Soha nem titkoltam különösebben, hogy nem én vagyok a horror műfaj legnagyobb rajongója, fiatalabb éveimben sem voltam az. Igaz, akkoriban nem is nagyon lehettem volna, mivel a műfajt tiltották Magyarországon, és csak a nyolcvanas évek elejétől kezdett beszivárogni a hazai filmforgalmazásba. Elsőként mindjárt egy időtálló darab érkezett, A nyolcadik utas: a Halál (1979). Rögtön megjegyzem, hogy mindig is kedveltem azokat a horrorokat, amelyek képesek megteremteni a félelem légkörét: ez az oka annak, hogy például még a Péntek 13.-széria korai darabjai is tetszenek, a gyomorforgató részletek ellenére is. És itt máris rátapintottam a lényegre: gyomorforgató részletek. Amikor ugyanis egy horror szó szerint tocsog a vérben és a zsigerekben, és kizárólag a visszataszító látvány pótolja a feszültséget és az izgalmat, az nekem sose jön be. Nem árulok zsákbamacskát, és máris bevallom, hogy a Zombi 4 sem tartozik életem meghatározó filmélményei közé. Ellenben mindenkit megnyugtatok, hogy nem áll szándékomban vérbeli sznob módjára hosszasan fanyalogni és azon szellemeskedni, hogy ilyen marhaságot már régóta nem láttam. Ugyanakkor nem szeretnék az ellenkező végletbe se esni, és úgy tenni, mintha valóban komoly műalkotásról lenne szó. Megpróbálok szokásom szerint elfogulatlan képet adni a mű születéséről annak szemléltetésére, hogy ilyesmik is vannak a filmvilágban – és a MovieCopson is.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Richard Fleischer 1971-ben bemutatott filmje, a Rillington Place 10. az ötvenes évek egyik leghírhedtebb gyilkosságsorozatán, az úgynevezett Evans–Christie-ügyön alapul, amelyet a brit igazságszolgáltatás egyik legnagyobb tévedéseként jegyeznek a kriminalisztika történetében. Az angol társadalom még a hatvanas években is oly ambivalensen viszonyult az esethez, hogy évekig tartott, mire a stáb megszerezte a szükséges engedélyeket, és munkához láthatott az eredeti helyszíneken. A hitelesség érdekében a párbeszédek egy részét az ügy hivatalos dokumentumaiból vették át, sőt szakértőnek kérték fel azt a hóhért is, aki annak idején Evanst és Christie-t felakasztotta. A filmbeli események 1944 és 1953 között játszódnak. A kritikusok különösen a két főszereplő, Richard Attenborough és John Hurt játékát, valamint a hiteles atmoszférát dicsérték, többen azonban kifogásolták, hogy a rendező csupán rekonstruálta az ügyet, de nem tárta fel kellőképpen azt a lélektani hátteret, amely ezekhez a szörnyűségekhez vezetett. Az új évezredben a Rillington Place 10. megítélése egyértelműen kedvező irányba változott, és számos szakember a kora 70-es évek újbóli felfedezésre érdemes, alulértékelt gyöngyszemének tartja. (Mivel a film nagyjából hűséges a tényekhez, ezért alant eltekintek a cselekményleírástól, és magát az igazi bűnügyet ismertetem.) 2016-ban mutatták be a bűnügy alapján forgatott háromrészes minisorozatot Craig Viveiros rendezésében, Rillington Place címmel. Christie-t Tim Roth, Evanst Nico Mirallegro, Mrs. Christie-t Samantha Morton, Beryl Evanst Jodie Comer alakította. A Rillington Place 3. egykori lakója, aki a bűntények idején tizenegy esztendős volt, azt állította, hogy a tévésorozat szereplőinek külseje nem tükrözi a valóságot. A premier idején 76 éves hölgy (csak a keresztneve ismert: Patricia) azt állította, Evans szellemileg olyan volt, mint egy tizennégy éves kamasz, ránézésre is egyértelmű volt, hogy ártatlan, szemben Nico Mirallegróval, aki megtévedt, jó külsejű fiatalemberként személyesítette meg. Patricia megerősítette, hogy Christie valóban bizalmat ébresztő, barátságos ember volt, akinek mindig is makulátlan volt a megjelenése, legalábbis a szociális helyzetéhez képest. Nem járt görnyedten, soha nem hordott gyűrött nadrágot, és a környék legokosabb emberének számított: tökéletes ellentéte volt annak, mint ahogy szerinte Tim Roth játszotta. 

