Živko Nikolić montenegrói rendező A bűn szépsége (1986) című alkotása egyike volt a jugoszláv filmművészet utolsó nagy nemzetközi sikereinek. A történet központi konfliktusa az ősi hagyományok és a modern erkölcsök drámai ütköztetéséből adódik. Miközben Montenegró hegyi falvaiban az ősi szokások szerint a házasságtörő asszonyt a férje halállal büntetheti, addig néhány kilométerrel odébb, a tengerparton virágzik a nudizmus. Az engedelmes montenegrói fiatalasszony, Jaglika a nudista kempingben kap munkát. A mindennapos meztelenség látványa eleinte zavarba hozza, később azonban egyre nagyobb hatást gyakorol rá a ruhátlansággal együtt járó felszabadultság és természetesség, és az idejétmúlt hagyományok nyomasztó hatása alól felszabaduló Jaglika elköveti a halálos bűnt… Az 1986-os pulai filmfesztiválon nagy tetszést aratott a film, a női főszereplő, Mira Furlan megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat. A média élénken érdeklődött a csábítást jelentő fiatal nudista pár iránt is: a lányt a jugoszláv topmodell, Ines Popović Kotman, a fiút a francia Alain Noury alakította, aki Jugoszláviában maradt, megnősült, de 1990-ben felhagyott a filmezéssel. A bűn szépsége Belgiumban, az NSZK-ban és Izraelben különösen kedvező fogadtatásra talált, Magyarországra is eljutott. Az új évezredben a jugoszláv filmörökség része lett, a felújított kópiát 2018-ban újra bemutatták.     

