„Mert kell egy csapat!”

Idén ötvenesztendős Sándor Pál negyedik egész estés mozifilmje, a Régi idők focija (1973). Ez a rendező első olyan alkotása, amelynek irodalmi háttere is van. A forgatókönyv alapjául szolgáló filmnovellát Mándy Iván (1918–1995) írta. A történet 1924-ben játszódik. Több jelenetet műteremben vettek fel, mivel nem volt forgatásra alkalmas természetes helyszín. Minarik Ede, a focirajongó mosodás Garas Dezső pályafutásának talán legemblematikusabb szerepe lett. Ebből a filmből vált szállóigévé Minarik mondása, a „Kell egy csapat!” Az opuszt elsőként a VII. Pécsi Filmszemle zárófilmjeként, versenyen kívül mutatták be 1973. október 13-án. A Régi idők focija 1974-ben megkapta a Magyar Filmkritikusok Nagydíját, és ugyanabban az évben különdíjban részesült a Teheráni Nemzetközi Filmfesztiválon. Feltehetően a kedvezőnek mondható szakmai és közönségfogadtatása is szerepet játszott abban, hogy Sándor 1979-ben egy másik Mándy-filmet is készített, a Mélyvíz című bukott színdarab alapján a Szabadíts meg a gonosztól című drámát. 2012-ben a Régi idők focija bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.  

A XVI. századi Európában játszódó holland–amerikai kalandfilm, a Hús és vér (1985) Paul Verhoeven első rendezése volt egy amerikai filmes cég számára. A forgatókönyv alapjául azok a történetek szolgáltak, amelyeket állandó munkatársa, Gerard Soeteman eredetileg a hatvanas évek végén forgatott középkori témájú tévésorozatukhoz, a Florishoz (1969) írt, de akkor nem használták fel őket. A széria és a tizenhat évvel későbbi mozifilm főszerepét egyaránt Verhoeven felfedezettje és barátja, Rutger Hauer játszotta. (Egyik korai és szexuálisan igen merész filmjéről, a Pitypangról ajánlom Teakbois barátom remek ismertetőjét.) A Hús és vér forgatása Spanyolországban zajlott különféle időjárási és szervezési nehézségek közepette. Verhoeven kezéből hamar kicsúszott az irányítás, még az a lehetőség is felmerült, hogy visszalép a rendezéstől vagy leváltják. A nehézségeket fokozta, hogy ezúttal Hauerrel sem tudott harmonikusan együtt dolgozni, és ez az utolsó közös filmjük. A Hús és vér a maga idejében hatalmas bukásnak bizonyult, az elmúlt közel négy évtizedben azonban kultuszfilmmé lépett elő. 

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

2023. május 18-án elhunyt a film férfi főszereplője, az elmúlt évtizedek filmvilágának egyik legérdekesebb személyisége, az osztrák Helmut Berger. Nyugodjék békében!

„Egy olyan család történetét akartam elmondani,
 amelyben minden bűn büntetlenül marad.”
(Luchino Visconti)

