„Le akarok leplezni minden misztériumot:
a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést,
a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit.
Mester vagyok a szemfényvesztésben.
Hallgassatok ide!”
(Arthur Rimbaud: Egy évad a pokolban / 3)
A világirodalom két francia költőfejedelme, Arthur Rimbaud (1854–1891) és Paul Verlaine (1844–1896) munkássága az utókor számos művészét inspirálta. Legendás barátságuk és botrányos szerelmük megannyi műalkotás témájául szolgált. Két figyelemre méltó film is született róluk: az olasz Nelo Risi Egy évad a pokolban (1971) című alkotása és a lengyel Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás (1995) című opusza, amely Christopher Hampton drámája nyomán készült. Az előbbi tudomásom szerint az elmúlt bő ötven évben semmilyen formában nem jutott el hozzánk, Holland opuszát viszont viszonylag frissen láthattuk, a televízióban is vetítették, DVD-n is megjelent. Az alábbi poszt a két mű keletkezéstörténetéről ad sajnos nem teljes körű képet – főleg Risi filmjéről kevés háttér-információ lelhető fel –, és röviden magam is elmondom, hogyan látom őket. (A költők életéről ezúttal nem írtam külön alfejezetet, mivel részletes életrajzok találhatók róluk a világhálón magyar nyelven is, és a legszükségesebb infókat a tartalomismertetők amúgy is összefoglalják.)
FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyik központi témája a férfi homoszexualitás, valamint egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Tolve barátom segítségét, aki lehetővé tette számomra Nelo Risi szinte teljes rendezői életművének megtekintését.
EGY ÉVAD A POKOLBAN
A történet
1871-et írunk. Egy tizenhét éves fiatalember, Arthur Rimbaud vidékről Párizsba utazik, hogy felkeresse az ismert költőt, a tíz évvel idősebb Paul Verlaine-t, akinek korábban már elküldte néhány versét véleményezésre. Verlaine felismeri, hogy az ifjú pályakezdő egy zseni, aki meg fogja újítani a költészetet, és egyre nagyobb vonzalmat érez Rimbaud iránt. A feleségét is elhanyagolja, hogy minél több időt tölthessen új barátjával, akibe beleszeret. Ezt a viszonyt nemhogy a feleség, de még a nagyjából szabadelvű párizsi művészvilág sem nézi jó szemmel, s emiatt a két költő Angliában és Belgiumban kóborol. Kapcsolatukat kikezdik a nehézségek, egyre gyakrabban veszekednek. Az egyik vita hevében a részeg Verlaine rálő a barátjára, és megsebesíti a kézfején. Verlaine-t gyilkossági kísérlet vádjával letartóztatják, Rimbaud pedig hazatér a családjához Franciaországba. Miután Verlaine szabadlábra kerül, megtudja, hogy Arthur Etiópiába ment megvalósítani az álmait. Társa egy színes bőrű lány, Gennet, aki mindvégig mellette van, segíti, és amikor a költő megbetegszik, ápolja. Rimbaud egyik lábában daganat keletkezik. Állapota annyira rosszra fordul, hogy kénytelen hazautazni, hogy amputálják a beteg lábát. A betegség ennek ellenére is legyőzi, és harminchét éves korában meghal.
Helmut Berger (balra) és Nelo Risi (jobbra) a La colonna infame (1973) című film forgatásán
A rendező
Nelo Risi olasz költő, fordító, forgatókönyvíró és filmrendező 1920. április 21-én született Milánóban. Apja Arnaldo Risi orvos, anyja Giulia Mazzocchi, két bátyja szintén a filmszakmában dolgozott: Fernando (1890–?) mint operatőr és Dino (1916–2008) mint rendező. Nelo és Dino egyaránt orvosi diplomát szereztek, ám Nelo érdeklődése rövidesen a költészet felé fordult. 1941-ben jelent meg első kötete, a Le opere e i giorni. A második világháború alatt az orosz fronton harcolt, később Svájcba internálták. 1945 után Párizsba költözött, ahol az amerikai Richard Leacock és John Ferno által vezetett filmes csoport tagjaként a világháború szörnyűségeiről forgatott dokumentumfilmeket. 1948-ban kiadták második verseskötetét L'esperienza címmel, és megkezdte fordítói munkáját is, melynek jegyében többek között Pierre Jean Jouve, Konsztandínosz Kaváfisz, Szophoklész és Jules Laforgue írásait ültette át olasz nyelvre. Fordított Illyés Gyulát, József Attilát és Radnóti Miklóst is. (1973-ban Risi a Budapesti Költőtalálkozó egyik vendége volt.) 1954-ben visszatért Olaszországba, ahol további dokumentumfilmeket forgatott a történelem jelentős eseményeiről és személyiségeiről. 1961-ben debütált játékfilmrendezőként: A szerelem másik arca egyik szkeccsét, az Egyedülálló anyákat készítette. Ugyanabban az évben kezdődött tartós együttműködése az olasz közszolgálati tévével, a RAI-val.
