A mexikói származású Ramon Novarro (1899–1968) a némafilmkorszak egyik legnagyobb férfi sztárja volt, aki Rudolph Valentino halála után Hollywood első számú latin szeretőjének számított. Karrierje beindításában nagy szerepet játszott Rex Ingram rendező és felesége, Alice Terry színésznő. Novarro pályafutásának csúcsát a Ben-Hur (1925) némafilmverziója jelentette, amely a filmtörténet hőskorának egyik legmonumentálisabb és legsikeresebb alkotása volt. A húszas-harmincas években Ramon olyan híres kolléganőkkel forgatott, mint például Barbara La Marr, Joan Crawford, Greta Garbo és Myrna Loy, akikkel baráti kapcsolatba került, akárcsak férfi riválisai többségével. Egyike volt azon némafilmsztároknak, akik sikeresen váltottak át a hangosfilmekre. Imázsa miatt titkolnia kellett homoszexualitását, s belső konfliktusai elől az italban keresett menekvést. Alkoholizmusa hozzájárult ahhoz, hogy karrierje a harmincas évek második felében megfeneklett: egyre kisebb szerepekben foglalkoztatták, s az ötvenes évek végétől már csak tévésorozatokba hívták vendégszerepelni. Ötvenöt évvel ezelőtt, 1968. október 30-án Los Angeles-i otthonában két fiatal férfi prostituált brutálisan megkínozta és meggyilkolta abban a reményben, hogy házában nagy összegű készpénzt fognak találni.

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyik témája egy homoszexuális indíttatású brutális gyilkosság története. Csak 18 éven felüli, az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A Canterbury mesék Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások középső darabja, amely az 1972-es Nyugat-berlini Filmfesztiválon megkapta a fődíjat, az Arany Medvét. A trilógia másik két részéhez, a Dekameronhoz (1971) és Az Ezeregyéjszaka virágaihoz (1974) hasonlóan javarészt amatőr színészek közreműködésével készült. Pier Paolo Pasolini eredetileg kilenc történetet filmesített meg Geoffrey Chaucer azonos című, klasszikus mesegyűjteményéből, a nyugat-berlini premier idején azonban jelentősen megrövidítette a filmet, majdnem fél órát vágott ki belőle, az egyik mesét teljes egészében. A kivágott jelenetek elvesztek, alighanem megsemmisültek egy filmlaboratóriumi tűzben. A Canterbury mesék a trilógia legszélsőségesebben értékelt darabja: egyesek a három film közül a legsikerültebbnek tartják, mások szerint viszont Chaucer ürügyén a rendező csupán egy alpári szexkomédiát készített.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

Az Érett nők dicsérete című 1978-as kanadai film egy emigráns magyar író, Vizinczey István legismertebb regényéből készült. A cselekmény az ötvenes években játszódik Magyarországon és Kanadában. Főhőse egy fiatal magyar fiú, Vajda András (alias Andy Vajda), aki gyerekkorától kezdve az érett, anyáskodó nők iránt vonzódik, és évekkel később természetesen nekik köszönheti első szexuális élményeit is. Az 1956-os forradalom után Kanadába kerül, ahol rátalál az igazira, akivel még Magyarországon találkozott először. A film megszületésében oroszlánrészt vállaltak a kanadai magyar emigránsok: Lantos Róbert volt az egyik producer, Kaczender György a rendező, Lente Miklós az operatőr és Polgár Tibor a zeneszerző. Andrást a pályája elején álló tehetséges amerikai színész, Tom Berenger játszotta, akinek ez volt az első filmfőszerepe. Első nagy szerelmét, Mayát a szintén amerikai Karen Black formálta meg, és amerikai a Bobbie-t alakító Susan Strasberg is. A további fontosabb női szerepekben olyan elismert kanadai színésznők láthatók, mint Helen Shaver, Alexandra Stewart, Alberta Watson és Marilyn Lightstone. Szóba került, hogy a magyarországi jeleneteket hazánkban forgatják, az illetékes magyar hatóságok azonban nem reagáltak a filmesek megkeresésére, noha ők még a kanadai magyar nagykövet közbenjárását is kérték. Emiatt Budapestet Montréal helyettesítette. Az Érett nők dicsérete volt a III. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje. A bemutató óriási érdeklődést keltett, részben azért, mert elterjedt a hír, hogy ezután csak egy cenzúrázott változat kerülhet a mozikba. A kritikák általában kedvezőek voltak, s a filmet jól fogadták külföldön is. Valószínűleg az 1956-os téma – és a gyakori meztelenség – miatt a magyarországi mozibemutató szóba se jöhetett. A rendszerváltozás táján az Intervideo feliratos változatban jelentette meg a filmet VHS-en (később a kereskedelmi tévék műsorán már szinkronizálva szerepelt), és a könyv is eljutott a hazai olvasókhoz. 1997-ben Spanyolországban újra megfilmesítették a regényt, a cselekményt azonban körülbelül húsz évvel korábbra, a spanyol polgárháború időszakára helyezték át. Az egyik fontos női szerepet az amerikai Faye Dunaway alakította. A remake szintén elkerülte a magyar mozikat, és tudomásom szerint nálunk se VHS-en, se DVD-n nem jelent meg, és egyik tévécsatorna sem játszotta. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