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés részletesen foglalkozik egy megtörtént extrém bűnüggyel, és néhány illusztráció expolicit meztelenséget vagy erőszakot ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli, erős idegzetű olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A huszadik századi amerikai kultúra egyik kulcsfigurája egy görög bevándorló volt, Elia Kazan. A részben általa alapított Actors Studio jó néhány, ma már legendás színészt indított el a pályán. Kazan elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a kortárs amerikai irodalom új tehetségeinek műveit a szélesebb közönség is megismerhesse, és tabutémák jelenhessenek meg az amerikai színpadokon és filmekben. Játékfilmjei közül kiemelkednek a Marlon Brandóval forgatott klasszikusok: A vágy villamosa (1951), Viva Zapata (1952), A rakparton (1954). A hatvanas évek elején, első felesége halála után évekig tartó művészi és emberi válságot élt át. Érdeklődése a regényírás felé fordult. A megegyezés című kötetét meglepően jól fogadták, ezért lehetőséget kapott a filmváltozat elkészítésére is. A címmel összhangban a filmváltozat is számos megegyezés és kompromisszum árán született meg, ám a sztárfőszereplők ellenére is megbukott. Kazan soha többé nem szerezte vissza korábbi művészi rangját, és már csak két filmet rendezett. A megegyezés az ősbemutató óta eltelt ötvenöt év alatt sem értékelődött át, ennek ellenére annyiban mindenképpen rokonítható a direktor legendás műveivel, hogy a tematika és a formai megoldások terén Kazan újat teremteni próbáló, kísérletező kedve figyelhető meg benne.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Phoebe Cates (Egyesült Államok, New York állam, New York City, 1963. július 16.) amerikai színésznő, modell és énekesnő teljes neve: Phoebe Belle Cates, asszonyneve: Phoebe Cates Kline. A Sivatagi paradicsom (1982) című romantikus ifjúsági kalandfilm főszereplőjeként vált ismertté. Ő énekelte a betétdalt is, amelyhez kapcsolódóan egy albuma is megjelent. A következő néhány évben főleg tinifilmekben és romantikus vígjátékokban jutott kisebb-nagyobb szerepekhez. Miután ebből a szerepkörből kiöregedett, filmes karrierje megfeneklett. Az 1990-es évek közepén visszavonult, hogy családjának szentelje magát. Férje a népszerű amerikai színész, Kevin Kline: a házaspárnak két gyermeke született. Az egykori színésznő 2005-ben Blue Tree néven butikot nyitott Manhattan egyik sugárútján, a Madison Avenue-n.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Jean-Paul Belmondo 42. születésnapján, 1975. április 9-én mutatták be a francia mozik a Félelem a város felett című koprodukciós krimit. Ez volt a Bébel becenéven is jól ismert sztár ötödik közös munkája Henri Verneuil rendezővel – összesen hét filmben dolgoztak együtt –, és ebben játszott először rendőrt. Az általa megformált kemény öklű Letellier felügyelőnek elszámolnivalója van egy veszedelmes bűnözővel, Marcuccival, és ezért eleinte kevesebb figyelmet fordít új ügyére, egy nőket zaklató erénycsősz kézre kerítésére. Ezzel végzetes hibát követ el, mert a Minósz álnevet viselő férfi gyilkolni kezd, sőt a sajtó közreműködésével