Luchino Visconti történelmi miliőbe helyezett családeposza, az 1969-ben bemutatott Elátkozottak az egyik toplistámon is szerepel. Először a tévében láttam: nagyon tetszett az erős atmoszférája, és nyomasztó cselekménye is magával ragadott. Aki viszont a legmélyebb benyomást tette rám, az a Sophie-t alakító csodálatos svéd színésznő, Ingrid Thulin volt (a kitűnő tévés szinkronban Szegedi Erika hangján szólalt meg). Más filmekben is láttam őt, Bergmannál is mindig elsőrangúan játszott, mégis az Elátkozottak miatt került a nagy kedvenceim közé. Lenyűgöző szuggesztivitással kelti életre az anya bonyolult és ellentmondásos figuráját: határozott, nagyravágyó, számító és a hatalomért mindenre képes asszonyból a történet végére egy megtört nő lesz, aki tehetetlen báb csupán a fia, Martin kezében. A fiáéban, akit addig érzelmi függőségben tartott, hogy őt is eszközként használja nagyra törő terveihez, miközben minden igaz szeretetét a szeretőjére, Friedrichre pazarolta. A hatalmi harc veszteseként kénytelen szembesülni azzal, hogy komplexusoktól sújtott, perverzióknak élő fiából nagyobb szörnyeteg lett, mint ő maga. Martin megszemélyesítőjeként az osztrák Helmut Berger szinte a fordítottját játssza el Thulin szerepének: egy önálló akarat nélküli, beteg lelkületű, perverz figurából válik határozott egyéniséggé, aki a mefisztói kulcsfigura, az SS-t képviselő Aschenbach támogatásával lesz az Essenbeck família feje, a hatalom birtokosa. Végleg eltorzult személyiségét szimbolizálja utolsó cselekedete: teljesíti „szeretett” édesanyja régi vágyát, hozzáadja őt a szeretőjéhez, Friedrichhez, de az esküvő napján öngyilkosságra kényszeríti őket, s a holttestek mellett náci üdvözlésre lendíti a karját. Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy az Elátkozottak nem egy habkönnyű film, hanem vitákat gerjesztő, ellentmondásos alkotás fél évszázaddal az ősbemutatója után is. Az viszont aligha kétséges, hogy a filmművészet egyik nagy alakjának kimagasló tehetségéről árulkodó mű, a direktor ún. „német trilógiá”-jának első része. Tematikai folytatásai: Halál Velencében (1971), Ludwig (1973).     

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

2023. május 18-án elhunyt a film férfi főszereplője, az elmúlt évtizedek filmvilágának egyik legérdekesebb személyisége, az osztrák Helmut Berger. Nyugodjék békében!

2023. március 26-án töltötte be kilencvenedik életévét a filmtörténet egyik leghírhedtebb alkotója, az olasz Tinto Brass. Ez a poszt eredetileg arra az alkalomra íródott, ám ahogy lenni szokott, megint jött egy olyan periódus, amikor se kedvem, se időm nem volt a blogoláshoz, de hát jobb későn, mint soha. Tinto avantgárd filmesként szerzett nevet magának még a hatvanas években. Forgatott szatirikus társadalmi drámát (Aki dolgozik, elveszett, 1963), filmkollázst a nagy társadalmi változásokról (A forradalom folyama, 1964), szellemes szkeccseket (Az én kis feleségem, 1964), sci-fi paródiát (A repülő csészealj, 1964), erőszakos spagettiwesternt (Yankee, 1966), giallót (Dobogó szívvel, 1967), ironikus fantáziafilmet a társadalmi különbségekről (Feketefehéren, 1969) és avantgárd-szürrealista művészfilmeket (Az üvöltés, 1970; Drop-out, 1971; Vakáció, 1972). Pályafutását végigkísérte a cenzorokkal való állandó küzdelem. Karrierjének fordulópontját a francia–olasz–nyugatnémet koprodukcióban készült erotikus dráma, a náci időkben játszódó Salon Kitty (1976) jelentette. Ez volt az első bérmunkája, amely világsikert aratott ugyan, de egyetlen országban sem engedélyezték vágások nélkül. 1978-ban a Films and Filming brit szaklap az előző évben Angliában bemutatott filmek közül a legízléstelenebbnek választotta, az olasz trashfilmek iránt különösen fogékony Quentin Tarantino pedig az új évezredben élete egyik legrosszabb filmélményének nevezte. (Ami engem illet, egy cseppet sem értek egyet ezekkel a véleményekkel.) Az 1979-ben bemutatott Caligula végleg porig rombolta Brass komoly és független művészként felépített imázsát, és ettől kezdve leginkább szex-, sőt pornófilmesként emlegették. Pedig erotikus alkotásai között is vannak igényes darabok, például A kulcs (1983), a Miranda (1985) és az Erotikus fantáziák (1987). A nyolcvanas években kétszer is sikertelenül próbált visszatérni az avantgárdhoz: Felvétel! (1980), Snackbár Budapest (1988). A kései pikáns opuszok közül a Paprika (1991) és az Érzelem ’45 (2002) a leghangulatosabbak. Felesége halála után Tinto alkotókedve fokozatosan elapadt, és 2008 óta nem forgat.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető explicit női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Tolve és Teakbois barátom segítségét és támogatását, melyet jelen poszt megírásához kaptam tőlük.