Bibi Andersen (Marokkó, Tanger, 1954. február 13.) spanyol előadóművész eredeti neve: Manuel Fernández Chica. Soha nem tagadta, hogy férfiból operálták át nővé, ugyanakkor interjúiban határozottan állította, hogy minden porcikájában mindig is nőnek érezte magát. A műtétet követően hivatalos neve Bibiana Manuela Fernández Chica lett. Művészi pályáján a Bibi Andersen után a kilencvenes évektől a Bibiana Fernández nevet használja. 1977-ben kezdett filmezni, a magyar közönség leginkább Pedro Almodóvar alkotásaiból ismerheti. Az 1980-as évek legelején popénekesnőként is bemutatkozott. 2000 és 2003 között a nálánál huszonhat évvel fiatalabb kubai modell, Asdrúbal Ametller González volt a férje, válásuk okaként kapcsolatuk kihűlését nevezték meg. (Bennfentesek szerint az ifjú férj többször is félrelépett.) Asdrúbalt 2009-ben szexuális zaklatás miatt őrizetbe vették, állítólagos áldozata azonban nem tudta bizonyítani a vádakat. A problémás férfiút 2023-ban Amerikában egy rendőr megtámadása miatt tartóztatták le, miután lopás, rablás és vandalizmus miatt is összeütközésbe került a hatóságokkal. Bibi sajnálattal értesült erről a hírről, mivel az exférje iránti szeretete és megbecsülése két évtizeddel a válásuk után sem múlt el. (Ezúton is hangsúlyozzuk, hogy Bibi Andersennek semmi köze a kiváló svéd Bergman-színésznőhöz, a néhai Bibi Anderssonhoz.)

