Patrick Hernandez (Párizs, Le Blanc-Mesnil, 1949. április 6.) francia énekes a diszkózene népszerűségének csúcsán vált ismertté, de nem sikerült tartósan megmaradnia a műfaj élvonalában. 1979-ben megjelent Born to be Alive (Elevennek születtem) című felvétele kiugró sikert aratott, és ma már a diszkózene egyik legismertebb klasszikusának számít. Imázsának eleinte elengedhetetlen kelléke volt a sétapálcája, amely a koreográfiában is szerephez jutott. Nős, egy lánya van. Felesége keresztneve: Lætitia, 2006-ban született lányáé: Victoria.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A budapesti Filmmúzeum a Tanács körúton (ma: Károly körút) a hetvenes-nyolcvanas években a filmbarátok oázisa volt, a legérdekesebb fővárosi mozi. Műsorán olyan művek szerepeltek, melyek vitathatatlanul figyelemre méltók, sőt sokszor kifejezetten értékesek is voltak, ám anyagi vagy ideológiai okokból a széles moziforgalmazásba nem kerülhettek be. A Filmmúzeum közönsége láthatott először legálisan egy James Bond-filmet, a Tűzgolyót (1965), amelyet Tengeri cápák címmel vetítettek az 1968-as Brit Filmnapokon. Itt láthattuk Pier Paolo Pasolini életművének legjavát is: főként a Máté evangéliuma (1964), a Teoréma (1968) és Az Élet trilógiája (1971–1974) kiugró sikert ért el, némelyik évekig műsoron volt. A Filmmúzeum hozta el hozzánk Roman Polański klasszikus horrorjait is (Iszonyat, 1965; Vámpírok bálja, 1967; Rosemary gyermeke, 1968; A bérlő, 1976), A majmok bolygóját (1968) – ezt később az országos mozihálózat is átvette – és Bruce Lee A Sárkány közbelép (1973) című utolsó, még befejezett filmjét. Ide futott be elsőként a Bonnie és Clyde (1967), Az ördögűző (1973), a Taxisofőr (1976), A bádogdob (1979), az Utolsó tangó Párizsban (1972), A nagy zabálás (1973) és Az utolsó asszony (1976) is, hogy egyik nagy kedvencemről, a Fellini-Satyriconról (1969) ne is szóljak. A kuriózumok közé tartozott a svéd Vilgot Sjöman meztelenséggel fűszerezett drámája, a Szégyenlős Charlie (1971) és egy vicces finn filmvígjáték, az Ádám évakosztümben (1971). Finn film még nem szerepelt a MovieCopson, és mi tagadás, a vígjátékokkal sem állok túl jól. Szóval a mai opusz igazi különlegességnek ígérkezik, ráadásul filmtörténeti kitekintésre is alkalmat ad, hiszen a témának korábban három filmváltozata is volt már.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit férfi és női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Alfred Hitchcock ötvenedik játékfilmje, a javarészt Kelet-Berlinben játszódó Szakadt függöny (1966) csalódást okozott a kritikusoknak és a közönségnek is, pedig korábban a Mester figyelemre méltó sikereket ért el a kémfilmjeivel. Igaz, azokban kerülte a direkt politizálást, és a hangsúlyt főként arra helyezte, hogyan találja fel magát a gyanútlan átlagpolgár, aki akaratán kívül kémügyekbe keveredik. A Szakadt függöny fiaskója ellenére Hitchcock következő alkotása, a Topáz (1969) még egyértelműbben politizáló film lett, mint az elődje. Alapjául Leon Uris azonos című bestsellere szolgált, amely egy megtörtént kémbotrány zömmel fiktív feldolgozása a kubai rakétaválság idejéből. Az eset fényt derített arra is, hogy az oroszoknak Charles de Gaulle francia elnök közvetlen környezetében is beépített emberük van. Az ebből fakadó bonyodalmak miatt egy időre hűvössé vált az Egyesült Államok és Franciaország kapcsolata. A Topáz az egyik legnagyobb bukásnak számít a Mester életművében, de ennek nem annyira a politikai tartalom az oka, inkább az, hogy az opusz forgatása a Hitchcockra egyáltalán nem jellemző szervezetlenség és fejetlenség kíséretében zajlott. A bevételi esélyeket jelentősen csökkentette, hogy a filmben nincsenek nagy sztárok, a legtöbb szerepet európai karakterszínészek játsszák. A Topázhoz a Universal filmstúdió nyomására háromféle befejezést is forgattak. A teljes változat játékideje 143 perc, a leggyakoribb azonban a 126 perces verzió.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!   

