Tizenéveim egyik kedvenc kalandregénye volt id. Alexandre Dumas könyve, A három testőr, melynek ritkábban megfilmesített folytatásait (Húsz év múlva, Bragelonne vicomte) is szeretem. A mozgóképes feldolgozások közül elsőként a D’Artagnan (1969) című tévésorozatot láttam, amely azért is kuriózum volt, mert nagyjából a teljes muskétássztorit megjelenítette. A legmélyebb benyomást már akkor is a Milady tette rám, akit az olasz Antonella Lualdi játszott: a valaha oly szép művésznő a közelmúltban töltötte be a 92. életévét. Isten éltesse! A következő adaptáció, melyet láttam, a Les Charlots francia kvartett nevével fémjelzett kétrészes vígjáték volt (A négy muskétás, avagy a lepel lehull; A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr!, 1974), amely a szolgák szemszögéből idézte fel a királyné nyakékével kapcsolatos bonyodalmakat. Annak idején a magyar mozik is játszották, nekem viszont a tévében volt szerencsém Bernard Borderie 1961-es kétrészes filmjéhez, amelyben egy különlegesen szép és tehetséges Miladyt ismerhettem meg Mylène Demongeot francia színésznő személyében. (Ő tavaly decemberben hunyt el. 87 éves volt.) Alig egy hónappal később mutatták be a hazai mozik Richard Lester változatait: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Ironikus humor, pergő cselekmény, káprázatos látványvilág és első osztályú szereposztás jellemezte mindkettőt. Azóta is az etalont jelentik számomra, melynek 1989-ben már maga Lester sem tudott megfelelni A testőrök visszatérnek című harmadik résszel. Sokáig azt hittem, az 1993-as Walt Disney-adaptációnál ostobább feldolgozás nem készülhet, de aztán jött a 2011-es verzió. Most pedig itt egy újabb kétrészes francia változat, melynek első része október 26-án érkezik a magyar mozikba, második részét pedig év végétől játsszák Nyugaton.

A hetvenes évek végén kezembe került egy angol filmszaklap, a Films and Filming néhány régebbi száma. A fekete-fehér kiadvány havonta jelent meg, és a hónap legfigyelemreméltóbb újdonságait fényképsorozatok segítségével is bemutatta. Az egyik lapszámban a Török gyümölcs (angol címén: Turkish Delight) volt az egyik kiemelkedő érdekesség. A helyenként explicit képek semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy egy nem mindennapi filmről lehet szó. Persze megnéztem, ki a rendező: Paul Verhoeven. Elkezdtem kutatni utána, hogy miket rendezett, és azokból mit mutattak be esetleg nálunk is. Ekkor zavarodtam össze először: rátaláltam ugyanis egy Paul Verhoeven nevű rendezőre a filmes újságokban, ám ő német volt, és 1975-ben, hetvennégy éves korában meghalt. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy két évvel korábban egy provokatív holland filmet rendezett volna. Zsákutcába kerültem. Aztán eltelt néhány év, és egyik katonatársam megmutatott egy friss német Bravo magazint. Akkor már éppenséggel kinőttem abból a korból, hogy Bravót olvassak, mégis átlapoztam. A filmrovat egy új amerikai akciófilmet hirdetett Robocop címmel, a rendező Paul Verhoeven volt. Megint összezavarodtam. Tudtam, hogy a német Verhoeven nem lehet az alkotó, hiszen már meghalt, és durva lenne, ha létezne egy harmadik Paul Verhoeven is. (Durva vagy sem, de létezett: belga volt, 1942-ben született, tavaly halt meg, 2009 és 2012 között négy rövidfilmet rendezett.) Egyértelmű volt, hogy a holland Verhoeven követte el a Robocopot, ellenben fogalmam sem volt, hogyan került Amerikába, és az erotikus európai drámától hogyan jutott el az ultraerőszakos (ám kitűnő) hollywoodi akciófilmig. Nos, azóta ez már kiderült számomra, pár éve megírtam a rövid életrajzát és néhány holland filmjének az ismertetőjét is. Paul Verhoeven július 18-án lesz 85 éves: ebből az alkalomból készült a mai poszt, amelyben ama bizonyos holland erotikus dráma keletkezéstörténetét követem végig.   

