Franco Zeffirelli 1972-ben bemutatott filmje, a Napfivér, Holdnővér Assisi Szent Ferenc életének eseményein alapul. A forgatókönyvírásban részt vett a nemzetközi hírű olasz rendezőnő, Lina Wertmüller és Luchino Visconti állandó munkatársa, Suso Cecchi d’Amico is. A filmet a közönség kedvezően fogadta, különösen a fiatalok. Ennek egyik oka lehet, hogy a nemzetközi forgalmazás számára készült változatban Donovan dalai hallhatók, és az énekes személye megerősíti az 1960-as évek diák- és hippimozgalmaira vonatkozó rejtett utalásokat. A kritikai fogadtatás már jóval kevésbé volt lelkes: számos kritikus szóvá tette, hogy Zeffirelli túlzottan idealizálva ábrázolja főszereplőjét, mintegy kiemeli abból a társadalmi-politikai közegből, amelyben élt és tevékenykedett, s ezáltal a jó szándék ellenére is egyoldalú, már-már giccses képet fest róla. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Ferenc életútján keresztül a rendező örök emberi értékeket emel piedesztálra, mint például az önzetlenség, a szerénység, az önfeláldozás, a segítőkészség, a természet szeretete, valamint a pusztítás helyett az alkotás képessége és öröme. A Napfivér, Holdnővérért Zeffirelli 1973-ban megkapta a legjobb rendezőnek járó David di Donatello-díjat (megosztva Sergio Leonéval), továbbá a San Sebastián-i filmfesztiválon az OCIC-díjat. Ugyanabban az évben Ennio Guarnieri a legjobb operatőrnek járó Ezüst Szalag-díjat vehette át. A filmet 1974-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb díszlet kategóriájában, Danilo Donati jelmeztervező pedig a BAFTA-díj jelöltjei közé került. A Napfivér, Holdnővér magyarországi premierje 1981. december 17-én volt a budapesti Filmmúzeumban. (Mivel a film nagy vonalakban – a művészi szabadság kategóriájába sorolható változtatásokkal – követi Ferenc lentebb ismertetett életútját a fogságtól a pápánál tett látogatásig, ezért a cselekményleírástól eltekintek.)

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Donna Summer (Massachusetts, Dorchester, 1948. december 31. – Egyesült Államok, Florida, Key West, 2012. május 17.) ötszörös Grammy-díjas amerikai énekesnő, szövegíró és színésznő eredeti neve: LaDonna Adrian Gaines. Az 1970-es évek legsikeresebb diszkókirálynője volt, amiben nagy szerepet játszottak állandó szerzői, Giorgio Moroder és Pete Bellotte. 1968-ban jelent meg első kislemeze. Már 1974-es debütáló albuma, a Lady of the Night is jelezte, hogy új sztár tűnt fel a könnyűzene horizontján. Az átütő sikert az 1975-ös erotikus témájú diszkósláger, a Love to Love You Baby hozta meg számára. Vallásos meggyőződésével azonban nehezen tudta összeegyeztetni szexis imázsát, és volt idő, amikor első világslágerét nem is volt hajlandó előadni a koncertjein. Pályafutása csúcsát az 1979-es esztendő jelentette. Ő volt az első előadó, aki három egymást követő dupla albumával felkerült az amerikai Billboard 200 toplista élére. A disco műfaj hanyatlásával sem merült feledésbe: az 1980-as és az 1990-es években, sőt még az új évezredben is szerepelt a slágerlistákon. Repertoárja közben R&B, rock és gospel stílusú dalokkal bővült. Számos rangos zenei díjat kapott, lemezei több mint 120 millió példányban fogytak el világszerte. Sokadik sikeres visszatérése, a Krayons című 2008-as album ékes bizonyítékát jelentette annak, hogy a legújabb zenei stílusokban is megállja a helyét. Rákban hunyt el, családja a nyilvánosság kizárásával rendezte meg a temetését.