Živko Nikolić montenegrói rendező A bűn szépsége (1986) című alkotása egyike volt a jugoszláv filmművészet utolsó nagy nemzetközi sikereinek. A történet központi konfliktusa az ősi hagyományok és a modern erkölcsök drámai ütköztetéséből adódik. Miközben Montenegró hegyi falvaiban az ősi szokások szerint a házasságtörő asszonyt a férje halállal büntetheti, addig néhány kilométerrel odébb, a tengerparton virágzik a nudizmus. Az engedelmes montenegrói fiatalasszony, Jaglika a nudista kempingben kap munkát. A mindennapos meztelenség látványa eleinte zavarba hozza, később azonban egyre nagyobb hatást gyakorol rá a ruhátlansággal együtt járó felszabadultság és természetesség, és az idejétmúlt hagyományok nyomasztó hatása alól felszabaduló Jaglika elköveti a halálos bűnt… Az 1986-os pulai filmfesztiválon nagy tetszést aratott a film, a női főszereplő, Mira Furlan megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat. A média élénken érdeklődött a csábítást jelentő fiatal nudista pár iránt is: a lányt a jugoszláv topmodell, Ines Popović Kotman, a fiút a francia Alain Noury alakította, aki Jugoszláviában maradt, megnősült, de 1990-ben felhagyott a filmezéssel. A bűn szépsége Belgiumban, az NSZK-ban és Izraelben különösen kedvező fogadtatásra talált, Magyarországra is eljutott. Az új évezredben a jugoszláv filmörökség része lett, a felújított kópiát 2018-ban újra bemutatták.     

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

A Nagyítás (1966)  mellett Michelangelo Antonioni másik népszerű kultfilmje az amerikai színekben forgatott Zabriskie Point (1970) című dráma. A maga idejében nem fogadták túl jól: a kritikusok kíméletlenül levágták, a közönségsiker is elmaradt, ám az évek múlásával felértékelődött. Köszönhető ez elsősorban az operatőri munkának, a ragyogóan megválasztott és felhasznált kísérőzenének, valamint a két amatőr főszereplő, Mark Frechette és Daria Halprin karizmatikus személyiségének. A Zabriskie Point megítélése az új évezredben sem egyöntetűen pozitív, ám az kétségtelen, hogy különös hangulata, vizuális szépsége nem hagyja közömbösen a nézőt.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A magyar irodalom tragikus sorsú tehetsége, Szerb Antal (1901–1945) 1932-ben Párizsban kezdte írni A Pendragon legenda című misztikus regényét, amely két évvel később jelent meg először. Bár az irodalomtörténészek nem ezt tartják legjobb és legjelentősebb művének, az olvasók körében mégis évtizedek óta nagy népszerűségnek örvend. Egy ideje úgy is emlegetik, mint a nemzetközi bestseller, A rózsa neve magyar változatát, amely évtizedekkel előzte meg Umberto Eco könyvét, noha jómagam nem sok hasonlóságot látok a két mű között. A közönség szórakoztatását mindig is fontosnak tartó filmrendező, Révész György 1974-ben készítette el A Pendragon legenda filmváltozatát. Ő írta a forgatókönyvet is, melybe más Szerb-művek bizonyos motívumait is átemelte. A fontosabb szerepeket a hazai színjátszás ma már legendásnak számító alakjai játszották, mint például Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Halász Judit, Tímár Béla, Moór Marianna, Tordai