Egy skizofrén lány naplója (1968)
Felesége, a magyar származású Edith Bruck írása alapján fekete-fehérben forgatta az Andremo in città (1965) című megrázó drámáját a világháborús deportálások borzalmairól, az embertelenségről, a közönyről és a kollaborációról. A főszerepeket Geraldine Chaplin és Nino Castelnuovo játszotta. Talán legismertebb alkotása az Egy skizofrén lány naplója (1968), Marguerite-Andrée Sechehaye regényének adaptációja, melynek forgatókönyvéért Ezüst Szalag-díjat kapott. A történet főszereplője a pszichiátriai kezelés alatt álló, szeretetigényes Anna (Ghislaine D'Orsay). Az opuszt bemutatták a botrányokkal tarkított 1968-as velencei filmfesztiválon is. Zsugán István így írt róla a Filmvilágban (1968/19): „Nem merül el a betegség sötét örvényeiben, nem vonzza a lélek eltorzulásának egzotikuma: az okos és önfeláldozó pszichiáter asszony küzdelmét ábrázolja egy elveszett kis lélek megmentéséért.” A Marokkóban játszódó Ondata di calore (1970) című dráma Ezüst Kagyló-díjat kapott a San Sebastián-i filmfesztiválon. A Jean Seberg által játszott hősnő szintén pszichés zavarokkal küzd, állapotának romlását az elviselhetetlen hőség és a szexuális frusztráltság is elősegíti, ráadásul ebben a válságos időszakban férjének nyoma vész. Sokan a Vörös sivatag (1964, Michelangelo Antonioni) párdarabját látták a filmben, legalábbis ami a tárgyi környezet és a lelki bajok kölcsönhatását illeti.
Rimbaud és Gennet találkozása (Terence Stamp és Florinda Bolkan)
Ugyancsak 1970-ben Risi részt vett a hírhedt Pinelli-ügyet feldolgozó dokumentumfilm elkészítésében. (A bombamerénylet gyanújával letartóztatott anarchista Giuseppe Pinelli rendőrségi kihallgatása közben öngyilkosságot követett el, de felmerült a gyanú, hogy maguk a rendőrök lökték ki az ablakon.) 1970 a költészetben is sikert hozott számára: a Di certe cose che dette in versi suonano meglio che in prosa című kötete Viareggio-díjat nyert. 1971-ben valósult meg az Egy évad a pokolban, amelyet két év múlva követett a La colonna infame (1973). A XVII. században járunk, a pestisjárvány sújtotta Milánóban, ahol egy nő azzal vádol két kézművest, hogy ők a bűnösök a halálos kór elterjedésében. Az inkvizíció példát akar statuálni, és kínvallatásnak veti alá a foglyokat, noha a város egyházának feje, Borromeo bíboros nem hisz a bűnösségükben. A vádlottakat megtöri a kegyetlen kínzás, mindent beismernek, amit hallani akarnak tőlük, s végül kerékbetörésre ítélik őket… Főszereplők: Helmut Berger, Vittorio Caprioli és Francisco Rabal. Ezt követően Risi La traversata (1976) címmel ismét felesége egyik művét filmesítette meg egy holokauszt-túlélőről, aki ráébred arra, hogy a szögesdrótokon kívüli világban sincs szabadság és egyenlőség, a faji megkülönböztetés mindenhol felbukkan. A főszerepet a magyar származású Eleonora Giorgi alakította. A tévéfilm oly kevéssé ismert, hogy még az IMDb adatbázisában sem szerepel. Risi csak 1988-ban rendezett újra mozifilmet Egy asszony szerelme címmel. A hősnőt (Laura Morante) lelki traumák gyötrik, amelyektől egy párkapcsolat által próbál megszabadulni, ám ezzel csak a nehézségeit gyarapítja. A hűvösen fogadott filmmel le is zárult Risi játékfilmrendezői pályafutása. 2008-ban egy dokumentumfilmmel végleg búcsút vett a filmezéstől. Nelo Risi 2015. szeptember 17-én halt meg Rómában.
„Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, / S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.” (Jean-Claude Brialy és Terence Stamp)
Túl a barátságon (Terence Stamp és Jean-Claude Brialy)
Háttér-információk
Nelo Risi munkásságának ismeretében még tőlünk nyugatra is bőven vannak fehér foltok, így keveset tudunk egyik fő műve, az Egy évad a pokolban keletkezéséről is. A témát a baloldali beállítottságú Giovanna Gagliardo javasolta, aki épp akkoriban került kapcsolatba a magyar Jancsó Miklóssal. A pacifista (1971) készítése közben munkakapcsolatuk szerelmi viszonnyá mélyült, és Jancsó évekig Olaszországban élt Gagliardo élettársaként, miközben idehaza felesége volt, Mészáros Márta rendezőnő. Gagliardo ötletéből Nelo Risi és Raffaele La Capria írt forgatókönyvet. A forgatáshoz szükséges pénzt Vittorio Barattolo és az operatőr, Aldo Scavarda biztosította. Az első hírek még arról szóltak, hogy Rimbaud szerepét a Nagyítással világhírűvé vált David Hemmings fogja játszani, ám végül a szintén angol Terence Stampre esett a választás. (Érdekes véletlen, hogy a Nagyítás esetében fordítva történt ugyanez: Stamp volt az első jelölt, akit Antonioni szinte az utolsó pillanatban cserélt le Hemmingsre.) Nelo Risi azzal indokolta döntését, hogy angol színészt szerződtetett a francia költő megszemélyesítésére, hogy Rimbaud „univerzális” személyiség volt, nem tipikus francia. Megjegyezte, hogy szerinte például a francia Gérard Philipe tökéletes lett volna Rimbaud-ként, de ő 1959-ben elhunyt. (Mellesleg harminchét évesen, akárcsak maga a költő.)