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető explicit női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Teakbois barátom segítségét, aki értékes forrásanyaggal járult hozzá a poszt megszületéséhez.   

Ákos barátomnak

A Kéjutazás Las Palmasba című svéd vígjáték a maga idejében szép sikert aratott a magyar mozikban is, de aztán feledésbe merült, és ma már csak a legnagyobb rajongói emlékeznek rá. A hazai nézők többsége valószínűleg azt sem tudja, hogy egy hatrészes sorozat nyitódarabjáról van szó, amely a bumfordi Stig-Helmer Olssonról, az átlag svédről és köpcös norvég barátjáról, Ole Bramserudról szól. Hőseink vicces kalandokat élnek át az egyes epizódokban, amely megismerkedésüktől egész öregkorukig tart, amíg Stig-Helmer végre megtalálja a régóta áhított, megérdemelt boldogságot. Nos, Hammarby-szurkolók, akkor vágjunk bele! 

Az egyik kedvenc rendezőm, a brit Ken Russell (1927–2011) épp harminc éve, 1993-ban forgatott négyrészes minisorozatot D. H. Lawrence botrányregénye, a Lady Chatterley szeretője alapján. A direktor elismert Lawrence-specialistának számított: a Szerelmes asszonyok (1969) című adaptációja ma már a brit filmtörténet egyik klasszikusának számít, húsz évvel később pedig megfilmesítette az előzményt, a Szivárvány (1989) című Lawrence-regényt is. Ez utóbbit már nem fogadták túl jól, ahogyan a Lady Chatterley-t sem. A BBC által támogatott miniszériának tizenkét millió nézője volt Angliában, kritikái mégis többnyire elmarasztalóak voltak. Russell ezúttal is illúziókeltően teremtette meg a miliőt, Robin Vidgeon operatőr csodálatos képekben mutatta meg a természet változásait, ám a forma és a tartalom nem forr össze olyan szoros egységbe, ahogyan a Szerelmes asszonyok esetében történt. Hogy a direktor ezúttal kevésbé volt provokatív a szexuális jelentéstartalmak megjelenítését illetően, az valamelyest betudható annak is, hogy a televízió számára dolgozott, ahol mindig is szigorúbbak voltak a bemutathatóság szabályai. A szériát a Magyar Televízió két részben tűzte műsorra, Japánban pedig a mozik mutatták be rövidített változatban. A címadással a rendező érzékeltetni szerette volna, hogy a hősnőre fókuszál, és nem Mellorsra, a szeretőre. Ennek ellenére a DVD-változat a magyar piacon már Lady Chatterley szeretője címmel jelent meg dupla DVD-n. (A regényről korábban részletesen írtam az 1981-es filmváltozatról szóló ismertetőmben.) 

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető explicit női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A Goombay Dance Band 1979-ben alakult az NSZK-ban. Tagsága az évek folyamán többször megváltozott, ám a frontember Oliver Bendt, az együttes alapító tagja maradt. A Goombay Dance Band zenéje a karibi szigetvilág forró ritmusait elegyítette az eurodisco dallamosságával. Az együttes az 1980-as évek elején volt igazán népszerű, dalait akkoriban sokat játszották a diszkókban és a rádióállomások könnyűzenei műsoraiban. Néhány az örökzöld slágerei közül: Sun of Jamaica, Aloha-Oe (Until We Meet Again), Eldorado, Rain, Marrakesh, Seven Tears. A Goombay Dance Band több alkalommal fellépett Magyarországon is, először 1982. május 15-én és 16-án a budapesti Kisstadionban. Az óriási érdeklődés miatt május 17-én egy ráadáskoncertet is adott. Oliver lánya, az 1976-ban született Yasmin K. egy 2001-es német tehetségkutató tévéműsorban vált ismertté mint énekesnő. (Egyes források szerint Yasmin 1986-ban született, de ez biztosan téves adat, hiszen egy évvel idősebb bátyja, Danny [Darnell] társaságában gyerekként már fellépett a szüleivel a nyolcvanas évek elején. Van egy öccsük is, André Joel, aki 1981-ben született.) 2016-ban Bendt nyugállományba vonult az együttesétől, amely azonban nem szűnt meg.