Teri, Major Tamás, Kállai Ferenc, Tábori Nóra és Schütz Ila. A film a maga idejében közönségsikert aratott, az idő múlásával azonban kissé feledésbe merült. Véleményem szerint Szerb regénye kitűnő alapanyag lehetne egy friss remake-hez is, hiszen a világ mostanság egyre inkább azt a sötét arcát mutatja, amely elől anno Bátky professzor, a főhős, Anglia nyugalmas-misztikus világába menekült. Remake helyett egyelőre egy musicalben újult meg a történet, amelyet a Budapesti Operettszínház mutatott be.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Andrea True (Egyesült Államok, Nashville, 1943. július 26. – Egyesült Államok, New York, Kingston, 2011. november 7.) amerikai énekesnő és pornófilmcsillag az 1970-es évek elején kezdett el filmezni. Eredeti neve: Andrea Marie Truden. A pornóiparban az Inger (Inga) Kissin, az Ida King, a Louis Grimes, az Andrea Travis, a Catherine Warren, a Singh (Singe) Low és a Sandra Lips művészneveket is használta. 1976-ban énekesnőként is bemutatkozott, More, More, More című felvétele a diszkó műfaj egyik korai örökzöldjévé vált. Az 1970-es évek végén mind pornósztárként, mind énekesnőként leáldozott a csillaga. Az új évezredben asztrológiával foglalkozott, illetve egy drog- és alkoholfüggőket kezelő rehabilitációs központ tanácsadójaként ténykedett. Élete utolsó évei betegen és magányosan teltek. Szívelégtelenségben hunyt el.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A svéd adóhivatal zaklatásai miatt a világhírű rendező, Ingmar Bergman 1976-ban elhagyta a hazáját, és a nyugat-németországi Münchenben telepedett le. Német emigrációja idején forgatta a Kígyótojás (1977) című drámáját, amely a húszas évek fasizálódó Berlinjében játszódott. A történet alapjait még Svédországban dolgozta ki. Az opusz sem szakmailag, sem anyagilag nem bizonyult számottevően sikeresnek. A művészt rendezni hívták a müncheni Residenztheaterbe is. Itt olyan műveket vitt színpadra, mint például az Álomjáték (August Strindberg), a Három nővér (Csehov), a Tartuffe (Molière), a Hedda Gabler (Henrik Ibsen) vagy az Yvonne, burgundi hercegnő (Witold Gombrowicz). Bergman úgy vélte, hogy a társulattal való munkakapcsolatának jót tenne, ha közösen készítenének egy tévéfilmet. A szándék a Jelenetek a bábuk életéből (1980) című alkotással valósult meg, amelyhez a Mester egyik félretett forgatókönyve szolgált kiindulási alapként. Bergman ebből emelt ki két mellékfigurát, Petert és Katarinát – akik nevezetes műve, a Jelenetek egy házasságból (1973) mellékszereplőiként egyszer már feltűntek nála –, és önálló történetet alkotott köréjük. A tévéfilmet a legtöbb országban mozikban forgalmazták először, aminek Bergman nem örült túlságosan, mert ő eleve a tévéképernyő sajátosságaira gondolva készítette a filmet. Kritikai visszahangja nem volt különösebben lelkes. Természetesen a nagy művésznek kijáró tisztelettel fogadták: méltányolták, hogy Bergman próbálja megőrizni művészete legjobb hagyományait, ugyanakkor törekszik a megújulásra is, a konklúzió mégis inkább az volt, hogy a végeredmény nem állítható egy sorba a zseniális rendező legnagyobb klasszikusaival. 