Végzetes szenvedélyek (Terence Stamp és Jean-Claude Brialy)
Rimbaud Afrikában
Stamp akkor azt nyilatkozta, hogy a számára felkínált forgatókönyvek közül személyesen választotta ki Risi szkriptjét, és nem az ügynöke ajánlotta. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy fiatalabb korában (1971-ben harminchárom éves volt) közelebb érezte magához Rimbaud provokatív költészetét, ám azóta lenyugodott, csendesebbé vált. Szerinte Rimbaud a Rolling Stones előfutárának is tekinthető, aki verseivel éppúgy felzaklatta kor- és honfitársait, mint Mick Jagger bandájának dalszövegei az angolokat. Mondandóját kiegészítette azzal, hogy szerinte minden vers megsemmisül a fordítással, és a filmet is egyfajta fordításnak tartja. A homoszexualitás motívuma már megjelent Terence előző olasz filmjében, a Pier Paolo Pasolini által rendezett Teorémában (1968) is. Risi alkotásában a homoszexuális szerelem másik pólusát, Paul Verlaine-t a francia Jean-Claude Brialy személyesítette meg, akiről művészkörökben már akkor tudták, hogy a férfiak iránt is vonzódik, és 2004-es önéletrajzában nyilvánosan is elismerte biszexuális hajlamait. Bár Risi maga is költő volt, filmjében nem Rimbaud költészetének mozgóképes elemezgetésére vállalkozott. Sokkal inkább érdekelte Rimbaud másik énje, életének kevésbé feltárt afrikai szakasza, vagyis az, hogy nem egész húszévesen lényegében miért tagadta meg a költészetét, mit várt Afrikától és élete hátralévő részétől.
Két pillanat a tabudöntögető szerelmi jelenetből (Florinda Bolkan és Terence Stamp)
Afrikai szerelmét, Gennetet a hatvanas évek végének egyik nagy felfedezettje, az Olaszországban ismertté vált, ámde brazil Florinda Bolkan alakította. A Stamppel közös szerelmi jelenetét a korabeli média a filmtörténet egyik legprovokatívabb képsorának nevezte, ami nem is annyira a meztelenségnek szólt, mint annak, hogy fehér férfi és színes bőrű nő testi kapcsolatát addig nem ábrázolták ilyen nyíltan a filmvásznon. Az Egy évad a pokolban sajnos nem aratott különösebb sikert. Az operatőri munkát és a színészi alakításokat általában dicsérték a kritikusok, ám szinte mindegyikük felemlegette, hogy a filmet végigkíséri az unalom, és Risi nem képes arra, hogy az érdekes alapanyagból valóban perzselő emberi drámát forgasson. A 2017-es francia blu-ray kiadás – feltehetően szintén az unalom elkerülése érdekében – a rövidebb verziót tartalmazza, és a hiányzó, körülbelül fél órát kitevő jelenetek extraként sem kerültek a lemezre. Helyet kapott viszont egy korabeli forgatási werkfilm, melynek alkotói a kezdetektől végigkísérték a játékfilmes stáb munkáját, beleértve a helyszínkeresést Egyiptomban, Abesszíniában és Szudánban. Stamp és Risi terveztek egy másik közös filmet is Abélard és Héloise szerelméről, ám ez alighanem a Rimbaud-produkció művészi és anyagi kudarca miatt meghiúsult.
Gennet kitart a beteg Rimbaud mellett is (Florinda Bolkan és Terence Stamp)
Így látták ők
„A legnagyobb csalódások egyikét is az olaszok okozták. Egy évad a pokolban címmel készült Rimbaud-filmjük iránt hatalmas volt az érdeklődés. Rimbaud: Terence Stamp, Verlaine: Jean-Claude Brialy, Rimbaud gyönyörű szudáni felesége: Florinda Bolkan. A film azonban elkeserítően rossz. Rimbaud életét költői periódusán túl, feltételezett halála előtt két évvel kezdi, amikor már fegyverkereskedő, és visszaemlékezések formájában eleveníti meg költői pályakezdését, barátságát Verlaine-nel és a Szalon íróival. Nelo Risi unalmas meséjét Brnóban egyetlen országnak sem sikerült eladni.”
(Fenyves György: „Filmvásár Brnóban”. In: Filmvilág 1971/23, 24–27. o.)
Rimbaud felkeresi Verlaine-t a börtönben (középen: Terence Stamp)
„Kifejezetten érdekes film a hibái és a túl gyakran megfigyelhető hideg formalizmus ellenére is, amelyet azonban a körültekintő és pontos rendezés, az abszolút lenyűgöző helyszínek kompenzálnak, ahol a végtelen síkságok és az afrikai szavannák dominálnak. Risi előnyben részesíti a párbeszédet és a drámai történetet, amely összeköti a két nagy elátkozott költőt, még akkor is, ha elsősorban Rimbaud karakterére összpontosít, akinek személyes életeseményeit követi. […] A meggyötört Arthur Rimbaud szerepében kitűnő Terence Stamp, Jean-Claude Brialy is jól teljesített Rimbaud barátja, Paul Verlaine szerepében, de az igazi meglepetést Florinda Bolkan jelenti… Egy film, amelyet mindenképpen újra kell értékelni…”
(Paul Templar: „Una stagione all’inferno”. On-line kritika, 2014. május 7.)
Egy évad a pokolban (Una stagione all'inferno / Une saison en enfer, 1971) – olasz–francia filmdráma. Giovanna Gagliardo ötletéből a forgatókönyvet írta: Raffaele La Capria és Nelo Risi. Operatőr: Aldo Scavarda. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Luigi Scaccianoce, Gianfrancesco Ramacci és Fiorella Mariani. Jelmez: Giuditta Mafai. Vágó: Roberto Perpignani és Suzanne Baron. Rendező: Nelo Risi. Főszereplők: Terence Stamp (Arthur Rimbaud), Jean-Claude Brialy (Paul Verlaine), Florinda Bolkan (Gennet), Nike Arrighi (Mathilde Verlaine), Debebe Eshetu (II. Menelik etióp császár), Pier Paolo Capponi, Bruno Cattaneo, Teodoro Corrà, Gabriella Giacobbe.
