meglátja a lányt, amikor a lány éppen egy másik férfi lábát fűrészeli le. A cukiskodás után ráadásul rögtön alienes-zombis horrorjelenettel akarnak ijesztgetni. Tudják ezek egyáltalán, mit csinálnak?

Furcsa visszagondolni, de annak idején ez a sorozat még nem egy mainstream CGI móka volt, ahol minden egyes rész után lehetett menni fröcsögni az üzenőfalakra. Már akkor tömegeket mozgatott meg, de akkor még a mesteri történetszövés, a sokkoló fordulatok, a rengeteg erőszak és a szex jelentette a Trónok harca fő vonzerejét. Szinte nem múlhatott el egyetlen rész sem valamilyen erotikus közjáték nélkül, szinte nem volt olyan hölgy vagy kurva, aki a színre lépése után pár perccel, ne dobta volna le azonnal a textilt. Nem hiába mondják, hogy régen minden jobb volt. Most pedig, hogy hamarosan adásba kerül a legutolsó epizód, nézzük át, kik voltak a leggyönyörűbb, legdögösebb, legveszélyesebb, legszexibb nők a sorozat nyolc évada során. A lista mondanom sem kell, erősen szubjektív, a képek 18 karikásak, a leírások pedig spoileresek.

Makk Károly már az ötvenes évek második felében filmet akart készíteni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából, az Örkény István és Bacsó Péter által írt forgatókönyv azonban akkor nem kapott zöld utat. Húsz év múlva nyílt lehetőség a megvalósításra: az újonnan alakult Dialóg Filmstúdió ugyanis egy szellemes és ízléses vígjátékkal akart bemutatkozni, és erre a célra Makk félretett filmterve tökéletesnek tűnt. A novella címe forgatás közben változott meg. Az Egy erkölcsös éjszaka középpontjában egy különös játék áll, akárcsak a direktor korábbi remekműve, a Szerelem (1971) esetében. Ez utóbbi főszereplője, Luca elhiteti betegsége miatt ágyhoz kötött anyósával, hogy az öregasszony fia azért van hosszú ideig távol, mert filmet forgat külföldön, pedig valójában börtönben sínylődik mint politikai fogoly. Az Egy erkölcsös éjszakában Mutter, a bordély-tulajdonosnő és „pipikéi” eljátsszák a náluk lakó csélcsap fiatalember váratlanul látogatóba érkezett naiv édesanyja előtt, hogy a házuk egy köztiszteletnek örvendő panzió. Egyik filmből se derül ki egyértelműen, hogy az öreg hölgyek elhiszik-e a hazugságot, vagy pedig beszállnak a játékba, és csupán úgy tesznek, mintha elhinnék. A kritikusok egy része fanyalgással fogadta az Egy erkölcsös éjszakát, de a közönség szerette, és kedvező visszhangja volt az 1978-as cannes-i filmfesztiválon is, ámbár díjat ott nem nyert. Ellenben a magyar filmkritikusok 1978-ban a Mamát alakító Makay Margitnak ítélték a legjobb női főszereplő díját, míg a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat Tarján Györgyi vehette át Darinka, a jólelkű örömlány megformálásáért. Makay díja a lehető legjobb helyre került, mindazonáltal az elismerést a zseniális Psota Irén is megérdemelte volna, aki valósággal brillírozik a Mutter szerepében. Az Egy erkölcsös éjszaka az új évezredben a hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar filmklasszikusává vált, forgatókönyvének felhasználásával zenés színpadi változatok is születtek.    

Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.