gúnyt űz a rendőrségből. Letellier-ből azonban senki nem csinálhat bolondot… Belmondo szokása szerint kaszkadőr nélkül hajtotta végre a legveszélyesebb jeleneteket is: ha kellett, a párizsi háztetőkön kergette a gyilkost, egy metrószerelvény tetején hajszolta a körözött bűnözőt, vagy drótkötélen lógott egy helikopterről, hogy a túszejtő közelébe kerüljön. A Félelem a város felett nagy sikert aratott Franciaországban, amiben oroszlánrésze volt a nagyszabású médiakampánynak, beleértve a René Chateau által tervezett plakátot is. A közönségsiker bő három évvel később Magyarországon se maradt el. A francia Wikipédia szerint A félelem városa (1994) című vígjáték vizuális utalásokat tartalmaz Verneuil krimijére. A komédia IMDb-s adatlapján viszont nincs hivatkozás a Belmondo-filmre, ellenben több francia és amerikai alkotást is említenek, melyekre különféle vizuális és verbális célzások történtek.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg spoilereket tartalmaz! A ráadásgaléria illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A napokban volt negyvenöt éves minden idők egyik legjobb sci-fi horrorja, A nyolcadik utas: a Halál. 1979. május 25-én tartották az amerikai ősbemutatót, a magyar premierre pedig 1981. január 15-én került sor. Jelen sorok írója élemedett korának köszönhetően ezt az első magyar bemutatót izgulhatta végig. Azóta volt szerencsénk megismerni az ún. rendezői változatot is, ámbár arról Ridley Scott 2003-ban kijelentette, hogy nem tekinthető százszázalékosan Director's Cutnak. Ő maga ugyanis tökéletesen elégedett volt már az 1979-es változattal is. A rajongók viszont oly kitartóan ostromolták, hogy építse be a filmbe a kihagyott jeleneteket is (a film vágatlanul állítólag 192 perces!), hogy végül hajlandó volt összeállítani a Director’s Cutot. Az alábbiakban megpróbálok ugyan szokásom szerint betekintést adni a film megszületésének folyamatába, ám az évforduló alkalmat ad némi nosztalgikus visszaemlékezésre is. 

FIGYELEM! Az alábbi szöveg spoilereket tartalmaz! A ráadásgaléria illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A hetvenes évek elejének egyik nagy francia filmsikere volt Európában – és persze Magyarországon is – a Volt egyszer egy zsaru című bűnügyi vígjáték. Talán pontosabb lenne francia–olasz sikerről beszélni, hiszen koprodukcióról van szó, ám egyértelműen a francia részvétel volt a meghatározó: franciák a legfontosabb alkotók és szereplők, egy rövid közjátékot leszámítva Franciaországban játszódik a cselekmény, és a filmet francia helyszíneken forgatták. Georges Lautner rendező és a két főszereplő, Michel Constantin és Mireille Darc nem először (sőt nem is utoljára!) dolgoztak együtt, de ez volt a legzajosabb közös sikerük. E film forgatókönyvével tört be a szakmába Francis Veber, akit a Gaumont ezt követően szinte háziszerzőként foglalkoztatott, és még ugyanabban az évben kiugró sikert ért el a Magas szőke férfi felemás cipőben (1972) című kémparódia szkriptjével is. A Volt egyszer egy zsaru érdekessége, hogy pár másodperces cameót vállalt benne a korszak egyik legnépszerűbb francia sztárja, Alain Delon, aki akkor épp Mireille Darc élettársa volt.