TELJES NAPFOGYATKOZÁS
A történet
A XIX. század végéhez közeledünk. Paul Verlaine, a korosodó költő egy párizsi kávéházban találkozik egykori barátja és szeretője, Arthur Rimbaud anyjával és nővérével, Isabelle-lel. A két nő vissza akarja kapni azokat a verseket, amelyeket Arthur hosszú évekkel ezelőtt Verlaine-nek küldött. El akarják égetni őket, mert Isabelle elmondása szerint öccse a halála előtt meggyónt egy papnak, vagyis keresztény bűnbánatot tanúsított, így versei csakis a keresztény erkölcsöknek megfelelő formában maradhatnak fenn. Verlaine felidézi Rimbaud-val való viharos kapcsolatának emlékeit. A tizenhét éves szertelen ifjú 1871-ben kereste fel őt, miután előzetesen elküldte neki néhány költeményét véleményezésre. A polgári lét biztonságos korlátai között élő Verlaine-t elbűvöli a vidéki ifjú elementáris tehetsége és fizikai szépsége: azt a tabukat nem ismerő életvágyat, felhőtlen szabadságot, az alkotó elme szabad szárnyalását testesíti meg, amire ő maga is vágyik. Valósággal Arthur megszállottjává válik, elhanyagolja feleségét, sőt idővel bántalmazza is, és még újszülött gyermeke sem tartja az otthon kötelékében.
Költőfejedelmek (Leonardo DiCaprio és David Thewlis)
Homoszexuális szerelmük megbotránkozást vált ki, s emiatt vándoréletre kényszerülnek, aminek Anglia és Belgium a legfontosabb állomásai. Viszonyuk egyre viharosabbá válik, Rimbaud lényegében ugyanolyan kegyetlenül bánik Verlaine-nel, mint Paul a feleségével. A feszültségek Brüsszelben robbannak, ahol a dühös és részeg Verlaine rálő Arthurra, és megsebesíti. Két év börtönbüntetésre ítélik szodómiáért és gyilkossági kísérletért. A börtönben keresztény hitre tér, amivel végleg kivívja Arthur megvetését. A két férfi Németországban találkozik utoljára, ahol Verlaine hasztalan próbálja feléleszteni a kapcsolatukat. Rimbaud lemond a költészetről, Abesszíniába (a mai Etiópia) utazik, ahol kereskedéssel foglalkozik. A jobb térdében kifejlődött rákos daganat miatt visszatér Franciaországba, ahol amputálják a beteg lábát. A beavatkozás azonban későn történik, és a rák a harminchét éves költő halálát okozza. Verlaine úgy tesz, mintha beleegyezne a két nő kérésébe, ám esze ágában sincs átadni a verseket. Alkoholos mámorában megjelenik előtte Rimbaud, hogy kifejezze tiszteletét azért, amit Paul tett a családtagok kérésének mellőzésével.
Agnieszka Holland lengyel rendezőnő
A rendező
Agnieszka Holland lengyel rendezőnő 1948. november 28-án született Varsóban. Szülei újságírók voltak, Irena Rybczyńska (* 1925) és Henryk Holland (1920–1961). Az apa a Lengyel Néphadseregben kapitányként szolgált, és már tizenöt éves korában kommunista aktivistaként tartottak számon. Agnieszka húga az 1954-ben született Magdalena Holland-Łazarkiewicz rendezőnő és forgatókönyvíró. A szülők problémás házassága válással végződött. Agnieszka gyerekkorában sokat betegeskedett. A híres prágai filmfőiskolán, a FAMU-n kezdett tanulni, elsősorban azért, mert hallatlanul izgalmasnak tartotta a cseh új hullám alkotóinak (Miloš Forman, Věra Chytilová, Ivan Passer és mások) filmjeit. A FAMU-n ismerte meg későbbi férjét, Laco Adamik rendezőt is. Holland szemtanúja volt a prágai tavasznak, sőt le is tartóztatták, mert támogatta a másként gondolkodókat. Börtönbüntetése ellenére 1971-ben diplomázhatott, majd hazatért Lengyelországba. Bár első forgatókönyvét a cenzúra nem engedélyezte, Andrzej Wajda felfigyelt rá, és pártfogásába vette. A pályát Wajda és Krzysztof Zanussi asszisztenseként kezdte, náluk színészi feladatot is vállalt. Prágai múltja kísértette: dolgozni ugyan engedték, de a neve egy ideig szinte semelyik film stáblistájára nem kerülhetett fel, így Wajda remekére, A márványemberére (1977) sem, melynek megvalósulásában pedig jelentős része volt. 1972. december 28-án megszületett a lánya, Kasia Adamik, aki szülei hivatását követve szintén rendező lett.