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

A Nagyítás (1966)  mellett Michelangelo Antonioni másik népszerű kultfilmje az amerikai színekben forgatott Zabriskie Point (1970) című dráma. A maga idejében nem fogadták túl jól: a kritikusok kíméletlenül levágták, a közönségsiker is elmaradt, ám az évek múlásával felértékelődött. Köszönhető ez elsősorban az operatőri munkának, a ragyogóan megválasztott és felhasznált kísérőzenének, valamint a két amatőr főszereplő, Mark Frechette és Daria Halprin karizmatikus személyiségének. A Zabriskie Point megítélése az új évezredben sem egyöntetűen pozitív, ám az kétségtelen, hogy különös hangulata, vizuális szépsége nem hagyja közömbösen a nézőt.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A magyar irodalom tragikus sorsú tehetsége, Szerb Antal (1901–1945) 1932-ben Párizsban kezdte írni A Pendragon legenda című misztikus regényét, amely két évvel később jelent meg először. Bár az irodalomtörténészek nem ezt tartják legjobb és legjelentősebb művének, az olvasók körében mégis évtizedek óta nagy népszerűségnek örvend. Egy ideje úgy is emlegetik, mint a nemzetközi bestseller, A rózsa neve magyar változatát, amely évtizedekkel előzte meg Umberto Eco könyvét, noha jómagam nem sok hasonlóságot látok a két mű között. A közönség szórakoztatását mindig is fontosnak tartó filmrendező, Révész György 1974-ben készítette el A Pendragon legenda filmváltozatát. Ő írta a forgatókönyvet is, melybe más Szerb-művek bizonyos motívumait is átemelte. A fontosabb szerepeket a hazai színjátszás ma már legendásnak számító alakjai játszották, mint például Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Halász Judit, Tímár Béla, Moór Marianna, Tordai Teri, Major Tamás, Kállai Ferenc, Tábori Nóra és Schütz Ila. A film a maga idejében közönségsikert aratott, az idő múlásával azonban kissé feledésbe merült. Véleményem szerint Szerb regénye kitűnő alapanyag lehetne egy friss remake-hez is, hiszen a világ mostanság egyre inkább azt a sötét arcát mutatja, amely elől anno Bátky professzor, a főhős, Anglia nyugalmas-misztikus világába menekült. Remake helyett egyelőre egy musicalben újult meg a történet, amelyet a Budapesti Operettszínház mutatott be.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Andrea True (Egyesült Államok, Nashville, 1943. július 26. – Egyesült Államok, New York, Kingston, 2011. november 7.) amerikai énekesnő és pornófilmcsillag az 1970-es évek elején kezdett el filmezni. Eredeti neve: Andrea Marie Truden. A pornóiparban az Inger (Inga) Kissin, az Ida King, a Louis Grimes, az Andrea Travis, a Catherine Warren, a Singh (Singe) Low és a Sandra Lips művészneveket is használta. 1976-ban énekesnőként is bemutatkozott, More, More, More című felvétele a diszkó műfaj egyik korai örökzöldjévé vált. Az 1970-es évek végén mind pornósztárként, mind énekesnőként leáldozott a csillaga. Az új évezredben asztrológiával foglalkozott, illetve egy drog- és alkoholfüggőket kezelő rehabilitációs központ tanácsadójaként ténykedett. Élete utolsó évei betegen és magányosan teltek. Szívelégtelenségben hunyt el.