A filmtörténet egyik géniusza, Federico Fellini életében két város játszott központi szerepet: gyermekkorának helyszíne, Rimini, valamint ifjú- és felnőttkorának terepe, Róma. Mindkét város többször is megihlette, sőt Rómának külön filmet is szentelt, életműve egyik legvarázsosabb darabját, amelynek megítélése főleg a maga idejében elég szélsőséges volt. Már a forgatás pénzügyi alapjait is nehéz volt előteremteni. A jó barát és nagyvonalú támogató, Alberto Grimaldi producer például már a kezdet kezdetén kifarolt a projektből. Javában folyt a forgatás, amikor a gyártó cég, az Ultra Film többségi részvényese, Giuseppe Pasquale pénzügyi birodalma összeomlott. Pasquale nem csinált különösebb problémát a Róma sorsából, mert szerinte a film szerkezete annyira laza, hogy akár torzóként is késznek lehetett volna tekinteni. Fellini ezt nem így látta. Szerencséjére a Banca Nazionale del Lavoro kölcsönt adott a folytatáshoz, ám a Maestrónak le kellett mondania bizonyos jelenetekről. A forgatást meglátogatta Lee Falk, a Mandrake című képregény alkotója. Szóba került, hogy Fellini esetleg filmet készít a Mandrake-ből Dino De Laurentiis anyagi támogatásával. Végül csak egy képsorozat valósult meg Marcello Mastroianni közreműködésével: a fotókat a Vogue francia kiadása közölte. Említsünk meg néhány ismert nevet a Róma nevezetes statisztái közül: Pier Paolo Pasolini jó barátja, Franco Citti az éttermi jelenetben látható, továbbá megjelenik néhány pillanatra Gore Vidal amerikai író és az olasz filmekben olykor kisebb szerepeket játszó angol újságíró, John Francis Lane is. A későbbi híres horrorboszorkány, az amerikai Elvira (alias Cassandra Peterson) is statisztált, és utólag „nagyszerű fickó”-nak nevezte a jeles direktort. A film végi motoros banda egyik tagja a hetvenes évek magyar származású olasz erotikus csillaga, Eleonora Giorgi volt. Az opuszhoz szokás szerint Nino Rota komponált kísérőzenét. A Fellini-Rómát versenyen kívül vetítették az 1972-es cannes-i filmfesztiválon, ahol nagy érdeklődést keltett, de a fogadtatása nem volt egyöntetűen lelkes. 1973-ban Golden Globe-ra jelölték. Ugyanabban az évben Fellini megkapta érte a francia filmkritikusok díját, Danilo Donati díszlet- és jelmeztervező pedig Ezüst Szalag-díjat vehetett át a munkájáért. Maga Fellini egyébként elégedetlen volt ezzel az alkotásával, úgy érezte, nem sikerült megragadnia a város lényegét, akármilyen derekasan próbálkozott is.

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

nicroegnek

A legendás olasz producer, Dino De Laurentiis (1919–2010) a hatvanas évek közepén jelentette be, hogy filmet akar készíteni Bonaparte Napóleonról. A különösen költségesnek ígérkező produkció anyagi fedezetének előteremtése érdekében társult a szovjet Moszfilm céggel. A rendezést az Oscar-díjas Szergej Bondarcsuk vállalta. Napóleon szerepére több jelölt közül az amerikai Rod Steigert választotta, akinek játéka a film egyik nagy erőssége. Wellington herceget a közelmúltban elhunyt Christopher Plummer alakította, szintén kiválóan. Eredetileg a Szovjetunióban, Franciaországban, Belgiumban és Spanyolországban zajlott volna a forgatás. A waterlooi csata helyszínét végül Ukrajnában alakították ki, a belsők többségét pedig Olaszországban forgatták. Az előzetes marketingmunka ellenére a film kritikai fogadtatása hűvös volt, a remélt világsiker is elmaradt. De Laurentiis szerint a bukás egyik oka az volt, hogy a filmben nem szerepeltek igazán nagy sztárok. Magyarországra 1972 májusában jutott el a Waterloo. A hazai kritikusok általában elnézők voltak vele: dicsérték a látványvilágát, a főszereplők alakítását, valamint kiemelték, hogy Bondarcsuk a grandiózus külsőségek ellenére sem feledkezett el a jellemábrázolásról, az emberi tartalomról. Bár az opusz nem lett igazán nagy klasszikus, sőt az elmúlt ötven évben kissé el is feledték, egyes szakemberek szerint a Waterloo hibái ellenére is érdemtelenül alábecsült történelmi film. (Mivel a waterlooi csata előzményeiről és pontos lefolyásáról magyar nyelven is találhatók színvonalas on-line anyagok, ezért szokásomtól eltérően eltekintettem a történelmi háttér ismertetésétől.)