Daria Trafankowska és Andrzej Pieczyński a Próbafelvétel (1977) című filmben
A Vasárnapi gyerekek (1977) című tévéfilmje már jelezte, hogy egy új tehetség bontogatja szárnyait, aki különösen érzékeny a társadalmi problémákra. Hollandra korán felfigyelt a magyar filmforgalmazás, így már a maga idejében láthattuk a három epizódból álló Próbafelvételt (1977), melynek másik két részét Paweł Kędzierski és Jerzy Domaradzki rendezte. Első önálló sikere, a Vidéki színészek (1978) szintén eljutott hozzánk. „Ez az elsőfilmes lengyel rendezőnő tudja azt, amire csak nagyon tehetséges művészek képesek: megmutatni, hogy mi a mostban a mindig, az ittben a bárhol, és meggyőzni bennünket arról, hogy az efféle ráismerések nem ködösítenek, hanem éppenséggel a minél nagyobb – ha kell: minél kegyetlenebb – tisztánlátást erősítik. Az igazi művészet az élet kritikája, nemcsak múló viszonyoké, ha mégoly kibírhatatlanok is a viszonyok” – írta a műről Barna Imre a Filmvilágban (1983/9). A következő mozifilm, a Robbanásveszély (1981) a XX. század elején játszódik, amikor Lengyelország kivívta a függetlenségét. Az opusz a nyolcvanas évek elejének feszült politikai légkörében készült, és a jelennek szóló áthallásai miatt gyorsan be is tiltották, mivel túl élethűen ábrázolta a megszálló orosz erőket. A sokat – és gyakran bizony indokoltan – szidott szocialista forgalmazócég, a MOKÉP becsületére legyen mondva, hogy behozta ezt a filmet Magyarországra, ahogy jó néhány olyan remekművet is – például Roman Polańskitól a Kés a vízbent, Juraj Herztől A hullaégetőt vagy Andrej Tarkovszkijtól az Andrej Rubljovot –, amely az anyaországban tiltólistán volt. A szükségállapot bevezetése előtt nem sokkal Holland Franciaországba távozott, ahonnan nem tudott és egy idő után nem is akart hazatérni.
Marco Hofschneider és Martin Maria Blau az Európa, Európa (1990) című filmben
Első nyugati filmje a nyugatnémet színekben megvalósult, Oscar-díjra is jelölt Keserű aratás (1985) volt, a téma ismét a zsidóság sorsa a világháború vészterhes éveiben. A francia-amerikai Megölni egy papot (1988) egy nemzetközi felzúdulást kiváltott aktuálpolitikai ügy, a Jerzy Popiełuszko-gyilkosság hatására született dráma. Ezt követte Holland egyik leghíresebb alkotása, az Európa, Európa (1990), amely Solomon Perel igaz történetét mondja el. A német származású izraeli író úgy élte túl a náci rendszer zsidóüldözéseit, hogy kamasz fiúként német nemzetiségűnek adta ki magát, akit még a Hitlerjugendbe is felvettek. Ezt követte a szintén az identitás témájáról szóló Oliver, Oliver (1992), melynek vidéken élő címszereplője kilencéves korában eltűnik. Hat év múlva újra felbukkan Párizsban, ám még ő maga sem tudja, valóban az-e, akinek hiszik. A hollywoodi felkérésre forgatott A titkok kertje (1993) újabb fordulatot jelentett a rendezőnő pályáján. Bár a történelmi témák és a társadalmi problémák iránti érdeklődése nem csökkent, ettől fogva a mainstream jegyében is alkotott, a művészi igényességből azonban nem engedett. Jellegzetes példája ennek a törekvésnek a Henry James regényéből forgatott Washington Square (1997). Többször is dolgozott a televízió számára: néhány epizódot rendezett például a Magyarországon is ismert Drót és a Döglött akták című sorozathoz, és 2014-ben kétrészes tévéfilm formájában remake-elte Roman Polański klasszikusát, a Rosemary gyermekét (1968). Az új évezredben olyan mozifilmek fűződnek a nevéhez, mint A gyógyító (2002), a Beethoven árnyékában (2006), a Jánosik: Egy igaz történet (2009), A város alatt (2011), a harmincas évek ukrán éhínségét, a holodomort feldolgozó Mr. Jones (2019), melyet Oscar-díjra is jelöltek, és a Sarlatán (2020). Jelenleg egy Kafkáról szóló filmen dolgozik. 2014 óta Agnieszka Holland az Európai Filmakadémia igazgatótanácsának elnöke.
Valahol vidéken (Leonardo DiCaprio és David Thewlis)
Verlaine-t lenyűgözik Rimbaud versei (David Thewlis)
Így készült a film
A film alapjául szolgáló 1967-es dráma szerzője, a Rimbaud-kutatóként sem ismeretlen Christopher Hampton írta a forgatókönyvet is: „E műbe az irodalmi nézetkülönbségeknek csak egyik apró szegmensét foglaltuk bele annak érdekében, hogy a nézők kizárólag a két költő életéről gondolkozzanak. A film utolsó, írói szolidaritást hangsúlyozó jelenetét leszámítva szigorúan ragaszkodtam az ismert tényekhez. A valóság ugyanis a váratlan fordulatok, illetve a költői megvilágosodás képében mindig is több eredménnyel kecsegtet majd bennünket, mint a legkülönösebb fikció.” A világhírű lengyel rendezőnő, Agnieszka Holland mindig is érdeklődött a nagy formátumú személyiségek élete és sorsa iránt, akik a maguk igaza érdekében szembementek a konvenciókkal akkor is, ha jó hírük, szabadságuk vagy akár az életük forgott veszélyben. Ebbe a tematikába tökéletesen beilleszkedik a két francia költő, Rimbaud és Verlaine. „Soha nem engedtem volna meg magamnak, hogy megrendezzem ezt a filmet, ha nem leltem volna rá erre a két kiemelkedő színészre: David Thewlisre és Leonardo DiCaprióra...” – nyilatkozta a rendezőnő, noha nem titok, hogy eredetileg nem rájuk gondolt. Verlaine szerepét John Malkovichnak szánta, aztán meggondolta magát, ámbár egyesek azt rebesgetik, hogy Malkovich mondott nemet a szerepre. Thewlisre a Mezítelenül (1994) című Mike Leigh-filmben figyelt fel. A brit színész eleinte vonakodott, mert nem találta különösebben rokonszenvesnek a figurát: „Erőszakos és birtokolni vágyó személy volt. Időbe került, mire rájöttem, hogy nem kell feltétlenül kedvelnem a figurát, melyet megformálok. Mindazonáltal szánakozást érzek magamban Verlaine iránt. Gyenge ember, aki ki van téve az erőszak és az alkohol csábításának. Valódi tragédiája abban a nyilvánvaló különbségben rejlik, ami jelenlegi életét választja el attól az élettől, melyet élni szeretne.” Hogy minél jobban hasonlítson az igazi Verlaine-re, Thewlis leborotválta hajának nagy részét.