„Le akarok leplezni minden misztériumot:
 a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést,
a jövőt, a múltat, a világteremtés tanát, a semmit.
Mester vagyok a szemfényvesztésben.
Hallgassatok ide!”
(Arthur Rimbaud: Egy évad a pokolban / 3)

A világirodalom két francia költőfejedelme, Arthur Rimbaud (1854–1891) és Paul Verlaine (1844–1896) munkássága az utókor számos művészét inspirálta. Legendás barátságuk és botrányos szerelmük megannyi műalkotás témájául szolgált. Két figyelemre méltó film is született róluk: az olasz Nelo Risi Egy évad a pokolban (1971) című alkotása és a lengyel Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás (1995) című opusza, amely Christopher Hampton drámája nyomán készült. Az előbbi tudomásom szerint az elmúlt bő ötven évben semmilyen formában nem jutott el hozzánk, Holland opuszát viszont viszonylag frissen láthattuk, a televízióban is vetítették, DVD-n is megjelent. Az alábbi poszt a két mű keletkezéstörténetéről ad sajnos nem teljes körű képet – főleg Risi filmjéről kevés háttér-információ lelhető fel –, és röviden magam is elmondom, hogyan látom őket. (A költők életéről ezúttal nem írtam külön alfejezetet, mivel részletes életrajzok találhatók róluk a világhálón magyar nyelven is, és a legszükségesebb infókat a tartalomismertetők amúgy is összefoglalják.)  

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyik központi témája a férfi homoszexualitás, valamint egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Tolve barátom segítségét, aki lehetővé tette számomra Nelo Risi szinte teljes rendezői életművének megtekintését.

A huszadik századi európai filmművészet egyik legellentmondásosabb alkotója a lengyel Walerian Borowczyk volt. Az animáció egyik zseniális megújítójának tartják – több alkotását Jan Lenicával közösen készítette –, játékfilmjeit viszont elég szélsőségesen ítélték meg, különösen azután, hogy átváltott az erotikus témákra. Négy erotikus történetből álló filmfüzére, az Erkölcstelen mesék (1974) jelenti a választóvonalat a pályáján. Ennek üzleti sikerét próbálták meglovagolni a forgalmazók, amikor öt évvel későbbi, három történetből összeállított erotikus alkotásának az Erkölcstelen nők (Immoral Women) és a Három erkölcstelen nő? (Tre donne immorali?) alternatív címeket adták. A szóban forgó léha hölgyek különböző korokban éltek, és a magyar címnek (A romlás démonai) megfelelően pusztulást hoztak azokra a férfiakra, akikkel – nem mindig önszántukból – kapcsolatba kerültek. Az Erkölcstelen mesék szkeccsei a jelenből haladnak a múlt felé, és az első két történet után két történelmi legenda (a „vérben fürdő” Báthory Erzsébet és a vérfertőző Borgia család) elevenedik meg a néző előtt. A romlás démonai meséit ellenben kronológiai sorrendben nézhetjük, és csak a legelsőnek van történelmi háttere. Mondani sem kéne, hogy a szexualitás kendőzetlen ábrázolása miatt Borowczyk alkotásai a szocializmus éveiben nemkívánatosak voltak a magyar mozikban. A romlás démonait 1992. december 30-án éjjel három órai (!) kezdéssel mutatta be a Tv1 csatorna, és azóta se láthattuk más hivatalos formában, miközben külföldön már blu-rayen is elérhető. A szinkront a Magyar Televízió rendelte, és a Videovox Stúdióban készült. A magyar szöveget Miklós Lívia írta, a szinkront Kiss Beáta rendezte. A hősnők magyar hangjai: Vasvári Emese (Margherita), Földesi Judit (Marceline) és Szabó Gabi (Marie). További magyar hangok: Széles László (Raffaello), Hollósi Frigyes (Bini), Velenczey István (a pápa). Az opusz A romlás hősnői és A hősnőben van a hiba címmel is előfordul a magyar szakirodalomban.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra! Köszönöm Tolve barátom segítségét a poszt megírásához. 

