Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj sci-fije, az Aelita 1923-ban jelent meg először nyomtatásban. A kisregény egy szerelmi történet ürügyén valójában a kommunizmus kozmikus győzelmét hirdeti, így igazán alkalmasnak tűnt arra, hogy egy külföldön is forgalmazható, szovjetbarát film készüljön belőle. Az előkészületi munkálatok már 1923-ban megkezdődtek. A magas művészi színvonal érdekében hazahívták Nyugatról Jakov Protazanovot, a nemzetközi tekintélynek örvendő rendezőt. Protazanov meglehetősen szabadon kezelte Tolsztoj könyvét, melynek alapján egy olyan többrétegű, fantáziadús filmet alkotott, amely a megrendelői igénynek megfelelően kiállt ugyan a bolsevik rendszer mellett, de nem feledkezett meg a közönség szórakoztatásáról sem. Ennek érdekében a direktor bátran élt a humor eszközével is, munkatársai segítségével pedig különleges, egyedi látványvilágot teremtett. Említsük meg azt is, hogy több neves szovjet színművész az Aelitában kezdte filmszínészi pályafutását. A nézők körében kiugró sikert aratott a film, a kultúrpolitikusoknak és a vaskalapos kritikusoknak azonban nem tetszett. A sztálini időkben az Aelitát lényegében agyonhallgatták, említés szintjén se nagyon került szóba. Az új évezredben fedezték fel újra, és ma már általános az a vélemény, hogy a némafilmkorszak egyik legbecsesebb darabjáról van szó. (2024. szeptember 20-án Budapesten is megtekinthető a Klasszikus Film Maraton keretében a Bolygóközi forradalom című, ugyancsak 1924-es animációval egyetemben.) Tolsztoj regényéből 1980-ban Rajnai András egy tévéjátékot forgatott, amely hűségesebben követi az irodalmi mű cselekményét, mint az 1924-es szovjet verzió, ám képtelen hitelesen érzékeltetni a könyv gondolati-filozófiai mélységeit, és megmarad a cselekmény – az esetlen trükkök miatt gyakran mosolyt fakasztó – illusztrálásánál.    

FIGYELEM! A ráadásgaléria explicit női és férfi meztelenséget, a szöveg pedig spoilereket is tartalmaz. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Karin Petersen francia színésznő a legtöbb életrajz szerint 1945. március 27-én született Párizsban, bár néhány forrás úgy tudja, hogy 1949-ben Koppenhágában jött világra. Teljes neve: Karine Nicole Raphaelle Petersen. Édesapja egy dán orvos volt, édesanyja egy francia nő. Nem sokkal születése után anyja második férje adoptálta őt, így hivatalos neve Karine Lépine lett. Keresztnevét később rövidítette Karinra. A családhoz közel állók szerint a kislány amolyan magának való, befelé forduló gyerek volt, ami magányossá tette, és zárkózottságát lényegében felnőtt korában is megőrizte. Sosem ment férjhez, és magánéletéről semmit nem árult el a nyilvánosságnak. (Az internetre 2015-ben felkerült infók szerint azonban 1969-től haláláig férjnél volt, Paul Guers színész volt a társa. Más források úgy tudják, a nős Guers házasságon kívüli viszonyt folytatott Karinnal, akinek a kapcsolatból egy fia is született.) Elképzelhető, hogy a színjátszás egyfajta terápiát jelentett számára: kapcsolatot a külvilággal úgy, hogy közben nem kellett megmutatnia igazi önmagát, hanem mindig elrejtőzhetett a szerepei mögé. 1963-ban debütált a filmvásznon, akkor még Karin Lepine néven. Bernard Borderie bízott rá egy kis szerepet az À toi de faire… mignonne című kémfilmjében, amely az akkoriban közkedvelt mozis titkos ügynök, Lemmy Caution (Eddie Constantine) hetedik kalandja volt. (James Bond 1963-ban még csak a második mozifilmnél tartott!) Ki tudja, talán épp ez a kis epizódszerep hozta meg Karin kedvét a színjátszáshoz.