Verlaine és felesége kapcsolata szintén szélsőséges (David Thewlis és Romane Bohringer)
A magatehetetlen Rimbaud (Leonardo DiCaprio)
Rimbaud-t River Phoenix (1970–1993) formálta volna meg, ám ő még a forgatás előtt kábítószer-túladagolás következtében életét vesztette. A hollywoodi ügynökök több tehetséges fiatal színészt is ajánlottak helyette, Leonardo DiCapriót azonban senki nem emlegette. Holland szerint alighanem azért, mert a szelíd külsejű fiatal színészben senki nem látta meg a gátlástalan és zseniális költőt. A rendezőnő az 1994-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon is bemutatott Gilbert Grape (1993) című filmben figyelt fel Leonardóra, és rögtön szerződtetni akarta. Óriási szerencséje volt, mert másnap személyesen is találkoztak, ugyanis DiCaprio volt a rendezvény díszvendége. A fiatalember – a szerepválasztásokban gyakran segítő édesapja tanácsára – igent mondott a lengyel rendezőnő felkérésére: „Rimbaud szerepe színészi karrierem egyik legfontosabb állomása, és fiatalon az ember keresve sem találna jobbat. Rimbaud egyik napról a másikra akarta megváltoztatni a világot. Elég bátor fickó volt, nem sokat aggódott cselekedeteinek következményei miatt. Én állandóan a következményekre gondolok. A film forgatása alatt megtanultam, nem szabad arra figyelnem, hogyan vélekednek mások arról, amit csinálok.” Holland maximálisan elégedett volt Leonardóval, akit ösztönös tehetségnek, korosztálya legjobb színészének tartott: „Furcsa fiú, az biztos. Tömi magába a spagettit, közben hangosan dühöng, mert nem ízlik neki a ketchup, aztán odaáll a kamera elé, kozmikus erő száll belé, és úgy megváltozik, hogy már nem is őt látja az ember, hanem a zsenialitás minden kínjával megvert, elátkozott költőt. És annak ellenére, hogy tudtam, túl sok tanulmányt nem végzett a szerephez, mindent tudott a figura belső mozgatórugóiról. A beleélő képessége ugyanis tökéletesen működik.”
Rimbaud a Szalonban is felforrósítja a hangulatot (Leonardo DiCaprio)
Verlaine a feleségével (Romane Bohringer és David Thewlis)
A forgatás 1995. január 16-án kezdődött, és március 18-án ért véget. A franciaországi jelenetek többségét Párizsban vették fel, az afrikaiakat Dzsibutiban (Kelet-Afrika). Belgiumban Antwerpen, Blankenberge és Brüsszel voltak a legfontosabb helyszínek. Mindkét főszereplőnek vannak meztelen jelenetei a filmben. Thewlis számára ez nem jelentett újdonságot, mivel néhány korábbi filmjében már látható volt ruhátlanul, DiCaprio számára viszont ebből a szempontból a Teljes napfogyatkozás volt az első alkalom. Bár tudta, hogy a film pletykákat fog elindítani szexuális identitásáról, mégsem habozott, mert színészi feladatnak fogta fel a meztelenséget és az intim jeleneteket egy másik férfivel. Persze ettől függetlenül nehézséget okoztak neki a csókjelenetek: „Szárazra dörgöltük a szánkat. Semmiképpen sem akartuk, hogy összeérjen a nyelvünk vagy valamelyikünk nyála a másik szájában kössön ki. Aztán mindketten jó sok alkoholt ittunk” – emlékezett vissza 1998-ban a kínos élményre. Az abszint helyett ouzót használtak a forgatáson, ami annyira jól bevált, hogy mindkét színész – mivel amúgy is a method acting hívei voltak – ragaszkodott hozzá a többi jelenetben is. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy Thewlis – saját bevallása szerint – alig emlékszik a forgatásra. Mindazonáltal később elmondta, hogy a rendezőnő kívánságára megpróbált alkalmazkodni Leonardo játék- és beszédstílusához, ámbár utólag úgy látja, inkább partnerének kellett volna még jobban európaivá válnia. DiCaprio sem elégedett a filmmel, mert szerinte Rimbaud jelentősége személyiségként és költőként nem igazán derül ki belőle. Ellenben azt elismerte, hogy az európai néző sokkal többet tud Rimbaud-ról, mint egy amerikai, így bizonyos dolgokat nem kell a filmben is elmondani róla. A Teljes napfogyatkozás a maga idejében megbukott, unalmas bérmunkának tartották, amely szinte semmit nem árul el a két költőzseni művészi nagyságáról, és hiányzik belőle az a szenvedélyesség is, amely Holland korai munkáinak sajátja volt. Amerikában például mindössze 339 899 dollár bevételt hozott, miközben 6,78 millió euróba került.
„– Eszedbe jut-e még a mámorunk?
– Hogy gondolod, oly messze már a mult!”