FIGYELEM! A ráadásgaléria illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

Az idén hatvanéves Máté evangéliuma Pier Paolo Pasolini egyik leghíresebb és legnépszerűbb filmje, Jézus történetének egyik legnagyszerűbb filmváltozata. Elkészítéséhez értékes segítséget nyújtott az Assisiben székelő ferences rendi kutatóközpont Filmirodája. Vezetője, Don Lucio Caruso rendkívül megértően viszonyult Pasolini filmtervéhez, noha a rendezőt éppen akkoriban vádolták meg vallásgyalázással A túró (1963) című rövidfilmjéért. Pasolini korábbi alkotásainak lumpenproletár szereplőiben az „isteni lényeg”-et kereste, Jézusnak viszont az emberi vonásait kívánta hangsúlyozni. Mindig is ateistának vallotta magát, és kijelentette, nem hisz abban, hogy Krisztus Isten fia lett volna, emberségét azonban oly kiemelkedőnek látja, amely túllép az emberi lét hagyományos keretein. Szóról szóra követni kívánta a bibliai szöveget, ugyanakkor egyik központi művészi elképzelése az volt, hogy szakít a középkor óta érvényes Jézus-ábrázolások sémáival, melyeket a XX. században a filmművészet is megerősített. Fekete-fehérben forgatta a filmet Dél-Olaszországban, mivel a Szentföld szerinte már túlságosan modernizálódott a bibliai idők óta. Szinte mindegyik szerepre amatőr színészeket szerződtetett, köztük édesanyját, illetve néhány író és költő barátját. Pasolini „XXIII. János kedves, derűs, meghitt emlékének” ajánlotta az elkészült filmet: a Szentatya nem érte meg a premiert, az általa képviselt haladó szellemiség azonban kedvező légkört teremtett a mű megszületéséhez. A Máté evangéliuma ősbemutatóját a XXV. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon tartották: szélsőségesek megkísérelték megzavarni a bemutatót, és megtámadni a rendezőt, de a vetítés végén a többség már Pasolinit éltette. A film a zsűri különdíjában részesült. Az egyházi körök általában igen pozitívan értékelték, ellenben a világi sajtóban éles kritikák jelentek meg róla úgy a baloldal, mint a jobboldal részéről. A marxisták arcátlan vallási propagandának minősítették, míg a jobboldal szerint vallási köntösbe burkolt kommunista propagandáról van szó. Külföldön is szélsőséges vélemények hangzottak el, ám az ősbemutató óta eltelt hat évtized alatt a Máté evangéliuma Pasolini egyik legtöbbre értékelt alkotásává nemesedett. A filmművészet születésének 100. évfordulóján, 1995-ben a Vatikán közzétette minden idők 45 legnagyobb filmjének listáját három kategóriában. A vallási kategória 15 legnagyszerűbb alkotása között szerepelt a Máté evangéliuma is.

FIGYELEM! A ráadásgaléria egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

Az Egyesült Államokba áttelepült osztrák testépítő, Arnold Schwarzenegger a Conan, a barbár (1982) című fantasynek köszönhetően nemcsak a hollywoodi sztárok sorába emelkedett, hanem újra divatba hozta a mitikus időkben játszódó, nagy erejű hősökről szóló kalandfilmeket is. Noha ez olyan műfaj lenne, amely az átlagosnál magasabb költségvetést igényel, mégis főleg az olcsó filmeket gyártó cégek és alkotók vetették rá magukat a témára. Egymás után születtek az izomfickókat sztároló trashfilmek, néha valódi testépítőkkel (Lou Ferrigno, Dolph Lundgren), máskor csak a szerep kedvéért felpumpált színészekkel (Miles O’Keeffe, Marc Singer), kiknek karizma és karizmája nem vetekedhetett Schwarzeneggerével. Maga Arnold sem tudta felülmúlni önmagát, mert a Conan, a pusztító (1984) című folytatás és főként a Vörös Szonja (1985) című fantasy alatta maradtak az eredeti filmnek. A koppintások közül az egyik legérdekesebb a Cannon cég által gyártott Barbár fivérek (1987), amely a testépítés különc ikerpárja, David és Peter Paul főszereplésével valósult meg. Az opuszt a kannibálfilmjeinek köszönhetően kétes hírnevet szerzett Ruggero Deodato rendezte. A Schwarzenegger-csoda nem ismétlődött meg: a Barbár fivérek anyagi szempontból megbukott, és a testvérek filmkarrierje néhány másodvonalbeli opusz után, a kilencvenes évek közepén véget ért. Az új évezredben azonban a mű szinte észrevétlenül kultikussá vált: egyike a legszórakoztatóbb trashfilmeknek, látványvilága nagyobb költségvetést sejtet, mint amekkora a valóságban rendelkezésre állt. Az egyik főszereplő, David Paul 2020-ban bekövetkezett sajnálatos halála is hozzájárult ahhoz, hogy a Barbár fivérek napjainkra a trashrajongók legnagyobb kedvencei közé emelkedett, és egy ideje Nyugaton már blu-rayen is elérhetővé vált.    