FIGYELEM! Az alábbi poszt egy transznemű előadóművész pályafutását ismerteti, és egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Mindnyájan olvastuk a történetüket, vagy legalábbis hallottunk róluk. A germán mitológia alapkövének számító Nibelung-mondakör ihlette Richard Wagner klasszikus operaciklusát, A Nibelung gyűrűjét (A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) és a legendás Fritz Lang kétrészes némafilmjét, az 1924-ben bemutatott A Nibelungokat. Id. Alexandre Dumas kalandregénye, A három testőr az irodalomtörténet egyik legtöbbször megfilmesített műve: jelen sorok írásakor épp bemutató előtt áll egy új, kétrészes francia adaptáció, mely sztárokat és káprázatos látványvilágot ígér. (Az első rész magyar bemutatója: 2023. október 26. A második rész premierjének még nincs időpontja.) Ki ne hallotta volna még a testőrök jelmondatát: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”? A Rómeó és Júlia William Shakespeare talán legnépszerűbb drámája, melyet szintén több filmváltozatból ismerhetünk. Az én korosztályom leginkább Franco Zeffirelli 1968-as alkotására voksol, amely autentikus keretek között maradva hozott frissességet, fiatalos lendületet a Shakespeare-értelmezésekbe. A fiatalabbak inkább Baz Luhrmann 1996-ban bemutatott modernizált verzióját favorizálják fegyverekkel, slágerlistákra kacsingató könnyűzenével és Leonardo DiCaprióval felturbózva. Mai posztunk három olyan filmet mutat be, amely e legendás hősök szexuális életével foglalkozik. Egyik mű sem pornográfia, ugyanakkor a filmművészet gyanújának leghaloványabb árnyéka sem vetül rájuk. Ellenben egy könnyed hangvételű visszatekintést feltétlenül megérdemelnek: valaha még ilyen bájosan buták, ám valahogy mégis természetesebbek voltak az erotikus filmek, mint az utóbbi két-három évtizedben. Ráadásként a Siegfried-filmben ismerős arcokat is láthatunk.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

A magánéletben nem különösebben, de a filmeket illetően szerelmes típus vagyok. Sok szép színésznő megdobogtatta már a szívemet, és ha a szépség mellé tehetség is társult, az csak hab volt a tortán. Három amerikai színésznő tartósan is meghódított. Julie Newmar volt az első, akit a Mackenna aranya (1969) című westernben láttam először. Ő volt Hesh-ke, a néma indián lány. Az a jelenet, amelyben meztelenül akarja vízbe fojtani szőke riválisát, örökre beleégett a retinámba – hogy ezt az unalomig elcsépelt, bombasztikus közhelyet egyszer már én is elsüssem. (A művésznő augusztus 16-án volt kilencvenéves. A korához képest remekül néz ki. Isten éltesse! A rajongók figyelmébe ajánlok három nagyszerű ismertetőt a művésznő munkásságából: Az Alien és a rendőr, aki dudálva csajozott be; Ufók, autószerelők és bombanők; A két Derek, Donald Trump és a kéjsóvár szellem). Aztán jött egy másik amerikai szépség, Jennifer O’Neill, akit a Kamaszkorom legszebb nyara (1971) című filmnek köszönhetően alighanem a világon sok tízezer kamasz fiú zárt a szívébe – velem együtt. Mégsem ez a megható alkotás a kedvencem tőle, hanem olasz vendégszereplésének termései: Tisztes honpolgárok (1975), Az ártatlan (1976), A médium (1977). A szintén amerikai Faye Dunaway A négy testőr (1974) Miladyjeként vett le a lábamról. A Vörös Galambdúc fogadóban játszódó jelenetben, amikor előbb Richelieu bíborossal megállapodik Buckingham herceg megöléséről D’Artagnan életéért cserébe, majd váratlanul megjelenik volt férje, Athos, egyszerűen csodálatos volt. Nőként is, színésznőként is. Newmar, O’Neill és Dunaway közül egyértelműen Faye volt a legnagyobb sztár, főleg a hetvenes években, így érthető, hogy az ő filmjeiről írtam a legtöbb ismertetőt. Ma viszont Jennifer a soros, egy valaha Magyarországon is vetített hangulatos, ám már elfeledett krimivel, a Gyémánt Ladyvel, amelyet az Msat magyar kereskedelmi tévéadó a kilencvenes évek végén a semmitmondó Biztos, ami biztos címmel mutatott be. (Jennifer kevéssé ismert filmjeinek egyikét Teakbois barátom tárgyalta ki jó alaposan: Piszkos Carey, a kórházi igazságosztó.)    

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető női és férfi meztelenséget is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Hálás köszönetem Tolve barátomnak, aki lehetővé tette, hogy újra megnézzem a filmet magyar szöveggel.