Múlt héten, a sajtóvetítés után olyan arcbamászóan modoros „kritikák” jelentek meg a negyedik Bosszúállók filmről, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. A kritikusok letették a fegyvert a hype előtt, azonnal megadták magukat, és szó nélkül kapituláltak, gyakorlatilag nem írtak kritikát, arra hivatkozva, nehogy elspoilerezzenek valamit, és elrontsák a közönség szórakozását. A végső csavar pedig az, hogy magában a filmben semmi olyan nem történik, amit ne tudtunk volna előre. Így utólag a rendező Russo testvérek nyilatkozata, hogy mindenki vigyázzon a spoilerezéssel, akár még trollkodásnak is tűnhet. Beigazolódik az a rajongói elmélet, amiről még én is tudtam – pedig sose foglalkoztam ezekkel –, és lejárnak azok a szerződések, amelyekről tudjuk, hogy lejárnak. Itt nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogy hogyan.

A szadizmus névadója, De Sade márki (1740–1814) az emberiség történetének egyik leghírhedtebb és legvitatottabb személyisége. Az utókor sokáig aberráltnak és pszichopatának tartotta – nem minden ok nélkül! –, a huszadik század második felétől azonban személyét árnyaltabban próbálják bemutatni a történelemmel, filozófiával és irodalommal foglalkozó szakemberek. Az új évezredben egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nézetekkel, hogy igazából a márki filozófiája volt megbotránkoztató és felforgató, nem pedig szélsőséges szexuális élete, amely valószínűleg nem volt betegesebb, mint ami abban a korban a felsőbb köröket egyébként is jellemezte. Az egyén teljes szabadságát hirdette, ezért ellenzett minden társadalmi rendszert, ami ezt korlátozta. Úgy gondolta, hogy az egyénnek ki kell élnie minden elfojtott vágyát, mert az elfojtás még veszélyesebb, mint a szenvedélyek szabadjára engedése. Tulajdonképpen az anarchizmus és a szexuális szabad(os)ság egyik úttörője volt. Írói munkássága a börtönévei alatt bontakozott ki. Egyik legjelentősebb műve a Justine, amelyet háromféle változatban is megírt. A regény hősnője, a történet kezdetén mindössze tizenkét esztendős (!) Justine erénye miatt kénytelen elviselni a különféle sorscsapásokat, míg nővére, Juliette a bűn útját járva egyre magasabbra jut a társadalmi ranglétrán. Az elmúlt bő öt évtizedben a könyv alapján több filmváltozat is készült, a hősnőt azonban mindegyikben néhány évvel öregítették, hogy az alkotók elkerüljék a cenzúrát és a várható közfelháborodást. A legismertebb verziót a spanyol botrányfilmes, Jess Franco rendezte, éppen ötven éve. A címszerepet az akkor még énekesnőként és színésznőként egyaránt pályakezdő Romina Power játszotta – a direktor szerint csapnivalóan. A Justine nem számít tipikus Franco-filmnek, ennek ellenére pontos tükörképe a rendező egész munkásságának: vitathatatlan vizuális tehetségről árulkodó, összességében mégis súlytalan alkotás. 

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!         