Valószínűleg már a korosztályomhoz tartozók se nagyon emlékeznek a Szégyenlős Charlie (1970) című filmre, pedig az 1971-es budapesti Svéd Filmnapok legnagyobb szenzációja volt. Az effajta nyugati filmnapok a szocialista érában mindig kiugró érdeklődést keltettek, mert olyan művek is a közönség elé kerültek néhány előadásban, amelyeket különböző okokból nem vásároltak meg országos forgalmazásra. A szocialista erkölcsökre éberen felügyelő illetékesek is engedékenyebbek voltak ilyenkor, az 1968-as Brit Filmnapok programjába például még egy James Bond-film is becsúszott, a Tűzgolyó (1965), amelyet Tengeri cápák címmel vetítettek. A Szégyenlős Charlie zöld utat kapott ugyan a Svéd Filmnapokon, mert politikai szempontból baloldali alkotásnak minősült, a meztelenség miatt viszont csak este 10 órai kezdéssel játszották. Nagy sikere volt, és bár országos forgalmazásra nem vették át, a Filmmúzeum számára viszonylag hamar megvásárolták. Ennek ellenére csupán 1978-ban mutatták be, és meglepően rövid idő után levették a műsorról. 2002-ben azonban újra lehetett hallani róla, ekkor kapott ugyanis Oscar-díjat az operatőrje, Rune Ericson az úgynevezett Super 16-os technikáért, amelyet ehhez a filmhez dolgozott ki. A film bevezető képsora nem a frontális férfi meztelenség halmozása miatt érdekes, hanem azért, mert Sjöman szellemes ötlettel a meztelen férfiakat használja fel a stáblista ismertetésére: az egyáltalán nem adoniszi külsejű urak a masszázsasztalon fekve, a zuhany alatt vagy épp a medence mélyéről, netán a vécén ülve mondják be az alkotók nevét és munkakörét. Korábban Pier Paolo Pasolini Madarak és madárkák (1966) című filozofikus meséje is humorral oldotta meg a stáblistát, amely a film elején énekelve hangzott el.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető explicit női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Köszönöm Tolve barátom segítségét, aki lehetővé tette, hogy újra megnézzem a filmet.   

A Dekameron Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások első darabja, amely az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-díjat kapott. Pasolini tizenegy novellát filmesített meg Giovanni Boccaccio (1313–1375) azonos című, klasszikus novellafüzéréből javarészt amatőr színészek közreműködésével, terjedelmi okok miatt azonban két történetet kivágott a végső változatból: egyet még a nyugat-berlini ősbemutató előtt, a másikat azt követően. Ezek a jelenetek azóta elvesztek. A kísérőzenét a rendező és egyik állandó munkatársa, Ennio Morricone válogatta, főleg nápolyi dalokból. Ezek egyike a Fenesta ca lucive, amely Az Élet trilógiája zenei vezérfonalának tekinthető. A Dekameron magyarországi mozirekordot állított fel, ugyanis több mint nyolc évig folyamatosan szerepelt a budapesti Tanács körúti Filmmúzeum éjszakai műsorán.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

A hatvanas években kibontakozott jugoszláv új hullám, az ún. „fekete film” (az elnevezés egyszerre utal a fekete-fehér nyersanyagra, amelyre az alkotók általában forgattak, és a komor tematikára) egyik legjelentősebb alkotója volt a szerb Dušan Makavejev. Már legelső mozifilmje, Az ember nem madár (1965) tükrözte munkásságának legfőbb elemeit, mindenekelőtt azt a törekvését, hogy a társadalmi visszásságokat, a kommunista rendszer fonákságait az állampolgárok magánélete, sőt kifejezetten a szexuális élete tükrében tárja fel. Emiatt állandó harcban állt a cenzorokkal. W. R. – Az organizmus misztériuma (1971) című alkotása körül különösen magasra csaptak az indulatok. A hírhedt és vitatott pszichoanalitikus, az osztrák–amerikai Wilhelm Reich (1897–1957) elméleteinek felhasználásával a szexualitást és a politikát oly módon párosította, ami elfogadhatatlan volt Tito Jugoszláviájában, sőt az egész béketáborban is. (Hasonló utakon járt akkoriban a svéd Vilgot Sjöman is, főleg a kétrészes Kíváncsi vagyok és a Szégyenlős Charlie című filmjeivel.) Miközben az opuszt Nyugaton lelkesen ünnepelték, Jugoszláviában és a vasfüggöny mögött betiltották. Makavejevet megvádolták „Lenin dicső emlékének megsértésé”-vel, továbbá azzal, hogy egy nyugatnémet lapnak adott interjúban sértegette a „a jugoszláv népfelszabadító háború harcosai”-t, szankcióként pedig kizárták a Kommunista Szövetségből. 1973-ban el kellett hagynia a hazáját. A filmet csak a nyolcvanas évek második felében rehabilitálták, nem sokkal Jugoszlávia széthullása előtt, a szocialista béketábor szétesése idején.    