Daniella Perez 1970. augusztus 11-én született a brazíliai Rio de Janeiróban. Édesanyja, Glória Perez mindmáig a brazil szappanoperák egyik legkeresettebb forgatókönyvírójának számít, édesapja, Luiz Carlos Saupiquet Perez mérnökként dolgozott. A bájos Daniella és két öccse – Rodrigo (*1972) és Rafael (1977–2002) – gyermekkora gondtalanul és boldogan telt, nem ismerték a nyomort és a nélkülözést, amely Brazíliában oly sok ember osztályrésze. (Azokban az években a brazil lakosság egyharmada napi egy dollárnak megfelelő összegből élt.) Daniella érdeklődése a művészetek iránt korán megmutatkozott. Ötéves korában kezdett balettórákra járni, és szorgalmának köszönhetően tizennyolc éves korára profi táncosnővé képezte magát, aki komoly szerződésajánlatokat kapott. Anyja révén belülről ismerte a televíziózás világát is, és elhatározta, hogy a színészmesterséget is elsajátítja. Tizenkilenc éves korában kisebb szerepet kapott a Kananga do Japão című tévésorozatban. Egy tangót kellett táncolnia a férfi főszereplővel, a daliás Raul Gazollával. Noha tizenöt év korkülönbség volt közöttük, forgatás közben mégis szenvedélyesen egymásba szerettek, és rövidesen összeházasodtak. Ezt követően Daniella a Barriga de Aluguel című sorozatban játszott, amelynek egyik forgatókönyvírója az édesanyja volt. Alakítása óriási sikert aratott a brazilok körében, és a fiatal lány egy csapásra sztárrá vált. Előnyös szerződésajánlatokkal árasztották el, melyek közül csak azokat fogadta el, melyek a szakmai fejlődés lehetőségével kecsegtették. Tervezte, hogy népszerűségét kamatoztatni fogja a könnyűzene világában is, de legalább annyira fontos volt neki az is, hogy gyermeket szüljön imádott férjének, Raulnak. Pályája csúcspontját az 1992-es esztendő jelentette. Őt választották ugyanis Yasmin Bianchi szerepére a De Corpo e Alma (Test és lélek) című új teleregényhez, amelynek Glória Perez írta a forgatókönyvét. Daniella azonban nem az anyja miatt írta alá a szerződést, hanem azért, mert Yasmin nehéz és hálás szerepnek ígérkezett, amely jelentős előrelépést jelenthetett a karrierjében. A sorozatban a figurát természetesen körülrajongták a srácok: Yasmin Birát választotta közülük, akit Guilherme de Pádua alakított. A széria hamar belopta magát a közönség szívébe, és brazilok milliói várták az újabb folytatásokat. Daniella fürdött a sikerben, egyszerre élvezhette a népszerűséget és a családi boldogságot. Az idill egyik pillanatról a másikra horrorba váltott át, amikor a huszonkét éves színésznőt 1992. december 28-án éjjel holtan találták Rio de Janeiro nyugati övezetében, Barra da Tijucában, egy bozótos területen. Életét tizennyolc szúrással oltották ki, melyek a nyakat, a tüdőt és a szívet érték.

FIGYELEM! Az alábbi blogposzt egy brutális emberölésről szól. Csak erős idegzetű 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

A dán Laid Back duó 1979-ben alakult Koppenhágában. Már első kislemeze, a Maybe I’m Crazy vezette a dán slágerlistát. Nemzetközi hírnevét a Sunshine Reggae című dal alapozta meg, amely 1983 egyik legnépszerűbb európai slágere volt. Az 1980-as években a Laid Back folyamatosan szállította az utánpótlást. Noha a duó még az új évezredben is aktív, nemzetközi viszonylatban az 1990-es évektől kezdve ritkábban hallani róla. Legismertebb slágerei: Sunshine Reggae, White Horse, High Society Girl, Elevator Boy, One Life, Bakerman, Bet It on You.