A western hosszú évekig nemkívánatos műfaj volt a magyar mozikban. A filmforgalmazással foglalkozó illetékesek azzal indokolták elutasításukat, hogy a vadnyugati filmek meghamisítják a történelmet, és valójában a gyarmatosító Egyesült Államok dicsőségét zengik. Ma már mosolygunk ezen az állásfoglaláson, ámbár el kell ismerni, hogy volt némi valóságalapja. A történelmi hűség ugyanis tényleg nem volt a westernek nagy erőssége, főleg az indiánok ábrázolását illetően, akiket igen gyakran negatív kontextusban szerepeltettek. A hatvanas évek végén merült fel először az az ötlet, hogy a hazai moziműsort színvonalas westernekkel is gazdagítani kéne. Első körben A hét mesterlövész (1960) és az Idegen a cowboyok között (1958) bemutatása került szóba a Filmtudományi Intézet mozija, a budapesti Filmmúzeum (a mai Belvárosi Színház) és állandó vetítőhelyei részére. A Film-főigazgatóság illetékese az Intézet vezetőjének írt levelében kifejtette, hogy „a westernfilmek átvételét az egész forgalmazási politikára kiterjeszthető elvi döntésnek kell megelőznie”. Ez az elvi döntés nyilván meg is született, hiszen idővel mindkét filmet bemutatták, ráadásul az eredeti tervekkel ellentétben nem a Filmtudományi Intézet forgalmazásában, hanem az országos mozihálózatban. Az első fecskéket folyamatosan követték az újabbak (Mackenna aranya, Kis nagy ember, A kék katona, Volt egyszer egy vadnyugat stb.), a televízió is színesítette a kínálatát westernekkel, a Filmmúzeum pedig a műfaj filmtörténeti klasszikusaiból (Délidő, Butch Cassidy és a Sundance kölyök stb.) szemezgetett. A műfajjal szembeni előítéletek gyengülésének köszönhetően a spagettiwesternek is kezdtek beszivárogni hazánkba. Ezekkel kapcsolatban a nihilizmus és az erőszak volt a korábbi elutasítás leggyakoribb indoka. Mérget ugyan nem vennék rá, de úgy tudom, a Hé, barátom, itt van Sabata! (1969) volt az első spagettiwestern a magyar mozikban, két évvel a világpremier után. (Igaz, hogy az 1967-es Rita, a vadnyugat réme már a következő évben eljutott hazánkba, ám az nem igazi spagettiwestern volt, hanem inkább egy zenés filmparódia westernmiliőbe helyezve.)

Ákos, Donát és Zoli barátomnak

A filmtörténet egyik legrokonszenvesebb sztárja, a francia Jean-Paul Belmondo épp holnap tölti be 86. életévét. Hogy mégis egy nappal előbb jelenik meg ez az írás az egyik legsikeresebb filmjéről, annak egyetlen oka az, hogy három jó barátommal közös privát filmklubunk ma esti műsorán a Zsaru vagy csirkefogó? is szerepelni fog. Ez a fordulatos bűnügyi vígjáték egy rendkívül gyümölcsöző alkotói együttműködés kezdetét jelentette Bébel és Georges Lautner rendező között. Csak Párizsban több mint egymillió nézője volt, és nagy sikert aratott külföldön is, különösen Spanyolországban és az NSZK-ban. Ezen felbuzdulva Belmondo és Lautner még négy filmet készített közösen: Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). A Zsaru vagy csirkefogó? már a címében is Belmondo imázsával játszik, hiszen a sztár leggyakrabban kemény öklű rendőröket vagy vagány széltolókat alakított. Ebben a filmjében mindkét oldaláról bemutatkozik, és veszélyes jeleneteinek többségét – ahogyan tőle megszokhattuk – ezúttal is kaszkadőr nélkül játszotta. A kiváló magyar szinkronban Belmondo Sztankay István hangján szólal meg, ami jelentősen hozzájárult a film hazai népszerűségéhez.   

Terence Stamp (Egyesült Királyság, London, Stepney, 1938. július 22.) angol színész az 1960-as évek elején kezdett filmezni. Már legelső filmszerepe nemzetközileg ismertté tette a nevét. Az 1960-as évek egyik legígéretesebb és legjelentősebb új sztárjának számított, ekkoriban olyan világhírű rendezőkkel forgatott, mint William Wyler, Joseph Losey, Kenneth Loach, John Schlesinger, Federico Fellini és Pier Paolo Pasolini. Később is volt alkalma a szakma kiválóságaival dolgozni, elég csak Richard Donner, Peter Brook, Stephen Frears, Michael Cimino, Oliver Stone, Ivan Reitman, Steven Soderbergh és George Lucas nevét említeni. Az 1970-es évek elején részben magánéleti problémák miatt évekre visszavonult, és a Távol-Keleten próbált újra feltöltődni. 1975-től ismét folyamatosan forgat. Sikerült visszakerülnie az élvonalba, néhány emlékezetes főszerepet leszámítva azonban inkább karakterszerepekben látható. Általában jól kijött a partnereivel és a rendezőivel, különösen szívesen dolgozott Peter Ustinov, William Wyler, Federico Fellini, Stephen Frears és Steven Soderbergh irányítása alatt. Saját filmjei közül a Billy Budd (1962), A lepkegyűjtő (1965), a Toby Dammit (1968, a Különleges történetek utolsó epizódja), a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) és az Amerikai vérbosszú (1999) a kedvencei. 