Gazebo (Libanon, Bejrút, 1960. február 18.) olasz énekes, zeneszerző, szövegíró és zenei producer eredeti neve: Paul Mazzolini. 1982-ben jelent meg első kislemeze, a Masterpiece. A következő évben az I Like Chopin című felvétele kiugró nemzetközi sikert aratott, a világ számos országában vezette a slágerlistát. Az italodisco egyik legnépszerűbb férfi sztárja volt, aki azonban a műfajjal együtt kiment a divatból. Próbált lépést tartani az újabb popzenei trendekkel, ám az 1980-as évek első felében megszerzett nagy népszerűségét nem sikerült megőriznie. Az új évezredben is aktív, koncertezik és lemezeket ad ki.

Az olasz Michelangelo Antonioni neve a hatvanas-hetvenes években igen jól csengett a művelt filmbarátok fülében. Mindnyájan tudták, hogy a Maestro filmjei nem hétköznapi élményt jelentenek, hanem különleges, bár nem könnyen megfejthető szellemi izgalmakkal kecsegtetik a nézőt. Talán furcsa lehet az „izgalom” szó használata a rendezővel kapcsolatban, hiszen a hálátlan utókor leginkább az unalom fogalmát társítja vele. Kétségtelen, hogy korunk, amelynek emberfeletti fiktív figurák – Superman, Batman, Thor, a Bosszúállók stb. – és brutális sorozatgyilkosok – Hannibal Lecter, Jeffrey Dahmer, Joker és mások – a hősei, és a gyakran hozott anyagból dolgozó, elsősorban külsődleges hatáskeltésre törekvő alkotók (Quentin Tarantino és társai) a sztárrendezői, nem kedvez az Antonioni-életműnek. Persze ferdítés lenne elhallgatni, hogy a neves kortársak se lelkesedtek egyöntetűen a Maestro munkásságáért. A svéd Ingmar Bergman például csak két filmjét kedvelte (Az éjszaka, 1961; Nagyítás, 1966), a többiről meglehetősen lesújtó véleménye volt, nem is szólva Antonioni múzsájáról, Monica Vittiről, akit rettenetesen rossz színésznőnek tartott. (Mellesleg igencsak negatív véleménye volt Orson Wellesről és Jean-Luc Godard-ról is. A sors iróniája, hogy Bergman és Antonioni ugyanazon a napon hunytak el: 2007. július 30-án.) Az Antonioni-életmű nem az 1975-ben bemutatott Foglalkozása: riporterrel zárult, mégis ez az utolsó igazán fajsúlyos tétel benne. Jack Nicholson alakítja a munkájába belefásult riportert (lényegében Antonioni alteregóját, ámbár a figura nevét az emberi szabadságról elmélkedő angol filozófus, John Locke ihlette), aki felveszi egy halott személyazonosságát, de új személyisége ellenére sem tud kibújni a régiből. Hiába utazza be a fél világot, semmi újat nem tud meg róla, és szimbolikus értelemben ugyanoda jut, ahonnan elindult: a vidéki kis spanyol szálloda, ahol utoléri a végzete, külsőségeiben alig különbözik attól az afrikai hoteltől, ahol a film elején holtan találta azt a férfit, akinek átvette az identitását. A Ragyogásig (1980) Nicholsonnak ez az egyetlen filmje, amelyet Amerikán kívül forgatott. A női főszerepet játszó Maria Schneider szerint a Foglalkozása: riporter jobb film, mint Bernardo Bertulocci sokat emlegetett drámája, az Utolsó tangó Párizsban (1972), melynek női főszerepe világhírűvé tette őt. (Egyetértek a művésznővel.) Pietro Bianchi olasz kritikus így összegezte az Antonioni-opuszt: „A Foglalkozása: riporter minden szempontból tökéletesen kiérlelt mű: az előzőknél is szélesebbre tárja azt az ajtót, amelyen át Antonioni megláttatja a létezés döbbenetét és a szerelem sivárságát.” Magyarországon feliratos változatban mutatták be a filmet 1976. augusztus 12-én. A szinkron a tévébemutató (1983. január 22.) alkalmából készült Gerhardt Pál rendezésében. Fontosabb hangok: Kalocsay Miklós (Jack Nicholson), Málnai Zsuzsa (Maria Schneider), Bánsági Ildikó (Jenny Runacre), Kertész Péter (Ian Hendry), Zana József (Steven Berkoff) és Konrád Antal (Charles Mulvehill). 