Így látták ők
„Rimbaud, ez a kamasz költőzseni, ez a bámulatba ejtő forradalmár, ez a tökéletes szabadságra törő, gátlástalan és arrogáns, komplexusokkal terhelt különös fiatalember, akit Verlaine a hozzá írott versében egyszerre angyalnak és démonnak nevez, Holland filmjében szinte nem több, mint egy helyes, átlagos kamasz, akire egy műkedvelő előadáson rábízták a nagy költő alakjának megformálását. Leonardo DiCaprio a fiatal amerikai színészgeneráció egyik legújabb felfedezettje, aki ifjúsági filmekben jobban megállná a helyét. A Verlaine-t játszó angol színész kevésbé kínos rendezői választás. Csakhogy bár Davis Thewlis a tengerentúlról importált társánál összehasonlíthatatlanul tehetségesebb és érettebb, alakításában mégis elszíntelenedik ez az elátkozott, a polgári értékek és a Rimbaud kínálta szerelem és költészet által felszabadult vágyai, kitörési kísérletei között lassanként felőrlődő férfi. A Teljes napfogyatkozásból kimaradt a titok. Az a valójában megfoghatatlan, talán pillanatokra felsejlő és megérezhető titok, mely a nagy személyiségeket körülöleli és megkülönbözteti.”
(Rátky Péter: „Az elhagyott titok”. In: Mozgó Világ, 1996/9, 135–137. o.)
Rimbaud találkozik a jövőjével (balra: Leonardo DiCaprio)
„Szerelem és szodómia. Kinek ez, kinek az. A belgiumi bíróságnak inkább a második, hisz kifejezetten az orvostudományhoz fordultak, vajh’ P. Verlaine nevű kétes elem áldozata volt-e behatolásnak? Megállapíttatott, hogy A. R. nevű egyén által igenis defloráltatott, így távozniuk kellett az országból (s ezen részeknek a tananyagból is), hisz a királyság kényes alfelére. Sajnos Holland is, s a per ezen megalázó részén éppúgy átfut, mint a férfiszerelem émelyítő szépségén. Nem látunk mást, mint két nyomorult homokost, akik partnerkereső szolgálat híján egymással civakodnak. Bár lehet, hogy koncepció volt, mert a film kilencven perce alatt még véletlenül sem tesznek utalást e szenvedélynek a költészetben való lecsapódására. Akkor viszont nehezen érthető, hogy miért kellett a sírból kiásni ezt a két zseniális poétát? Csak nem a kispolgári szellem nyáltól még hülyébb kacagásáról van szó, amiben »zseniknek«, a »fura bogaraknak« megengedtetik egy kis édi deviancia? Agnieszka Holland teljesen úgy viselkedik, mint egy magyar filmrendezőnő, mikor motívum után kutat úszómedencéjének partja mentén.”
(Bakács Tibor Settenkedő: „Irodalomóra a moziban”. In: Élet és irodalom, 1996. július 26., 17. o.)
„Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
A tenger – egybegyúrva
a Nappal.”
„Agnieszka Holland értelmezése szerint Verlaine és Rimbaud legendás, botrányos kapcsolata nem egyszerűen két zseni találkozása volt, hanem mindenekelőtt szerelem. Új filmjében, a Teljes napfogyatkozásban a rendezőnő mindent elmesél, megmutat nekünk, amit tudnunk kell erről az irodalomtörténeti viszonyról, de amit tanáraink sohasem mertek elmesélni nekünk. Nem mindennapi színészi feladat lehetett Leonardo DiCaprio és David Thewlis számára, amikor például csókolózniuk kellett egymással, vagy az ágyban kellett imitálniuk egy-egy homoszexuális nemi aktust. A két színész egyébként zseniális ebben a filmben. Leonardo Di Capriónak sikerült igazán hitelesen megjelenítenie az angyali lázadót, Rimbaud-t. Bele lehet szeretni ebbe a kölyökbe. […] A Verlaine-t alakító David Thewlist Mike Leigh Mezítelenül című filmjéből ismerhetjük. Verlaine-ként azonban sokkal összetettebb figurát kell játszania: egy tépelődő, zsenialitásával viaskodó hőst, aki szerelem és szerelem, családi röghöz kötöttség és szabadság között vergődik. Az őrült és a zseni harcol benne.”
(Csordás: „Teljes napfogyatkozás”. In: Esti Hírlap, 1996. július 22., 2. o.)
