175 éve tört ki az 1848-as forradalom és szabadságharc, amely több magyar mozi- és tévéfilm témájául szolgált már. Sára Sándor 80 huszár (1978) című alkotásáról korábban már részletesen beszámoltunk. Ma a téma egyik legkedveltebb feldolgozása kerül sorra, A kőszívű ember fiai. Jókai Mór regényét az utóbbi években főleg negatív kontextusban emlegetik, mint olyan irodalmi művet, amely terjedelme, régies nyelvezete és tematikája miatt ma már nem alkalmas arra, hogy kötelező olvasmány legyen a felső tagozatosoknak. A Várkonyi Zoltán által rendezett, 1965-ben bemutatott filmváltozat a magyar filmtörténet egyik legdrágább és legnépszerűbb filmje volt, még a mellékszerepeket is színjátszásunk nagyjai alakították. A forgatás költségei állítólag tizenhatmillió forintot tettek ki, a film több mint egy évig folyamatosan szerepelt a hazai mozik műsorán, és 4 612 000 nézőt vonzott. Az összes szocialista ország megvásárolta a bemutatási jogát, ellenben a nyugati országokban megrövidítve játszották. A televíziócsatornák műsorán mindmáig rendszeresen feltűnik, DVD-n is megjelent, s természetesen nem maradt el a kópia felújítása sem. A mű kritikai megítélése mindmáig ellentmondásos: Várkonyi szakmai érdemeit elismerték ugyan, színészként (Haynaut alakította) azonban több elismerést kapott, mint rendezőként. Felrótták neki, hogy látványos képeskönyvvé egyszerűsítette Jókai regényét, és az akciójelenetek kedvéért háttérbe szorította a drámát és az árnyalt jellemábrázolást. Az utókor némileg elnézőbb vele, és úgy látják, Várkonyi a nagy mesemondóhoz, Jókaihoz hasonlóan magával ragadóan és romantikus hevülettel meséli el a történetet, s az 1848-cal foglalkozó magyar filmek közül a legszélesebb közönségréteghez találta meg az utat.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Az Airport ’70 (1969) világsikere indította el az ún. katasztrófafilmek divatját, A Poszeidon katasztrófa (1972) kedvező fogadtatása pedig végleg meggyőzte a filmmogulokat arról, hogy érdemes nagy összegeket befektetni az ilyen típusú filmek készítésébe, mert busás haszon várható. Az irányzat az 1970-es évek közepén érte el a tetőpontját: ekkor készültek a műfaj olyan klasszikusai, mint a Földrengés (1974), az Airport ’75 (1974), A Cassandra-átjáró (1976) és jelen írás tárgya, a Pokoli torony (1974). Az 1970-es évek egyik legsikeresebb alkotása Irwin Allen producer nevéhez fűződik, aki John Guillermin mellett a rendezésből is részt vállalt. A forgatókönyv két amerikai bestseller kombinálásával született meg, melyeket eredetileg külön-külön szeretett volna megfilmesíteni a 20th Century Fox és a Warner Bros. Allen közreműködésével végül megállapodtak abban, hogy egyesítik erőiket egy nagyszabású, közös produkció érdekében. A szereposztás minden idők egyik legnagyobb sztárparádéja, melyben a korábbi évtizedek néhány csillaga szerepelt együtt a divatos mozi- és tévésztárokkal. A filmet nyolc Oscar-díjra jelölték, ebből hármat kapott meg. Állítólag a Pokoli torony volt az első hollywoodi szuperprodukció, melynek forgatási kulisszatitkaiba már a premier időszakában részletesen beavatták a közönséget. A filmet az alkotók a tűzoltóknak ajánlották, „akik életüket áldozzák azért, hogy mások élhessenek.” Magyarországon Tűzvész az üvegtoronyban címmel tervezték a bemutatót, de aztán az eredeti címnek megfelelően a Pokoli torony mellett döntöttek.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

Magyar nyelven is megjelent a huszadik század egyik legjelentősebb és legkülönösebb japán szerzője, Misima Jukio Véres naplemente című regénye. Az amerikai Lewis John Carlino filmesítette meg a saját forgatókönyve alapján, angol produkcióként, 1976-ban. A film címe megegyezik a regény angol kiadásának címével: The Sailor Who Fell from Grace with the Sea. A történet főszereplője egy kamasz fiú, Jonathan, aki az édesanyjával él, és tagja az osztálytársaiból alakult titkos csoportnak. A csonka család életében megjelenik egy életerős tengerész, akire Jonathan valóságos félistenként tekint. Ez a helyzet azonban megváltozik, amikor a fiú tudomására jut, hogy édesanyja össze akar házasodni a tengerésszel, aki a frigy kedvéért fel akarja adni addigi életvitelét… A produkció nagy médiafigyelmet kapott a két főszereplő, a botrányhősnőként elkönyvelt Sarah Miles és az énekes-színész Kris Kristofferson szokatlanul merész szeretkezési jelenete miatt, amelyről a Playboy magazin is fotósorozatot közölt (lásd a ráadásgalériát). Ez az explicit jelenet valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy a Véres naplemente nem jutott el a magyar mozikba, sőt tudomásom szerint nem mutatta be egyik hazai tévécsatorna sem, nem hozták forgalomba nálunk se videón, se DVD-n, se Blu-rayen.   