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

A hetvenes évek a filmtörténet egyik legérdekesebb és legvitatottabb időszaka volt. Nyugaton és Keleten már egyaránt elcsendesedtek a filmművészetet megtermékenyítő ilyen-olyan új hullámok, és a cenzúra bástyái is omladoztak. Miközben Amerikában szárnyait bontogatta egy új rendezőnemzedék, amely a szakmai profizmust, a technikai virtuozitást tartotta a legfontosabbnak, Európában hirtelen kiszélesedtek a bemutathatóság lehetőségei, különös tekintettel az erőszak és a szexualitás érzékletes megjelenítésére. Ebben az évtizedben meglehetősen sok botrányfilm született, és a cenzoroknak nem volt könnyű dolguk, hiszen a skandalumok egy részét olyan nagyra becsült alkotók okozták, mint például Bernardo Bertolucci, Marco Ferreri, Pier Paolo Pasolini, Dušan Makavejev, Jancsó Miklós és Ósima Nagisza, hogy csak pár nevet említsek a rangos névsorból. A majdnem korlátlan (mozgóképes) szabadság velejárójaként azonban a szennyhullám is magasra csapott, kétes értékű divatirányzatok (nazisplitation, nunsploitation, kannibálfilmek stb.) és vitatható tehetségű alkotók tűntek fel a filmpiacon. A Franciaországba emigrált lengyel rendező, az animáció egyik zsenije, Walerian Borowczyk személyében a hetvenes évek egyik legellentmondásosabb alkotóját tisztelhetjük, akit szigorú kritikusai a pornográfia szálláscsinálójának tartanak. Közel ötvenéves filmje, A bestia (1975) mindmáig megosztja a közönséget: kivételes tehetséggel elkészített, avantgárd-szürrealista erotikus művészfilm, avagy ízléstelen zoofil pornó? Az idő múlásával a józanabb filmtörténészek egyre inkább az előbbi minősítés mellett voksolnak, ám az kétségtelen, hogy Borowczyk alkotása a téma művészetnek álcázott, alpáribb megelevenítései előtt is utat nyitott. Ezek között találunk olyanokat is, melyekben épp A bestia női főszereplői viszik a prímet. Említést érdemel még a Bestialità (1976, Peter Skerl) című opusz is, amelynek női főszereplőjét, a kutyájával szexuális kapcsolatba lépő nőt alakító Franca Stoppit Olaszországban el is ítélték erkölcstelen cselekedetekért. A kutyával folytatott szex még leírva is elég visszataszítóan hangzik, mindazonáltal a film javát hagyományos szexjelenetek alkotják, és az egyetlen provokatív képsor csak sejteti, de nem mutatja a történéseket, ráadásul sötétben játszódik. (A 2011-ben elhunyt Franca Stoppi mellesleg később lelkes állatvédő lett. Filmbeli partnereinek egyike Cicciolina alias Ilona Staller volt.) Mai posztunkban a Borowczyk-film megszületésének történetét, kulturális hátterét tekintjük át.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Hálás köszönetem Tolve barátomnak, aki szakirodalommal, kiegészítő mozgóképes anyagokkal, továbbá sok türelemmel és biztatással járult hozzá jelen poszt megszületéséhez.