Az életrajz néhány illusztrációja explicit női meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A német Modern Talkingot 1984-ben alapította Dieter Bohlen és Thomas Anders, akik már korábban is dolgoztak együtt. Az új duó bemutatkozó kislemeze, a You're My Heart, You're My Soul világsikert aratott, és azóta egyike az 1980-as évek legismertebb könnyűzenei örökzöldjeinek. Az első slágert folyamatosan követték az újabbak: You Can Win If You Want; Cheri, Cheri Lady; Brother Louie, Atlantis Is Calling (S. O. S. for Love); Geronimo's Cadillac; Jet Airliner. A tagok közötti összhang – elsősorban Anders első felesége, Nora Balling miatt – viszonylag hamar megromlott, és a Modern Talkingot a nyolcvanas évek második felében már csak a szerződéses kötelezettségek tartották együtt. Bő két héttel a hatodik album megjelenése előtt, 1987 novemberében Bohlen bejelentette a duó feloszlását. A következő tíz évben Thomas szólistaként, Dieter pedig – produceri munkája mellett – új együttesével, a Blue Systemmel volt jelen a könnyűzenei életben. 1998 elején popszenzációként hatott a hír, hogy a Modern Talking újra összeáll. Már az első tévéfellépés óriási sikert aratott, akárcsak a visszatérést jelentő új album, a Back for Good, amely túlnyomórészt a klasszikus Modern Talking-slágerek új verzióit tartalmazta Eric Singleton rapper közreműködésével. Ámbár Nora addigra már kitűnt a képből, Thomas és Dieter kapcsolata megint zátonyra futott, ezúttal leginkább azért, mert önéletrajzi könyveiben Bohlen nem túl hízelgően nyilatkozott Andersről. Miután teljesítette szerződéses kötelezettségeit, a Modern Talking 2003-ban másodszor is feloszlott. Ekkor már 120 millió kis- és nagylemeze talált gazdára szerte a világon, és kereskedelmi szempontból a legsikeresebb német előadónak számított, megelőzve olyan legendás konkurenseket, mint a Boney M., a Milli Vanilli, az Enigma és Sandra. Az új évezredben Bohlen a Deutschland sucht den Superstar és a Das Supertalent című tehetségkutató tévéműsoroknak köszönhetően sikeresebb volt, mint valaha. Anders népszerűsége főleg az egykori keleti blokk országaiban töretlen, ahol rendszeresen koncertezik, esetenként a Modern Talking nevet használva. 2012-ben kétszer is láthatta a magyar közönség Thomas Anders és a Modern Talking Band műsorát: január 6-án a budapesti Syma csarnokban, szeptember 8-án pedig a miskolci Sörfesztiválon. Néhány nap múlva, 2024. szeptember 14-én Thomas ismét hazánkba látogat, a Budapest Parkban lép színpadra. (Bohlen 2023. május 14-én adott önálló koncertet a Budapest Parkban.) Dieter és Thomas együtt mint Modern Talking 1998. június 28-án a budapesti Felvonulási téren adott közös koncertet.  