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Az Éjféli leszámolás (1983) egyike Charles Bronson legvitatottabb és egyben legnépszerűbb kései filmjeinek, melyet a néhai sztár a kis költségvetésű produkcióiról ismert Cannon Filmsszel kötött hosszú távú szerződése részeként forgatott. A rendezésre J. Lee Thompsont (Mackenna aranya, 1969) szerződtették, aki 1976-ban dolgozott először Bronsonnal. Összesen kilenc filmet készítettek együtt. Az Éjféli leszámolás külföldi forgalmazási jogait a Cannon igazgatója, Menahem Golan az 1982-es cannes-i filmvásáron pusztán a film címe és a főszereplő hírneve alapján értékesítette, mert akkor még nemhogy az opusz nem készült el, de még a forgatókönyv sem állt rendelkezésre. A történet a nagyvárosi zsarufilmek és a sorozatgyilkosos horrorfilmek motívumait elegyíti – ezekre egyébként számos utalás is történik. Magát a cselekményt valós bűnügyek ihlették: Richard Speck és Ted Bundy gyilkosságai, illetve az ún. „temzei gyilkos” ügyében nyomozó detektív esete. Az Éjféli leszámolás külföldön nagyobb sikert aratott, mint az Egyesült Államokban, bár ott sem számított bukásnak. A közönséget megdöbbentette, ugyanakkor magával is ragadta a film, amely sajátos elegyét nyújtja a Bronsonra jellemző akcióknak, a durva erőszaknak, a trágár nyelvezetnek, a meztelenségnek és a pszichopatológiának. Golan remek üzletet kötött, amikor a mindössze négy és félmilliós költségvetésű film amerikai televíziós jogait két és félmillió dollárért eladta. A tévéváltozatokat általában megvágták, illetve alternatív jelenetekre cserélték azokat a képsorokat, melyeken a tettes és áldozatai teljesen meztelenek voltak. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, csupán szinkronizált VHS-en került forgalomba a VICO jóvoltából az 1990-es évek legelején. Később a TV2 sugározta újraszinkronizált változatban. 

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető erőszakos bűncselekményekkel foglalkozik, az illusztrációk egy része pedig explicit női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra! Special thanks to Teakbois, a tőle kapott forrásanyagoknak köszönhetően készülhetett el ez a bővített változat.

Gyerekkoromban állandó vendég voltam a közeli Bem moziban. Emlékszem, 1974 januárjában a Mese Szaltán cárról című szovjet mesefilmre volt jegyem, és vártam, hogy beengedjenek az előadásra. Addig is az esti műsort hirdető üvegvitrint nézegettem, amelyben az Elátkozottak (1969) című film fotói voltak. Az egyik kép (lásd lentebb a filmnél) különösen megragadta a figyelmemet: egy ágynak támaszkodó, szép arcú, mégis szomorú tekintetű fiatalembert ábrázolt, félrefordított fejjel. Az ágyon egy érdekes arcú, hullámos szőke hajú nő feküdt hason, a fiú felé nézve. Idillinek tűnt a kép, mégis volt benne valami nyugtalanító. Ez volt az első találkozásom az osztrák Helmut Bergerrel (ahogy a svéd Ingrid Thulinnal is), de magát a filmet csak akkor láttam először, amikor pár év múlva a tévében is leadták. Addigra már jól megismertem Berger nevét, megnéztem például a Ludwigot (1973) és az Egy romantikus angol nőt (1975). Mindkettő tetszett, mindkettőben egyéniségének és tehetségének más-más oldalát mutatta meg. Igyekeztem figyelemmel kísérni a karrierjét – már amennyire ez a vasfüggöny mögül lehetséges volt. Az új évezredben elmondható, hogy Bergerből nem lett olyan, mindenki által jól ismert filmes ikon (Magyarországon semmiképpen sem), mint legfőbb riválisából, a francia Alain Delonból, pedig Helmut is éppúgy játszott kommerszekben, mint művészfilmekben. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy amíg Delon céltudatosan építette a karrierjét, barátait-szerelmeit-munkatársait is ennek szellemében válogatta meg, addig Berger ösztönösen élt, a „Carpe diem!” jegyében: fényes partik, utazások, szerelmi kalandok mindkét nemmel, alkohol, kábítószer. Emiatt viszont karrierjében többször is rossz döntéseket hozott. Mai írásunk a művész kalandos – botrányokban, sikerekben és kudarcokban bővelkedő – életének legfontosabb állomásait idézi fel. Az életpálya 2023. május 18-án végleg lezárult: Helmut Berger e napon Salzburgban elhunyt.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Hálásan köszönöm Laokoon és Teakbois kolléga biztatását és gyakorlati támogatását (könyvek, filmek), ami nélkül ez az életrajz nem készülhetett volna el. 

Plastic Bertrand (Brüsszel, 1954. február 24.) belga zenész, szövegíró, producer, szerkesztő és televíziós műsorvezető eredeti neve: Roger Allen François Jouret. 1977-ben vált ismertté a Ça plane pour moi című dallal, amely még az amerikai slágerlistára is felkerült. Napjainkban „egyslágeres csoda”-ként (one-hit wonder) tartják számon, noha annak idején néhány más felvételével szintén sikert aratott Nyugat-Európában. Az 1980-as évek elején fellépett Magyarországon is. Évekig tartó pereskedés után 2010-ben elismerte, hogy első világslágerét, illetve korai albumainak dalait valójában nem ő énekelte.