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Valamikor a hetvenes évek közepén, fiatal kölyökként a kezembe került a Sportolj velünk című magazin valamelyik száma. A hátsó borítón egy fürdőnadrágos fiatal fickó pózolt. Hatalmas izmai voltak, még sosem láttam ilyen igazi Herkulest. Akkoriban ugyanis azt se tudtam, mi az a testépítés. (Na, nem mintha most már igét tudnék hirdetni ebben a témában.) A srácot valamiféle csodabogárnak láttam: leginkább érdekesnek tűnt, de az eszembe se jutott, hogy „nahát, én is szeretnék így kinézni”. Kibetűztem, hogy hívják: A-r-n-o-l-d S-c-h-w-a-r-z-e-n-e-g-g-e-r. „Hát ezzel a névvel inkább holnap tessék jönni” – gondoltam magamban. De már akkoriban is furcsán járt az agyam, és a megjegyezhetetlennek tűnő dolgokat jegyeztem meg a leghamarabb. Például a Schwarzenegger nevet. Mindazonáltal, mea maxima culpa, nem lettem a Sportolj velünk állandó olvasója, pedig mint utólag megtudtam, többször is tudósítottak Arnold sportsikereiről. Legközelebb egy 1980-as Filmszem magazinban olvastam róla újra. A minihír arról szólt, hogy film készült a tragikusan elhunyt hollywoodi kebelcsodáról, Jayne Mansfieldről, kinek magyar származású férjét, a testépítő Mickey Hargitayt az osztrák Arnold Schwarzenegger játssza. A horrorisztikus autóbalesetben meghalt bögyös Jayne miatt arra gondoltam, jó lenne megnézni ezt a filmet, de sajnos akkoriban nem jutott el hozzánk. (Azóta se láttam.) Aztán 1985-ben megint találkoztam az Arnold Schwarzenegger névvel, amikor egy maszek lemezboltban vettem egy német Bravo magazint. Mi tagadás, akkor már kinőttem abból a korból, hogy Bravót lapozgassak, de mentségemre elmondanám, hogy amikor még abban az életkorban voltam, ez az újság nem volt elérhető Magyarországon. Szóval valamennyit be akartam pótolni kamaszkorom elmaradásaiból, és átfutottam a magazint. A filmrovat a Terminator című filmet ismertette: ez a „Film-Foto-Roman” határozottan kedvcsináló volt, de nem sok reményt láttam arra, hogy az opusz eljusson a magyar mozikba. Négy évvel később mégis megtörtént, és már elsőre tetszett. Mindmáig ez az egyetlen kedvencem a gépemberről szóló szériából, s a negyvenéves évforduló kapcsán rögvest tekintsük is át megszületésének történetét. (A sztori ismertetésétől ezúttal eltekintek, azt nyilván mindenki ismeri.)

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Jövőre lesz ötvenesztendős a nálunk főleg a hollywoodi produkcióiról ismert Paul Verhoeven harmadik holland játékfilmje, a Forró verejték (1975), amely a kilencvenes években VHS-en jutott el Magyarországra, és néhány éve párszor játszotta a néhai Filmmúzeum tévécsatorna is. A történet alapjául Neel Doff (1858–1942) holland írónő önéletrajzi trilógiájának motívumai szolgáltak. A főszerepeket Verhoeven előző alkotása, a világsikerű Török gyümölcs (1973) nagyszerű párosa, Monique van de Ven és Rutger Hauer játszotta. Bár a kritikusi fanyalgás ellenére a Forró verejték közönségsikert aratott Hollandiában, a produceri közbeavatkozások miatt Verhoeven elégedetlen vele, és egyszer úgy nyilatkozott, hogy az összes filmje közül ez az egyetlen, amelyet újraforgatna, ha tehetné.

FIGYELEM! A következő blogbejegyzés néhány illusztrációja női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak azok kattintsanak a „TOVÁBB” gombra , akik az ilyesmire nem érzékenyek, és betöltötték már a 18. életévüket.