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Az olasz filmművészet még élő legendája, a hamarosan 85 éves Marco Bellocchio a magyar filmbarátok körében korántsem olyan közismert, mint például Francesco Rosi, Ermanno Olmi vagy a Taviani fivérek. Ennek egyik oka az lehet, hogy a művészi hírnevét megalapozó korai filmjeit nem mutatták be a magyar mozik. Már húsz éve a pályán volt, amikor megérkezett hozzánk első, a szocialista erkölcs és ízlés szerint „fogyasztható”-nak minősített filmje, a IV. Henrik (1984) című Pirandello-adaptáció. A hazai forgalmazási szakemberek védelmében azonban mondjuk el, hogy a mellőzött Bellocchio-alkotások Itáliában is csak a különleges szellemi izgalmakat keresőket hozták lázba, üzleti értelemben nem voltak különösebben sikeresek. Pedig Bellocchio egyértelműen baloldali alkotó volt, akárcsak jó barátja, Pier Paolo Pasolini, ám hozzá hasonlóan kritikusan viszonyult a marxizmushoz. Korai munkái bizonyos értelemben ún. „közérzet-filmek”, amelyek rávilágítanak egyes társadalmi rétegek elégedetlenségére, a Hatalom gyarapodó és súlyos hibáira, és lényegében a radikális változásokat sürgetik. Bellocchio társadalombírálatának célpontjait az elavult iskolarendszer, a szenzációhajhász média, a társadalmat egészségtelen módon befolyásoló vallási intézmények és a hadsereg jelentették. Egyes filmjei egyértelműen azt sugallják, hogy a beteg társadalom megbetegíti magukat az embereket is, kiknek pszichés problémái nemegyszer menekülést jelentenek a nehezen elviselhető valóság elől. A rendező kései alkotásai a huszadik század olasz történelmének nagy visszhangot kiváltott történéseit dolgozzák fel. Nemzetközi viszonylatban egyik leghíresebb munkája az 1976-ban bemutatott Győzelmi induló, amely a testi-lelki erőszakra alapozó militarista gondolkodásmód kritikája.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, valamint a ráadásgalériában szereplő egyes filmek érintik a homoszexualitás témáját is. Emiatt csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Legjobb barátom szülinapjára

A lengyel Juliusz Machulski rendezői karrierje a nyolcvanas évek elején kezdett kibontakozni, és mindjárt első három mozifilmjével kiugró sikert ért el nemcsak hazájában, hanem a vasfüggöny többi országában is, sőt még Nyugaton is felfigyeltek rá. Az 1981-ben bemutatott Vabank és három évvel későbbi folytatása között forgatta a Szexmissziót, minden idők egyik legnépszerűbb lengyel filmjét. A történet két férfi önkéntesről szól, akiket egy világraszóló tudományos kísérlet keretében 1991-ben három évre hibernálnak, de előre nem látható fejlemények miatt csak 2044-ben ébresztik fel őket. A világ jócskán megváltozott a hibernált álom ötvenhárom esztendeje alatt, és hőseink rádöbbennek arra, hogy a Földön már csak ők ketten képviselik az erősebbik nemet, amelyre igazából semmi szükség nincs, még az utódnemzés folyamatában sem… A nagy közönségsiker ellenére a Szexmisszió megosztotta a nézőket és a kritikusokat is. Egyesek a feminizmus túlkapásaira figyelmeztető szellemes paródiát láttak benne, amely amellett voksol, hogy a világ a távoli (megjegyzem, most már egyre közeledő) jövőben sem lehet meg férfiak nélkül. A (nyugati) feministák közül nem mindenki rendelkezett kellő humorérzékkel, s így elhangzottak olyan vélemények is, hogy Machulski valójában egy hímsoviniszta, nőgyűlölő filmet forgatott. Noha a Szexmisszió elereszt néhány rejtett fricskát az oroszok (és a kommunizmus) felé, az opuszt a Szovjetunióban is bemutatták – igaz, jelentősen megrövidítve. Magyarországon 1986 februárjában kezdték játszani, és abban az évben kereskedelmileg a második legsikeresebb alkotás volt a baráti országoktól átvett filmek sorában.     

A kétes értékű botrányfilmek (Salon Kitty, 1976; Caligula, 1979) alkotójaként hírhedtté vált olasz Tinto Brass számára a nyolcvanas évek jelentették pályája csúcspontját. Ekkoriban készített három filmje – A kulcs (1983), a Miranda (1985) és az Erotikus fantáziák (1987) – zajos visszhangot váltott ki: a mozgóképes perverz kukkolástól a nők tárgyiasításáig az összes korábbi vád elhangzott velük kapcsolatban, ugyanakkor felerősödtek az elismerő hangok is. Számos kritikus kiemelte, hogy az irodalmi alapművek (Tanizaki Dzsunicsiró, Carlo Goldoni és Mario Soldati egy-egy munkája) erotikus áthangolása ürügyén Brass érzékletes képet fest a negyvenes évek Olaszországáról, ahol a féktelen testiség nemcsak természetes védekezés a külvilág szörnyűségei ellen, hanem egyben a megújulás, az újjászületés szimbóluma, a szebb jövő reménye is. Az Erotikus fantáziák nagy felfedezettje az érzéki külsejű Francesca Dellera volt, akiben sokan a tiszteletbeli olasznak számító, valójában svéd Anita Ekberg utódját látták, ám ezek a remények végül meghiúsultak. 