„Akácfára rászállott a vadgalamb,
Marcaliban megkondult a nagyharang.
Hej, Simon pap, Simon pap, komenista Simon pap,
Jézus Krisztus árulója nem te vagy.”

Gyöngyössy Imre első játékfilmje, az 1969-ben bemutatott Virágvasárnap egy olyan népballada ihletésére készült, amely a Tanácsköztársaság bukása után brutálisan kivégzett marcali papról, Simon Józsefről és barátjáról, Krénusz János tanítóról szólt. A direktor maga írta a forgatókönyvet, a dramaturg Bacsó Péter volt, az egyik díszlettervező pedig Huszárik Zoltán, aki akkoriban saját első játékfilmje, a Szindbád (1971) előkészítésén is dolgozott. Simont a Szlovákiából érkezett Frantisek Velecký alakította, Krénuszt (a filmben Urénusznak hívják) pedig az amatőr Tóth Benedek, aki több filmszerep után a Virágvasárnapban állt utoljára a kamerák elé. Gyöngyössy alkotását elismerően fogadták a kritikusok, és sikerrel vetítették az 1969-es pesarói filmfesztiválon is. Az 1970-es Magyar Játékfilmszemlén a Virágvasárnap fődíjat, Gyöngyössy Imre pedig forgatókönyvírói díjat kapott. A rendező legtöbb játékfilmjéhez hasonlóan ma már ez is a nehezen megtekinthető hazai alkotások sorába tartozik. A MaNDA szorgalmas filmfelújító tevékenységének köszönhetően talán lesz majd alkalmunk legalább a televízióban újra látni, netán DVD-n is megvásárolni. (Gyöngyössy munkásságáról A szarvassá vált fiúk című alkotásáról szóló ismertetőmben írtam részletesebben.)

Az illusztrációk többségét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Önzetlen segítsége nélkül ez az ismertető nem született volna meg, hálás köszönetem érte.

Aktív korában Richard Lester a filmművészet egyik polihisztora volt: ténykedett producerként és színészként is, forgatókönyveket írt, zenét szerzett, de mindenekelőtt rendezett. Ő volt a brit filmes új hullám, a free cinema egyik legjelentősebb alakja, noha nemzetiségére nézve valójában amerikai. Kiemelkedő közönségsikert ért el a pályája csúcsán álló Beatles együttessel forgatott két szellemes filmje, az Egy nehéz nap éjszakája (1964) és a Help! (1965). Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotása, A csábítás trükkje (1965) a hatvanas évek brit filmművészetének egyik klasszikussá nemesedett darabja. Nevéhez fűződik id. Alexandre Dumas megunhatatlan kalandregénye, A három testőr talán legjobb, legszellemesebb filmváltozata, amelyet két részben mutattak be: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Két folytatást is rendezett Richard Donner világsikerű kalandfilmjéhez, a Supermanhez (1978), amelyekkel magára haragította a képregényhős (és az eredeti Donner-film) rajongóinak népes táborát, pedig kereskedelmileg egyik sem volt bukás. 1989-ben folytatta a muskétások történetét, A testőrök visszatérnek forgatásán azonban egy tragikus balesetben életét vesztette jó barátja, Roy Kinnear színész. A tragédia és a film bukása miatt a direktor visszavonult, és azóta csak Paul McCartney kérésére készített két zenés dokumentumfilmet. Lester 1956. augusztus 28-án feleségül vette Deirdre Vivian Smith koreográfust, akitől két gyermeke született, Dominic és Claudia.