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

100 éve született Franco Zeffirelli, a huszadik századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Hálásan köszönöm Teakbois kolléga közreműködését, aki rendelkezésemre bocsátotta Olivia Hussey életrajzi könyvét jelen poszt utolsó alfejezetének megírásához. A szövegben olvasható Rómeó és Júlia-idézeteket Kosztolányi Dezső fordította.

A Baccara duót a Spanyol Televízió két táncosnője, Mayte Mateos és María Mendiola alapította 1977-ben. Első kislemezük, a Yes Sir, I Can Boogie hatalmas sikert aratott, a brit toplista élére is felkerült, és ma már az eurodisco egyik legismertebb örökzöldjének számít. A Baccara a nyugatnémet RCA lemeztársasággal kötött szerződést, leghíresebb dalait Rolf Soja és Frank Dostal komponálta. Mendiola 1980-ban beperelte a céget, mert a formáció akkori új kislemezén az énekhangja szerinte egyáltalán nem érvényesült, és úgy érezte, egyre jobban háttérbe szorul Mateos mellett. A kiadványt kivonták a forgalomból, a felvételt újrakeverték, a siker mégis elmaradt. A konfliktus nem tett jót María és Mayte munkakapcsolatának sem, és mivel a Baccara népszerűsége akkoriban már amúgy is visszaesett, az RCA nem hosszabbította meg a duó szerződését. A két énekesnő előbb szólóban próbálkozott, majd mindketten új partnert választottak maguknak, ám egyformán ragaszkodtak a Baccara névhez. Soha többé nem beszéltek egymással, és nem léptek fel közösen. Noha a klasszikus Baccarában kétségtelenül Mayte énekhangja dominált, az utódegyüttesek közül María formációja volt az eredményesebb, amely új dalokkal is sikereket ért el a lemezklubokban, és 2021-ben a Yes Sir, I Can Boogie friss remixét is a slágerlistára juttatta.   

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A szocialista román filmgyártás legnagyobb sztárja egyértelműen Florin Piersic volt, ámbár a Ceaușescu-korszakban szó sem lehetett a nyugati sztárrendszer meghonosításáról. Piersic népszerűségében jellemábrázoló tehetsége mellett előnyös fizikai adottságai is nagy szerepet játszottak. Ideális szereplője volt a nacionalista célzatú történelmi szuperprodukcióknak, melyek többsége Magyarországra is eljutott: Vérrel megpecsételve (1965), Traianus oszlopa (1968), Harc Rómáért (1968), Vitéz Mihály (1971), Nyestfiak (1974). Kiemelkedően sikeresek voltak a betyárfilmjei. Jelentős színházi karriert is a magáénak mondhat, Budapesten is vendégszerepelt. Kolozsvárott született, erősen kötődik az erdélyi kultúrához, mindig nagy szeretettel és tisztelettel beszélt erdélyi pályatársairól. Második felesége Széles Anna színművésznő volt. Noha a Ceaușescu-rendszer bukása után Piersic már kevesebbet filmezett, hatalmas népszerűsége töretlen maradt. 2005 decemberében a „Minden idők legjobb román színésze” címmel tüntették ki. 2006-ban a román tévénézők a 100 legnagyobb román személyiség közé választották, az 51. helyre. Az alábbi életrajzban elsősorban azokkal a filmjeivel foglalkozom részletesebben, amelyeket Magyarországon is bemutattak.