FIGYELEM! A blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „Tovább” gombra!

A nagy zabálás című olasz–francia filmdrámához, melyet az olasz Marco Ferreri rendezett, az 1973-as cannes-i filmfesztivál legzajosabb botránya fűződik. Az öt főszereplő – Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Ugo Tognazzi, Michel Piccoli és Andréa Ferréol – saját keresztnevén szerepel a filmben, sőt az általuk játszott figurák bizonyos tulajdonságai valós személyiségükre utalnak: Mastroianni például a magánéletben is nagy nőfaló hírében állt, Tognazziról pedig köztudott volt, hogy szabadidejében kitűnő szakács. Andréa Ferréol a szerep kedvéért huszonöt kilót hízott, ámbár később állítólag megbánta, hogy igent mondott Ferrerinek, és szabadulni próbált a film által kialakított imázsától. A nagy zabálást leggyakrabban a fogyasztói társadalom kritikájaként értelmezik, de a rendező cáfolta ezeket a magyarázatokat anélkül, hogy másikkal állt volna elő. (Jól tette: az már régen rossz, ha a rendezőnek kell magyarázgatnia a filmjét.) A magyar közönség a korszak más hírhedt filmjeihez hasonlóan meglehetős késéssel, bő egy évtized után láthatta Ferreri alkotását, először a budapesti Filmmúzeumban 1985-ben. A botrányfilm egyfajta paródiájának tekinthető A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni (1973) viszont premierje után másfél évvel már eljutott a magyar filmszínházakba.

FIGYELEM! A blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „Tovább” gombra!

Gloria Piedimonte (Olaszország, Mantova, 1955. május 27. – Mantova, 2022. január 6.) olasz színésznő és énekesnő az 1970-es évek közepén kezdett filmezni. Számos erotikus témájú alkotásban szerepelt, aktfotók is készültek róla. Énekesnői karrierje 1978-ban kezdődött, eleinte csupán a keresztnevét használta. Beceneve: Guapa (Széplány). Noha sikert aratott, nagylemez végül nem jelent meg tőle. Az 1980-as évek legelején mind színésznőként, mind énekesnőként törés következett be a pályáján. 1983-ban még megpróbálkozott az énekesnői visszatéréssel, majd hosszú időre eltűnt az élmezőnyből. A tartós sikertelenség miatt 1995-ben visszavonult, és csak 2009-ben tűnt fel ismét. Abban reménykedett, hogy sikerül újra a reflektorfénybe kerülnie. Művészi pályájának néhány magyar vonatkozása is van: szerepelt Jancsó Miklós egyik filmjében, forgatott Cicciolinával (alias Staller Ilona), Tom Felleghyvel (alias Fellegi Tamás) és a magyar származású Eleonora Giorgival, az Uno és a Chi sei című slágereit pedig a Neoton Família tűzte műsorára. Gloria Piedimonte 2022 legelején a Covid19 szövődményei következtében hunyt el. 

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!