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

1964. november 21-én mutatták be Japánban Sindó Kaneto mesterművét, az Onibabát. Korábban már helyet kapott az egyik toplistámon, amelyben leírtam, milyen körülmények között láttam. Jelen szöveg alapjául az az írásom szolgált, melyet évekkel korábban a Wikipédián tettem közzé. Természetesen igyekeztem javítani a régi szöveg hibáit (a japán neveket magam írtam át fonetikusan, elnézést az esetleges tévesztésekért), és új szisztéma szerint rendeztem át az információkat, valamint válogattam a korabeli kritikákból és a japán botrányfilmekből is. Nos, akkor vágjunk bele, és vizsgáljuk meg alaposabban ezt a kortalan remekművet, mely azon kevés filmalkotás egyike, melyet a kritikusok és a nézők egyaránt elismeréssel fogadtak!

FIGYELEM! A következő blogbejegyzés a cselekmény fordulatait eláruló spoilereket tartalmaz. Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget, továbbá erőszakot ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

„Van egy bizonyos finomság, egy bizonyos nemesség abban,
 amikor látjuk a két nőt, aki őrülten szerelmes a saját testébe;
 az érzékiség melankóliája hatja át a művet.”
(Mauro Bolognini)

Mauro Bolognini (1922–2001) az olasz filmművészet hazánkban mára jócskán elfeledett mestere volt. Nem szokás együtt emlegetni olyan nagyságokkal, mint Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Luchino Visconti, Vittorio De Sica vagy Pier Paolo Pasolini, de még akkor is túlzás lenne iparosnak minősíteni, ha tudjuk, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években általában évente jelentkezett új filmmel, olykor nem is eggyel. Munkásságára erős irodalmi kötődés jellemző. Ha mindenáron szellemi rokonságba akarjuk hozni valakivel, akkor említhetjük a részben általa felfedezett Pasolinit, aki öt filmjéhez írt forgatókönyvet, és a külvárosok világát hozta be Bolognini művészetébe. Említhető Luchino Visconti is, hiszen az ő kései filmjeinek részletgazdag, színpompás miliőábrázolása köszön vissza néhány jelentős Bolognini-műben is, ami miatt a direktort kissé rosszmájúan és igazságtalanul tartották Visconti-klónnak. Az esztétika vonatkozásában jogosan merül fel Franco Zeffirelli neve is. Az utolsó művek egyike, az 1986-ban bemutatott A velencei nő egyszerre idézi Pasolinit és Viscontit. A tematika, a boccacciói hangulat Pasolinire, különösen Az Élet trilógiájára emlékeztet, ellenben az esztétikai szépségre koncentráló igényes kivitelezés – és az egyik női főszereplő, Laura Antonelli – inkább Viscontit juttatja a néző eszébe. Kár lenne tagadni, hogy a legendás kollégákkal való összehasonlításban egyértelműen Bolognini marad alul, A velencei nő azonban – miként az alapjául szolgáló irodalmi mű is – megelőzte a korát, mert a férfiösztönöknek kiszolgáltatott nők helyett olyan asszonyokat állított a középpontba, akik nemcsak hogy nem titkolják vágyaikat, hanem ügyesen szerét is ejtik, hogy kiéljék azokat, és a szerelmi fondorlatokban ők keverik a kártyát.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!