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Id. Alexandre Dumas muskétásainak történetét a D’Artagnan (1969) című háromrészes tévésorozatból ismertem meg először, amelynek epizódjait 1972. október 5-én, 7-én és 8-án mutatta be a Magyar Televízió. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy az utolsó rész a vasálarcosról szólt, a színészek közül pedig már akkor is a gonosz Milady maradt meg a legerősebben az emlékezetemben: a veszedelmes szépasszonyt az olasz Antonella Lualdi alakította. Körülbelül két és fél év múlva történt az újabb találkozás, a francia színekben készült kétrészes paródiafilm formájában, melyek teljes magyar címe: A négy muskétás, avagy a lepel lehull; A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr! A mozikban A négy muskétás és A négy muskétás újabb kalandjai címmel vetítették ezeket a filmeket. Persze ezúttal is a Milady ejtett rabul, akit a dán származású, tragikus véget ért Karin Petersen formált meg. Azonban nem lehetett nem észrevennem a királynét alakító Catherine Jourdan szépségét sem. A két film a szolgák szemszögéből idézte fel az eseményeket – meglehetősen szabadon kezelve az irodalmi alapanyagot. Minderről a nővérem világosított fel, aminek hatására úgy döntöttem, hogy elolvasom Dumas regényeit is. Méghozzá a teljes trilógiát. A második és a harmadik rész akkor még kevésbé tetszett, talán azért, mert azokhoz nem kapcsolódott eleven filmélmény. A maga idejében nagyon viccesnek találtam mindkét filmet, hosszú évekkel később, immár felnőttként viszont nem tagadhattam le, hogy a művek humora néhol rettenetesen infantilis és bárgyú, ami egyébként a szolgákat alakító Les Charlots többi filmjéről is elmondható. Vicces érdekesség, hogy a Tv2 kereskedelmi csatorna 2003. október 21-én és 22-én fordított sorrendben sugározta a két részt, talán abból a meggondolásból, hogy „a lepel lehull” szófordulat inkább illik a második, mint az első részhez. Tévedtek.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!  

„A retusőr: A férje, mikor elvette magát,
akkor özvegyember volt?
Ny. néni: Elvált ember.
A retusőr: És miért vált el?
Ny. néni: Volt neki két lánya,
egy tizenhét éves meg egy tizenhárom éves.
A retusőr: Ők már férjnél vannak?
Ny. néni: Nem, ennek mind a kettőnek
 elvágta borotvával az asszony a nyakukat.
A retusőr: Ki vágta el?
Ny. néni: Az édesanyjuk.”

Hosszú évekkel ezelőtt történt, ha jól emlékszem, egy pénteki estén. Szokásom szerint éppen valami teljesen felesleges dolgot csináltam a számítógépemen, amikor a háttérben a Duna Tv-n egyszer csak elkezdődött egy film. Inkább hallgattam, mint néztem. Egy idő után viszont azon vettem észre magam, hogy már nemcsak hallgatom, de nézem is. Pedig egy régi, fekete-fehér magyar művészfilm ment vidéken üzletet remélő vándorfényképészekről. Az ügyfeleik egyszerű parasztemberek voltak, abszolút amatőrök. Nemcsak amiatt vált számomra érdekessé ez az egész, amit ezek az emberek elmondtak, hanem a körülmények miatt is. Dokumentumjellege volt a dolognak, mégsem azt láttam, mint általában, hogy az okos és empatikus riporter kérdésekkel bombázza a riportalanyokat, akik hirtelen azt se tudják, melyik bolygón vannak, hanem átlagos szituációkból kiindulva tárultak fel egyre megindítóbb emberi sorsok a maguk természetes közegében. Ez a film volt az 1973-as Fotográfia. Már a maga idejében is hallottam róla, de hát akkor még csak kilencéves voltam, meg se fordult a fejemben, hogy megnézzem. Ellenben a tévébemutató olyan mély benyomást tett rám, hogy amint megjelent a film DVD-n is, azonnal megvettem. Évekkel ezelőtt én írtam róla szócikket a Wikipédiára. Most annak felhasználásával megpróbálok még bővebb képet adni a mű keletkezéstörténetéről.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egy erőszakos bűncselekményt ismertet, és bizonyos illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.    

A lengyel Roman Polański az egyetemes filmtörténet egyik leghírhedtebb rendezője, aki szexuális botrányaival teljesen kompromittálta magát, és a MeToo mozgalom kibontakozása óta az első számú közellenséggé vált. A radikálisok legszívesebben egész munkásságát kitörölnék a kollektív emlékezetből, és azt az álláspontot képviselik, hogy a magánembert nem lehet különválasztani a művésztől, és ha az előbbi elfogadhatatlan dolgokat cselekszik, akkor az utóbbival sem lehet elnézően bánni, pláne nem rangos díjakkal elismerni. Természetesen van véleményem a direktorról mint magánemberről, ám az nem tartozik a blog profiljába, azonban mint filmrajongó azt mondom, a Polański-életmű túl jelentős ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal lesöpörjük az asztalról. Kevés olyan erős debütáló játékfilmet ismerünk, mint Polański első egész estés alkotása, a Kés a vízben, amely tavaly volt hatvanéves. Mindössze három szereplője van a történetnek, amely javarészt a nyílt vízen játszódik, mégis tökéletes képet ad a korabeli lengyel valóságról. Ezt az akkori kommunista vezetés is felismerte, mert már a forgatási engedélyt is nehezen adták meg, és a film két hét után eltűnt a lengyel moziműsorból, miközben Nyugaton megkezdte diadalútját, melynek részeként első lengyel filmként Oscar-díjra is jelölték.       

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!