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A könnyűzene története tele van ún. egyslágeres (one-hit wonder) előadókkal, ám nehéz definiálni a fogalmat, hiszen mindenhol mást jelent. Elég csak arra gondolni, hogy az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Államokban például egyslágeresnek számít a németek egykori nagy kedvence, Nena, noha hazájában – sőt Magyarországon is – nem csak a 99 Luftballons című dala futott be. Árnyaltabb megfogalmazás szerint a kategóriába tartozó előadók némelyikének volt ugyan több slágere is, viszont van egy olyan, amelynek kiugró sikere és tartós népszerűsége beárnyékolja az illető egész pályafutását. Szakemberek szigorú, de tulajdonképpen igazságos kritériumot állítottak fel a fogalom meghatározására. Ennek megfelelően egyslágeres mindenki, aki a nemzetközi popszakma meghatározó slágerlistáin (ezeken általában a brit Melody Maker és az amerikai Billboard rangsorait értik) csak egyszer tudott bejutni a Top 40-be. A mai poszt két szereplője, Carl Douglas és Johnny Wakelin is az egyslágeresek táborát gyarapítja, azok a bizonyos egy slágerek viszont mindkettőjük esetében immár fél évszázada tartoznak a legkedveltebb melódiák közé. Közös mindkét énekesben az is, hogy ugyanaz a cég, a Pye Records sztárolta őket.

Mario Monicelli 1974-es tragikomédiája, az Olcsó regény mérföldkövet jelent a filmtörténetben, akarom mondani, a Field-történetben, mert ez volt az első „Csak 16 éven felülieknek!” vetített film, amelyet láttam – tizenhárom évesen. Eme emlékezetes eseményre a Bem moziban került sor, amely egyébként is moziőrületem egyik állandó helyszínének számított, mivel egy villamosmegállónyira laktam tőle. Az Olcsó regénynek köszönhetően rögtön három remek színészt is felfedeztem magamnak: mindenekelőtt a zseniális Ugo Tognazzit, akiért még a legócskább filmeket is mindig érdemes volt megnézni, ráadásul épp azokban az években jobbnál jobb komédiákat forgatott. (És számomra elválaszthatatlan tőle néhai édesapám gimnáziumi osztálytársa, Sinkovits Imre hangja.) A szerető szerepében Michele Placido nevét tanulhattam meg. Őt sokan leginkább Cattani felügyelőként ismerik a Polip című 1984-ben indult tévésorozatból, pedig már a 70-es években is voltak figyelemre méltó alakításai, noha ezek többségét akkor még nem láthattuk (és azóta se mindet). Kamaszként persze a női főszereplő, Ornella Muti hatott rám a legjobban. Nemcsak szépnek láttam őt, hanem hihetetlenül szexisnek is: buja kebleinek látványát a bódéjelenetben valószínűleg életem végéig nem fogom elfelejteni. Tudomásom szerint az Olcsó regény volt az első filmje, amely eljutott Magyarországra. A forgatáskor még csak tizenkilenc (!!) éves volt, mégsem számított teljesen pályakezdőnek, hiszen 1970-ben kezdett filmezni, és már akkor főszerepet kapott. Színészi képességeiről megoszlanak a vélemények, egyik kedvenc filmesztétám, Bikácsy Gergely szerint például „szép és súlyosan tehetségtelen”. Sokak szerint azért futtatták, mert bármikor hajlandó volt vetkőzni. Ennek viszont ellentmond az a tény, hogy hamvas fiatalsága elmúltával sem merült feledésbe, és az új évezredben is gondolnak még rá olykor a filmesek. Szóval nézzük, mit érdemes tudni erről a valaha oly sikeres, ám mára szerintem méltatlanul elfeledett filmről!