Vannak filmek, amelyek önmagukban nem különösebben jelentősek, ám valamely okból kifolyólag mégis figyelemre méltóvá, sőt akár kultikussá válhatnak. Ilyen film például az amerikai pénzből készült, hivatalosan mégis angol produkciónak számító misztikus thriller, Az ördög szeme (1966), amely az 1969-ben brutálisan meggyilkolt gyönyörű színésznő, Sharon Tate debütálása lett volna. Különböző okokból azonban a premiert elhalasztották, és mire a filmet bemutatták, addigra Tate-et más produkciókból már megismerhették a nézők. A forgatás története sem érdektelen, hiszen a rendezőt többször is lecserélték, ráadásul egy sajnálatos lovasbaleset miatt nem sokkal a forgatás vége előtt újra kellett kezdeni a munkát egy új főszereplővel. Az ördög szeme volt egyébként az amerikai MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) filmvállalat utolsó fekete-fehér produkciója. A pogány szertartások hitelessége érdekében tanácsadóként szerződtették a filmhez az okkultizmussal foglalkozó Alex Sanderset, az ún. wicca vallás egyik legismertebb személyiségét. Az ördög szeme megkésve sem jutott el a magyar mozikba. Tudomásom szerint hazánkban egyik tévéállomás se mutatta be, és nem jelent meg se videón, se DVD-n, se Blu-rayen.  

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A pornográfiával rendszeresen megvádolt, hírhedt olasz rendező, Tinto Brass avantgárd filmesként vált ismertté. Alkotásaiban a hatvanas évek második felétől kezdett egyre nagyobb teret kapni az erotika témája. Nevéhez fűződik a hetvenes évek két botrányos világsikere, a kétes hírű berlini náci bordély történetét szabadon kezelő Salon Kitty (1976) és a Caligula (1979), amely a harmadik római császár erőszakkal és beteges szexualitással tarkított rémuralmának szintén nem teljesen hiteles krónikája. Brass legtöbbre értékelt munkái a nyolcvanas években készültek. Közülük a legjelentősebb a klasszikus japán erotikus regény, A kulcs 1983-as modernizált változata, amely a negyvenes évek elején játszódik Velencében. A női főszerepet az olasz filmművészet egyik legnagyobb tehetsége, Stefania Sandrelli (Egy ágyban és agyban az ördöggel) alakította, férjét a brit Frank Finlay (A megállíthatatlan bosszúálló) személyesítette meg. Brass opusza nagy felzúdulást váltott ki a prűd nézők körében, ugyanakkor kiugró kereskedelmi sikert is elért. Említsük meg azt is, hogy Tanizaki Dzsunicsiró regényéből az évtizedek során öt japán és egy amerikai filmverzió is készült.

FIGYELEM! A posztban explicit női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A Dschinghis Khan együttes 1979-ben alakult az NSZK-ban. Dalai az akkoriban népszerű eurodiscót és a hagyományos német tánczenét („schlager”) képviselik. A nemzetközi poppiacon uralkodó angol nyelv ellenére németül előadott szerzeményekkel vált népszerűvé főleg Európában, a Szovjetunióban és a Távol-Keleten. Repertoárját szinte kizárólag saját dalok alkotják, melyek közül a legismertebb sláger a legendás mongol hadvezérről szóló Dschinghis Khan. A többi felvétel szintén nevezetes (fiktív vagy valós) személyekről, híres városokról, egzotikus országokról, mitikus földrajzi helyekről szól. Néhány angol nyelven felvett dallal a Dschinghis Khan megpróbálta meghódítani az angol nyelvterület poppiacát is, de ott nem ért el igazán jelentős eredményeket. Az együttes tagsága 1981-ben hat főről ötre csökkent. 1985-ben a Dschinghis Khan feloszlott, húsz évvel később azonban négy alapító tag közreműködésével újjáalakult. Különböző szakmai nézeteltérések miatt 2018 óta két Dschinghis Khan is létezik: az egyiket 2020 végéig a két eredeti énekesnő, Edina Pop és Henriette Strobel neve fémjelezte, míg a másik utódegyüttest Henriette volt férje, Wolfgang Heichel szervezte, aki szintén a klasszikus formáció alapító tagja volt. Egyes források szerint azonban Edina és Henriette távozásával az első utódegyüttes lényegében megszűnt, és már csak Wolfgangé maradt aktív.