Se veled, se nélküled (Jean-Claude Brialy és Terence Stamp az Egy évad a pokolban című filmben)
Így láttam én
Egyes on-line kritikusok szerint az Egy évad a pokolban és a Teljes napfogyatkozás lényegében kiegészítik egymást. Ez tulajdonképpen igaz, mert bár mindkét film visszaemlékezésre épül, az előbbi Rimbaud afrikai éveire koncentrál, míg az utóbbi inkább a két költő kapcsolatának részleteit taglalja. Mindkét mű kétségtelen erőssége az atmoszférateremtés, amelyhez Risi főként a meleg, Holland pedig a hideg színeket használja. Figyelemre méltó a színészi játék is, noha a néző egyik film esetében sem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy amit lát, az tényleg csak játék: fellengzősen szólva, az átlényegülés elmarad. Terence Stamp Rimbaud-ja sokkal meggyőzőbb az afrikai jelenetekben: a visszaemlékezésekben, ahol a történet szerint szinte még kölyök, túl higgadtnak, túl nyugodtnak tűnik, hiányzik belőle az a fajta vitalitás, szertelenség, szenvedélyesség, kirobbanó életenergia, ami Leonardo DiCaprio esetében megvan, ám ő viszont az afrikai részeknél válik kevésbé meggyőzővé. A Verlaine-t alakító színészekkel sem jobb a helyzet: Jean-Claude Brialy túlságosan konvencionális, míg David Thewlis az ellenkező végletbe esik, és túl szélsőséges. Valószínűleg mindkét rendező abból az előfeltevésből indult ki, hogy Rimbaud és Verlaine költészete, irodalomtörténeti nagysága jól ismert a nézők körében, így nem szorul különösebb magyarázatra. Risi alkotása a címéül szolgáló Rimbaud-művel összhangban azt próbálja bemutatni, ahogy a költő leszámol addigi életével és az irodalommal, mert „az élet munkában virágzik”, ámbár a valóság nem igazolja maradéktalanul ezt a költői felfogást sem. Holland módszere megítélésem szerint csupán arra volt alkalmas, hogy a kínos részletekbe menően rekonstruáljon egy botrányos kapcsolatot, amely megmarad magánügynek, mert a filmből nem jön át, hogy ez a tabudöntögető szerelem hogyan hatott kettőjük költészetére. Mindnyájan tanultunk az irodalomórákon a költők szerelmeiről-múzsáiról, Lillákról, Szendrey Júliákról, Lédákról és másokról, kikhez kiváló versek szólnak. Miért vonnám kétségbe, hogy egy meleg költő művészetére is hatnak magánéleti szerelmei és csalódásai? (Erre jó példa Pier Paolo Pasolini.) A Teljes napfogyatkozásból azonban épp ez a fontos nézőpont maradt ki, így a filmben csupán egy össze nem illő meleg pár „se veled, se nélküled” kapcsolatát látjuk, ahol a pár tagjai mellesleg zseniális költők.
Teljes napfogyatkozás (Total Eclipse / Rimbaud Verlaine / Eclipse totale, 1995) – angol–francia–belga filmdráma. Azonos című drámájából a forgatókönyvet írta: Christopher Hampton. Operatőr: Yorgos Arvanitis. Zene: Jan A. P. Kaczmarek. Díszlet: Dan Weil, Nathalie Buck és Françoise Benoît-Fresco. Jelmez: Pierre-Yves Gayraud. Vágó: Isabel Lorente. Rendező: Agnieszka Holland. Főszereplők: Leonardo DiCaprio (Arthur Rimbaud), David Thewlis (Paul Verlaine), Romane Bohringer (Mathilde Mauté), Dominique Blanc (Isabelle Rimbaud), Felicie Pasotti Cabarbaye (a gyermek Isabelle), Nita Klein (Rimbaud anyja), James Thiérrée (Frederic), Emmanuelle Oppo (Vitalie), Denise Chalem (Madame Mauté de Fleurville), Andrzej Seweryn (Monsieur Mauté de Fleurville). Magyarországi bemutató: 1996. július 25.
RÁADÁSGALÉRIA: FLORINDA BOLKAN
Az Egy évad a pokolban női főszereplője, a brazil Florinda Bolkan a hatvanas évek végének egyik nagy felfedezettje volt. A Candy (1968) című, a maga idejében megbukott, ma már viszont kultikusnak számító filmben debütált. Luchino Visconti náci témájú drámája, az Elátkozottak (1969) nyomán terelődött rá a figyelem. Bár több filmjében is vállalt meztelen szereplést, és a férfimagazinok számára is hajlandó volt ruhátlanul fotózkodni, nem szexcsillag volt, hanem komoly drámai színésznő. Forgatott például Damiani Damiani, Elio Petri, Lucio Fulci, Vittorio De Sica, Gianfranco Mingozzi és Richard Lester irányításával. Kiemelkedő filmje a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970), Az utolsó völgy (1971), az Egy gyík a nő bőrében (1971), a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972), az Egy rövid vakáció (1973), a Flavia, a muzulmán apáca (1974), a Királyi játszma (1975) és a Merénylet Szarajevóban (1975). Képeinken a művésznő a naturizmus örömeinek hódol.
MÉG TÖBB HOMOEROTIKA! (SZIGORÚAN CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK!)
Meztelen birkózás a kandalló előtt: Szerelmes asszonyok (1969) (18+)
A klasszikus botrányfilm remake-je: Szerelmes asszonyok (2011) (18+)
Pasolini legmelegebb filmje: Az Ezeregyéjszaka virágai (18+)
A szovjet filmrendező és a férfiszerelem: Eisenstein Mexikóban (18+)
Al Pacino a meleg sorozatgyilkos nyomában: Portyán (18+)
A homoszexuálisok védőszentje: Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága (18+)
Az Elemi ösztön holland elődje: A negyedik férfi (18+)
Egy rendhagyó swinger party: Score (18+)
Meleg zeneszerző, nimfomán feleség: Antonyina – Csajkovszkij felesége (18+)
MÉG TÖBB TERENCE STAMP!
Fellinitől a Star Warsig: A brit filmművészet állócsillaga
A titokzatos Vendég mindenkit megdönget: Teoréma (18+)
Edgar Allan Poe, Jane Fonda és Brigitte Bardot: Különleges történetek
MÉG TÖBB FLORINDA BOLKAN!
A nácizmus és a szexuális perverziók: Elátkozottak (18+)
Akinek szó szerint szíjat hasítanak a hátából: Flavia, a muzulmán apáca (18+)
A brit Háry János a csatatéren és a nők ágyában: Királyi játszma
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
Róma, a drogok és a szex városa (18+)
Kastélymentő szex Poe-módra (18+)
Erszényes farkasemberek apácajelmezben (18+)
Meztelennek látok minden nőt! (18+)
O. J. Simpson a sivatagi pokolban (18+)
Forró egyiptomi árnyak (18+)