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Luchino Visconti az olasz – sőt talán az egyetemes – filmművészet egyik legvitatottabb alkotója. Művész mivoltát ugyan nem szokták kétségbe vonni, de már életében sokat polemizáltak arról, vajon nincs-e nagyon túlértékelve, hiszen kései filmjeiről a személye iránt oly elfogult baloldali értelmiség is általában a csalódás hangján beszélt, legalábbis Magyarországon. (Érdekes, én épp azokat szeretem a legjobban, különösen az Elátkozottakat.) Hazánkban annyira kiesett még a műértő szakma kegyeiből is, hogy 2006-ban, amikor születésének századik és halálának harmincadik évfordulója volt, még a szaklapok se foglalkoztak a kettős jubileummal, a Filmvilág is megkésve, 2007-ben emlékezett meg róla. Az utókor hálátlanságára jellemző, hogy manapság már nemcsak a kései opuszokat, hanem az eddig remekműveknek elkönyvelt alkotásokat is kikezdték, így például a művész első nagy családeposzát, a Rocco és fivéreit (1960). Korábban még a szigorú ítészek is a Maestro utolsó nagy alkotásaként méltatták, azóta viszont egyre gyakoribb az a vélemény, hogy már ez is a hanyatló korszak termése, bőségesen adagolt melodramatikus fordulatokkal, színpadiassággal, szimbolikus – értsd: életszerűtlen – figurákkal, helyenként túlzónak tűnő színészi játékkal, amire az általam ismert magyar szinkron itt-ott valóban akaratlanul is ráerősít egy kicsit. Eredetileg 2020-ban szerettem volna foglalkozni ezzel a filmmel, mivel akkor volt hatvanesztendős, főszereplője, Alain Delon pedig akkor töltötte be a 85. életévét. 2019 őszén azonban a budapesti Nemzeti Színház műsorra tűzte a Rocco és fivérei alapján született színpadi változatot, ami remek alkalom volt arra, hogy közelebbről szemügyre vegyük a filmet, amely a maga idejében egyébként nemcsak Olaszországban, hanem Magyarországon is komoly botrányt okozott. Most, 2024-ben Alain Delon sajnálatos halála miatt érdemes újra visszatekinteni pályája egyik meghatározó filmjére.

1968-ban jelent meg Gyurkó László (1930–2007) Szerelmem, Elektra című drámája, amelyet még abban az évben bemutatott a Nemzeti Színház, majd a szerző igazgatása alatt álló 25. Színház is műsorára tűzte. A darabot még játszották, amikor Jancsó Miklós hozzálátott a megfilmesítéséhez. A forgatókönyvet ezúttal is jó barátja, Hernádi Gyula (1926–2005) írta, egyes források szerint önállóan (valószínűleg azonban szokás szerint Jancsóval együttműködve), más források szerint Gyurkó közreműködésével. A forgatás 1974 nyarán zajlott Apajpusztán, majdnem pontosan ugyanott, ahol néhány évvel korábban a Szegénylegények (1966) készült. Jancsó eredetileg sziklás környezetben, a tenger közelségében akart forgatni, de Jugoszláviában nem talált megfelelő helyszínt. Szóba jött még Szlovákia is (nyilván a hegyek, és nem a tenger miatt), ám ott sem sikerült megtalálni az ideális terepet. A rendező ekkor úgy döntött, hogy ismét a magyar pusztán forgat. Hernádi szerint ez a környezet valósággal kiköveteli, hogy a néző a mondanivalóra figyeljen, és a valóban lényeges dolgokra koncentráljon. Jómagam úgy gondolom, Jancsó Elektra-filmje Pier Paolo Pasolini „antik” filmjeivel (Oidipusz király, 1967; Médea, 1969) állítható párhuzamba. Úgy az olasz, mint a magyar rendezőnél a választott görög történet időtlensége, örök érvényű mondanivalója érvényesül. Mind Pasolini, mind Jancsó „kiragadta” a cselekményt az eredeti környezetéből, a helyszínnel és a kortalan jelmezekkel azt sugallva, hogy a mű mondanivalója nem térhez és időhöz kötött. De a mondanivaló kérdésére majd később térek vissza.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!