Gyerekkoromban a tévében láttam először Az oroszlán ugrani készül című magyar filmet. Évekig csupán két dologra emlékeztem belőle: Bujtor István kaszkadőrmutatványaira és arra, hogy Psota Irén perverz élvezettel megkorbácsolja a félmeztelen Medveczky Ilonát. Őszintén megvallom, amikor érettebb fejjel újra megnéztem a filmet, akkor se igazán maradt meg az emlékezetemben ennél több. Mégis az volt a véleményem, hogy a kritikusok 1969-ben túl szigorúak voltak Révész György alkotásával, leginkább a nyelvüket köszörülték rajta. Mai fejemmel is azt mondom, hogy akkor nem volt egészen igazuk, bár ma már sok mindenben osztom a véleményüket. Vannak azonban a filmnek olyan erényei is, melyeket ötven éve nem lett volna ildomos dicséretként emlegetni, napjainkban viszont igazságtalanság lenne elhallgatni. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy lényegében Az oroszlán ugrani készül volt az első kísérlet egy nyugati típusú modern közönségfilm elkészítésére, sőt azt is mondhatnám, hogy ez volt az első magyar akciófilm. Kémfilmeket láthattunk már korábban is, főleg szocialista kivitelben: mindegyik nagyon komolyan vette magát, és a nézőnek el kellett hinnie, hogy a rohadó kapitalizmus már réges-rég elenyészett volna, ha az imperialista ügynökök nem szivárognának be a vasfüggöny mögé ipari titkokat, csúcstechnológiai újításokat lopni. Jelen film esetében már többről van szó: az emberiség sorsáról, amely egy baktériumfegyver miatt kerül veszélybe. Valószínűleg egy nyugati típusú szórakoztatófilm ötletét csak úgy lehetett lenyomni a hazai cenzorok torkán, hogy az alkotók feltűnően hangsúlyozták: ők ezt nem veszik komolyan, hanem idézőjelbe teszik, hiszen az ilyen szuperügynökökről, menő fejekről szóló filmek igazából nevetségesek. A félrevezetés tökéletesen sikerült, a forgatási engedélyt megadták, s így adódott elő az a furcsa helyzet, hogy a hazai néző előbb láthatott egy James Bond-paródiát, mint egy eredeti filmet a sorozatból. (Kivéve az 1965-ös Tűzgolyót, amelyet Tengeri cápák címmel egy napig vetítettek az 1968-as budapesti Angol Filmhéten.) Jómagam hajlamos vagyok azt hinni, hogy Az oroszlán ugrani készül esetlensége, ügyetlen megoldásai részben abból fakadnak, hogy ilyen típusú film korábban nem készült nálunk, ráadásul nehéz feladatnak bizonyult első nekifutásra egyforma hatásfokon megmutatni a dolgok színét és fonákját is. (Mindazonáltal jegyezzük meg azt is, hogy Révész alkotásának egyik ötlete, a dobhártyaszaggató ultrahang segítségével gyilkoló telefon csak négy évvel később bukkant fel egy Bond-filmben!) Sutaságok ide vagy oda, a korabeli magyar néző így is belekóstolhatott a tiltott gyümölcsbe, ízelítőt kaphatott abból, hogy a szórakoztatófilm fogalma valójában sokkal szélesebb, mint azt a béketábor ún. közönségfilmjei alapján gondoltuk. A rendszerváltás óta a világpremierrel egy időben láthatjuk a 007-es ügynök legújabb kalandjait, naprakészek vagyunk a nyugati akciófilmekből is, melyek mellett Az oroszlán ugrani készül már labdába se rúghat. Még se feledjük el, hogy elsőként nyitott számunkra ablakot a nyugati típusú filmkészítés és közönségszórakoztatás felé. 

Féltem ettől a filmtől. Méghozzá a rendező, Jorgosz Lanthimosz miatt. Előző alkotása, az Egy szent szarvas meggyilkolása iskolapéldája azoknak a művészieskedő, modoros, ám lényegében semmitmondó filmeknek, amelyeket a nézők többnyire utálnak, a kritikusok pedig szinte kivétel nélkül istenítenek. A félelmem nem bizonyult teljesen alaptalannak, de szerencsére Lanthimosz minden igyekezete ellenére egy remek film született.