„When I see someone who’s looking so fine
you can’t believe I react everytime
I scream, ooouuhh
You sexy thing
You are the finest thing I've seen today
I am so glad that you passed by my way
I'm a cruiser
Oh baby, I'm a cruiser”
(Village People: I’m a Cruiser, 1978)

Negyvenhárom éve, 1980. február 8-án mutatták be az amerikai filmtörténet egyik leghírhedtebb botrányfilmjét, a Portyánt. William Friedkin alkotása a The New York Times riportere, Gerard Walker (1928–2004) azonos című, 1970-ben megjelent könyvén alapul. A kötet egy olyan gyilkosságsorozatról szól, amelynek homoszexuálisok voltak az áldozatai. A cím kettős jelentésű: egyrészt a járőröző rendőrökre utal, másrészt az alkalmi szexpartnert kereső melegekre. A Portyán ellen a meleg aktivisták már a forgatás idején hevesen tiltakoztak, szerintük ugyanis a film egyoldalú, előnytelen képet fest róluk, és azt sugallja, hogy a meleg életforma szerves része az erkölcstelenség, a bűnözés és az erőszak. A támadásokat az alkotók azzal próbálták kivédeni, hogy a főcím elé egy bevezető szöveget illesztettek: „Ez a film nem kíván vádat emelni a homoszexuálisok ellen. Bemutatja a világuk egy szeletét, amely nem vonatkoztatható az egészre.” A bemutató után a kritikusok főleg a lélektani motivációkat és a szituációk hitelességét kérdőjelezték meg. A világpremier óta eltelt évtizedek alatt a Portyán megítélése valamelyest megváltozott, manapság kultuszfilmnek számít még a homoszexuálisok körében is. A korabeli mentegetőző felirat az újabb DVD- és a Blu-ray-kiadásokra már nem került rá. A film nem jutott el a magyar mozikba, a hazai közönség hivatalos formában először videón ismerhette meg 1993-ban.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy különösen erőszakos bűncselekmények alapján készült filmről szól, melynek központi témája a férfi homoszexualitás. Egyes illusztrációk explicit férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Édesanyám emlékére

Jerzy Hoffman lengyel rendező Henryk Sienkiewicz (1846–1916) történelmi trilógiájának mindhárom részét (Tűzzel-vassal, Özönvíz, A kislovag) filmre vitte. Természetesen az eredeti sorrendet szerette volna követni már csak az időrend miatt is, az első rész, a Tűzzel-vassal megfilmesítésére azonban a hatvanas években politikai okokból még nem kapott engedélyt. Az illetékes filmügyi elvtársak ugyanis tekintettel voltak a Szovjetunió érzékenységére: mivel a kozák–lengyel háború (1648–1654) témáját a szerző egyértelműen a lengyelek szemszögéből dolgozta fel, a vasfüggöny korszakában nemkívánatosnak minősült egy olyan regény filmre vitele, amely a nacionalista érzelmeket táplálja. Hoffman ezért fordított sorrendben kezdte az adaptálást: az 1969-es A kislovagot 1974-ben követte az Özönvíz, 1999-ben pedig a Tűzzel-vassal. Ennek megvalósításáért már 1980-ban elkezdődött a kitartó küzdelem, ám előbb a fentebb említett politikai kifogások, később, a rendszerváltás után pedig anyagi okok hátráltatták a projektet. A Tűzzel-vassal előkészítését, forgatását és bemutatását Lengyelországban mindvégig nagy érdeklődés kísérte, hiszen a hazai irodalmi kánon egyik legnépszerűbb darabjáról van szó, ámbár Hoffman alkotása végül nem vonzott annyi nézőt a mozikba, mint a trilógiához tartozó két másik regény filmváltozata. Érdekességképpen említsük meg, hogy a Tűzzel-vassalt korábban kétszer is megfilmesítették külföldön. 1919-ben Csehszlovákiában némafilmet forgattak belőle, 1962-ben pedig olasz–francia–jugoszláv koprodukcióban egy látványos történelmi filmet. Ez utóbbiban Skrzetuskit, a lengyel hazafit a nyugatnémet indiánfilmek Winnetou-jaként ismert francia Pierre Brice játszotta.    

Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.