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A svéd adóhivatal zaklatásai miatt a világhírű rendező, Ingmar Bergman 1976-ban elhagyta a hazáját, és a nyugat-németországi Münchenben telepedett le. Német emigrációja idején forgatta a Kígyótojás (1977) című drámáját, amely a húszas évek fasizálódó Berlinjében játszódott. A történet alapjait még Svédországban dolgozta ki. Az opusz sem szakmailag, sem anyagilag nem bizonyult számottevően sikeresnek. A művészt rendezni hívták a müncheni Residenztheaterbe is. Itt olyan műveket vitt színpadra, mint például az Álomjáték (August Strindberg), a Három nővér (Csehov), a Tartuffe (Molière), a Hedda Gabler (Henrik Ibsen) vagy az Yvonne, burgundi hercegnő (Witold Gombrowicz). Bergman úgy vélte, hogy a társulattal való munkakapcsolatának jót tenne, ha közösen készítenének egy tévéfilmet. A szándék a Jelenetek a bábuk életéből (1980) című alkotással valósult meg, amelyhez a Mester egyik félretett forgatókönyve szolgált kiindulási alapként. Bergman ebből emelt ki két mellékfigurát, Petert és Katarinát – akik nevezetes műve, a Jelenetek egy házasságból (1973) mellékszereplőiként egyszer már feltűntek nála –, és önálló történetet alkotott köréjük. A tévéfilmet a legtöbb országban mozikban forgalmazták először, aminek Bergman nem örült túlságosan, mert ő eleve a tévéképernyő sajátosságaira gondolva készítette a filmet. Kritikai visszahangja nem volt különösebben lelkes. Természetesen a nagy művésznek kijáró tisztelettel fogadták: méltányolták, hogy Bergman próbálja megőrizni művészete legjobb hagyományait, ugyanakkor törekszik a megújulásra is, a konklúzió mégis inkább az volt, hogy a végeredmény nem állítható egy sorba a zseniális rendező legnagyobb klasszikusaival. 

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Valamikor a hetvenes évek közepén, fiatal kölyökként a kezembe került a Sportolj velünk című magazin valamelyik száma. A hátsó borítón egy fürdőnadrágos fiatal fickó pózolt. Hatalmas izmai voltak, még sosem láttam ilyen igazi Herkulest. Akkoriban ugyanis azt se tudtam, mi az a testépítés. (Na, nem mintha most már igét tudnék hirdetni ebben a témában.) A srácot valamiféle csodabogárnak láttam: leginkább érdekesnek tűnt, de az eszembe se jutott, hogy „nahát, én is szeretnék így kinézni”. Kibetűztem, hogy hívják: A-r-n-o-l-d S-c-h-w-a-r-z-e-n-e-g-g-e-r. „Hát ezzel a névvel inkább holnap tessék jönni” – gondoltam magamban. De már akkoriban is furcsán járt az agyam, és a megjegyezhetetlennek tűnő dolgokat jegyeztem meg a leghamarabb. Például a Schwarzenegger nevet. Mindazonáltal, mea maxima culpa, nem lettem a Sportolj velünk állandó olvasója, pedig mint utólag megtudtam, többször is tudósítottak Arnold sportsikereiről. Legközelebb egy 1980-as Filmszem magazinban olvastam róla újra. A minihír arról szólt, hogy film készült a tragikusan elhunyt hollywoodi kebelcsodáról, Jayne Mansfieldről, kinek magyar származású férjét, a testépítő Mickey Hargitayt az osztrák Arnold Schwarzenegger játssza. A horrorisztikus autóbalesetben meghalt bögyös Jayne miatt arra gondoltam, jó lenne megnézni ezt a filmet, de sajnos akkoriban nem jutott el hozzánk. (Azóta se láttam.) Aztán 1985-ben megint találkoztam az Arnold Schwarzenegger névvel, amikor egy maszek lemezboltban vettem egy német Bravo magazint. Mi tagadás, akkor már kinőttem abból a korból, hogy Bravót lapozgassak, de mentségemre elmondanám, hogy amikor még abban az életkorban voltam, ez az újság nem volt elérhető Magyarországon. Szóval valamennyit be akartam pótolni kamaszkorom elmaradásaiból, és átfutottam a magazint. A filmrovat a Terminator című filmet ismertette: ez a „Film-Foto-Roman” határozottan kedvcsináló volt, de nem sok reményt láttam arra, hogy az opusz eljusson a magyar mozikba. Négy évvel később mégis megtörtént, és már elsőre tetszett. Mindmáig ez az egyetlen kedvencem a gépemberről szóló szériából, s a negyvenéves évforduló kapcsán rögvest tekintsük is át megszületésének történetét. (A sztori ismertetésétől ezúttal eltekintek, azt nyilván mindenki ismeri.)