A családi legenda szerint édesapámtól örököltem a filmek iránti vonzódásomat, mert fiatalkorában ő járt gyakran moziba, és sokat tudott az akkori hazai és külföldi sztárokról. Gyerekkoromból természetesen elsősorban a szocialista országokból importált mesefilmekre emlékszem, mint például a keletnémet Jégkirálynő és a Hatan hetedhét országon át, a szovjet A görbe tükrök birodalma, a román Veronika és a bűvös zsák, a csehszlovák Három mogyoró Hamupipőkének és hasonlók, meg olyan nyugati szuperfilmekre, mint az amerikai Mackenna aranya (ezt máig nagyon szeretem) vagy az olasz Dorellik jön (ezt pár évvel később újra láttam, és akkor már csalódást okozott). Imádtam moziba járni, egy másik univerzum nyílt meg előttem olyankor, ami nem egyszer érdekesebb és izgalmasabb volt, mint a valóság, amelyben éltem. Viszonylag jó tanuló voltam különösebb magatartási problémák nélkül, szóval szinte mindig ki tudtam hízelegni édesanyámtól a mozijegyre és moziújságokra valót. A közelünkben lévő két moziba (Május 1., Bem) általában egyedül is elengedtek, talán ezért is alakult így, hogy a filmnézés számomra mindig is inkább magányos, és nem társas szórakozás volt. Amikor az Árvácskát forgatták, már filmőrültnek számítottam, és fel is vettem a majdan megnézendő filmek listájára. Jól emlékszem a tévéreklámjára is: azt a jelenetet emelték ki, amikor Árvácska megszökik Dudáséktól, és bár egyedül akar menni, Boris, a tehén engedelmesen baktat utána. Pénzt végül nem kellett áldoznom a jegyre (a premiermozikban a legolcsóbb jegy ára négy forint volt, nekem valóságos vagyon, négygombócnyi fagyi ára), mert valamelyik napon az egész osztály (sőt lehet, hogy az egész iskola) elment megnézni. Nagyon tetszett a film, nagynénéim jóvoltából ugyanis volt némi személyes tapasztalatom is a falusi életről, és meghatott Árvácska tragikus sorsa. Igazi mélységeit persze csak később láttam meg, hiszen naiv kisfiúként például fogalmam se volt arról, hogy a Madaras József által alakított Pista bácsi a történet elején valójában mit is tett a szerencsétlen kislánnyal. Felnőttként tudtam igazán értékelni a film szakmai erényeit is, a lenyűgöző operatőri munkát, a rendezés megannyi finomságát, a színészek kimagasló és hiteles játékát. Jelen írás apropóján újra megnéztem: ennyi év után is nagy hatású mű, és sajnos aktuális is, mert ha nem is feltétlenül tanyasi környezetben, de még ma is sok Árvácska él közöttünk.

A film plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem mindkettőjük önzetlen segítségéért.

Kedvelem Spike Lee munkásságát, sőt annak idején Az utolsó éjjel meghatározó élmény volt számomra: egy elképesztő erejű drámának tartom, ami minden szintjén kiválóan működik. Ha pedig Spike Lee-ről és a faji ellentétekről van szó, akkor nem szabad szó nélkül hagyni a Szemet szemért című alkotását sem. Ezzel robbant be még ifjú rendezőként a köztudatba, és azóta sem sok film tudta ennyire komplexen, ennyire sok szempontból bemutatni az USA-ban folyamatosan forrongó etnikai ellentéteket, anélkül hogy didaktikussá vagy képmutatóvá, vagy hazuggá, vagy leegyszerűsítővé vált volna.

Az elmúlt bő huszonöt évben elég sok felesleges remake-et láttam. Csak néhány példa a hosszú sorból: A három testőr 1993-as és 2011-es filmváltozata, A Sakál (1997), a Halloween (2007), a Péntek 13. (2009), Az emlékmás (2012), a Robotzsaru (2014), a Ben-Hur (2016) vagy éppen a Bosszúvágy (2018). Ugyanakkor privát listámon szerepel jó néhány klasszikus hollywoodi film, melyre szerintem valóban ráférne egy modern, korszerű remake: Most és mindörökké (1953), A piszkos tizenkettő (1967), Kémek a Sasfészekben (1968), A 22-es csapdája (1970), bár ha jól tudom, ez utóbbiból épp mostanság készül egy tévésorozat. (A közeljövőben a mozifilmmel bővebben is foglalkozni fogunk.) Listámon szerepelt a Pillangó is, amelynek már 2017-ben elkészült a remake-je, ennek ellenére csupán a tavalyi év második felében kezdődött el a világforgalmazása, s mellesleg magyarországi bemutatójáról még mindig semmi hír. A rendező, a dán Michael Noer már a forgatás előtt hangsúlyozta, hogy nem remake-et akar készíteni, hanem újragondolja az eredeti történetet, ennek ellenére a forgatókönyv megírásához figyelembe vették az 1973-as film szkriptjét is. A két főszerepet Charlie Hunnam és Rami Malek alakítja, akiknek karrierje még csak most kezd igazán szárnyalni. Tulajdonképpen ezért is nehezen érthető, miért nem akadt még mindig magyar forgalmazó, amelyik felvállalná az új Pillangót legalább DVD-n és Blu-Rayen.