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Jövőre lesz ötvenesztendős a nálunk főleg a hollywoodi produkcióiról ismert Paul Verhoeven harmadik holland játékfilmje, a Forró verejték (1975), amely a kilencvenes években VHS-en jutott el Magyarországra, és néhány éve párszor játszotta a néhai Filmmúzeum tévécsatorna is. A történet alapjául Neel Doff (1858–1942) holland írónő önéletrajzi trilógiájának motívumai szolgáltak. A főszerepeket Verhoeven előző alkotása, a világsikerű Török gyümölcs (1973) nagyszerű párosa, Monique van de Ven és Rutger Hauer játszotta. Bár a kritikusi fanyalgás ellenére a Forró verejték közönségsikert aratott Hollandiában, a produceri közbeavatkozások miatt Verhoeven elégedetlen vele, és egyszer úgy nyilatkozott, hogy az összes filmje közül ez az egyetlen, amelyet újraforgatna, ha tehetné.

FIGYELEM! A következő blogbejegyzés néhány illusztrációja női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak azok kattintsanak a „TOVÁBB” gombra , akik az ilyesmire nem érzékenyek, és betöltötték már a 18. életévüket.

Soha nem titkoltam különösebben, hogy nem én vagyok a horror műfaj legnagyobb rajongója, fiatalabb éveimben sem voltam az. Igaz, akkoriban nem is nagyon lehettem volna, mivel a műfajt tiltották Magyarországon, és csak a nyolcvanas évek elejétől kezdett beszivárogni a hazai filmforgalmazásba. Elsőként mindjárt egy időtálló darab érkezett, A nyolcadik utas: a Halál (1979). Rögtön megjegyzem, hogy mindig is kedveltem azokat a horrorokat, amelyek képesek megteremteni a félelem légkörét: ez az oka annak, hogy például még a Péntek 13.-széria korai darabjai is tetszenek, a gyomorforgató részletek ellenére is. És itt máris rátapintottam a lényegre: gyomorforgató részletek. Amikor ugyanis egy horror szó szerint tocsog a vérben és a zsigerekben, és kizárólag a visszataszító látvány pótolja a feszültséget és az izgalmat, az nekem sose jön be. Nem árulok zsákbamacskát, és máris bevallom, hogy a Zombi 4 sem tartozik életem meghatározó filmélményei közé. Ellenben mindenkit megnyugtatok, hogy nem áll szándékomban vérbeli sznob módjára hosszasan fanyalogni és azon szellemeskedni, hogy ilyen marhaságot már régóta nem láttam. Ugyanakkor nem szeretnék az ellenkező végletbe se esni, és úgy tenni, mintha valóban komoly műalkotásról lenne szó. Megpróbálok szokásom szerint elfogulatlan képet adni a mű születéséről annak szemléltetésére, hogy ilyesmik is vannak a filmvilágban – és a MovieCopson is.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Richard Fleischer 1971-ben bemutatott filmje, a Rillington Place 10. az ötvenes évek egyik leghírhedtebb gyilkosságsorozatán, az úgynevezett Evans–Christie-ügyön alapul, amelyet a brit igazságszolgáltatás egyik legnagyobb tévedéseként jegyeznek a kriminalisztika történetében. Az angol társadalom még a hatvanas években is oly ambivalensen viszonyult az esethez, hogy évekig tartott, mire a stáb megszerezte a szükséges engedélyeket, és munkához láthatott az eredeti helyszíneken. A hitelesség érdekében a párbeszédek egy részét az ügy hivatalos dokumentumaiból vették át, sőt szakértőnek kérték fel azt a hóhért is, aki annak idején Evanst és Christie-t felakasztotta. A filmbeli események 1944 és 1953 között játszódnak. A kritikusok különösen a két főszereplő, Richard Attenborough és John Hurt játékát, valamint a hiteles atmoszférát dicsérték, többen azonban kifogásolták, hogy a rendező csupán rekonstruálta az ügyet, de nem tárta fel kellőképpen azt a lélektani hátteret, amely ezekhez a szörnyűségekhez vezetett. Az új évezredben a Rillington Place 10. megítélése egyértelműen kedvező irányba változott, és számos szakember a kora 70-es évek újbóli felfedezésre érdemes, alulértékelt gyöngyszemének tartja. (Mivel a film nagyjából hűséges a tényekhez, ezért alant eltekintek a cselekményleírástól, és magát az igazi bűnügyet ismertetem.) 2016-ban mutatták be a bűnügy alapján forgatott háromrészes minisorozatot Craig Viveiros rendezésében, Rillington Place címmel. Christie-t Tim Roth, Evanst Nico Mirallegro, Mrs. Christie-t Samantha Morton, Beryl Evanst Jodie Comer alakította. A Rillington Place 3. egykori lakója, aki a bűntények idején tizenegy esztendős volt, azt állította, hogy a tévésorozat szereplőinek külseje nem tükrözi a valóságot. A premier idején 76 éves hölgy (csak a keresztneve ismert: Patricia) azt állította, Evans szellemileg olyan volt, mint egy tizennégy éves kamasz, ránézésre is egyértelmű volt, hogy ártatlan, szemben Nico Mirallegróval, aki megtévedt, jó külsejű fiatalemberként személyesítette meg. Patricia megerősítette, hogy Christie valóban bizalmat ébresztő, barátságos ember volt, akinek mindig is makulátlan volt a megjelenése, legalábbis a szociális helyzetéhez képest. Nem járt görnyedten, soha nem hordott gyűrött nadrágot, és a környék legokosabb emberének számított: tökéletes ellentéte volt annak, mint ahogy szerinte Tim Roth játszotta. 

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés részletesen foglalkozik egy megtörtént extrém bűnüggyel, és néhány illusztráció expolicit meztelenséget vagy erőszakot ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli, erős idegzetű olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A huszadik századi amerikai kultúra egyik kulcsfigurája egy görög bevándorló volt, Elia Kazan. A részben általa alapított Actors Studio jó néhány, ma már legendás színészt indított el a pályán. Kazan elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a kortárs amerikai irodalom új tehetségeinek műveit a szélesebb közönség is megismerhesse, és tabutémák jelenhessenek meg az amerikai színpadokon és filmekben. Játékfilmjei közül kiemelkednek a Marlon Brandóval forgatott klasszikusok: A vágy villamosa (1951), Viva Zapata (1952), A rakparton (1954). A hatvanas évek elején, első felesége halála után évekig tartó művészi és emberi válságot élt át. Érdeklődése a regényírás felé fordult. A megegyezés című kötetét meglepően jól fogadták, ezért lehetőséget kapott a filmváltozat elkészítésére is. A címmel összhangban a filmváltozat is számos megegyezés és kompromisszum árán született meg, ám a sztárfőszereplők ellenére is megbukott. Kazan soha többé nem szerezte vissza korábbi művészi rangját, és már csak két filmet rendezett. A megegyezés az ősbemutató óta eltelt ötvenöt év alatt sem értékelődött át, ennek ellenére annyiban mindenképpen rokonítható a direktor legendás műveivel, hogy a tematika és a formai megoldások terén Kazan újat teremteni próbáló, kísérletező kedve figyelhető meg benne.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!