A nyugatnémet Boney M. az 1970-es évek egyik legsikeresebb popegyüttese és az eurodisco egyik legnagyobb sztárja volt. Nemcsak Európában, hanem az ázsiai, az afrikai és az arab országokban is nagy népszerűségnek örvendett. Az együttes szülőatyja Frank Farian zenei producer volt, aki a műfaj olyan sztárjait menedzselte még, mint Gilla, az Eruption, a La Mama, a Milli Vanilli, a La Bouche és a No Mercy. Fénykorában a Boney M. a legendás svéd popcsapat, az ABBA legnagyobb vetélytársának számított, noha a két formáció közötti különbségek nagyobbak, mint az azonosságok. Az ABBA – az egyik kislemezük B oldalán hallható egyveleget leszámítva – csak saját dalokat énekelt, a két férfi tag, Björn és Benny szerzeményeit, míg a Boney M. repertoárjának javát feldolgozások alkotják. Az ABBA visszafogott imázsa miatt „családi zenekar”-nak, minden korosztály kedvencének számított, míg a Boney M. tarkább, merészebb imázsa inkább a fiatalokat célozta meg. A diszkózene háttérbe szorulása az 1980-as évek elején a Boney M.-et is érzékenyen érintette, ennek ellenére akkoriban is többször szerepelt a sikerlistákon. A zenekar több alkalommal is fellépett Magyarországon. Legközelebb a jövő hónapban hallhatjuk a formációt az Aréna Retró Party egyik sztárvendégeként, egész pontosan a Liz Mitchell nevével fémjelzett utódegyüttest. Az új évezredben ugyanis több különböző együttes járja a világot Boney M. néven, mivel egy 1990-es bírósági ítélet szerint a klasszikus formáció mindegyik tagja jogosult a név használatára. 2010. december 30-án szentpétervári hotelszobájában holtan találták az együttes egykori „örökmozgó” táncosát, Bobby Farrellt.

A linkelt dalcímekre kattintva az azokhoz tartozó videóklipek tekinthetők meg. Ezek egy idő után azonban különböző okokból sajnos eltűnhetnek a YouTube-ról.

„Húszéves voltam.
Ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor.
A szerelem, az eszmék, a család felbomlása,
a felnőttek világába illeszkedés, mindez rád szakad.
Nincs helyed a földön.”
(Paul Nizan: Aden Arabie)

Tudomásom szerint a hazai filmszínházak nem mutatták be az olasz Fernando Di Leo (1932–2003) egyetlen mozifilmjét sem. Ez persze tökéletesen érthető, ugyanis ezek a művek a hatvanas-hetvenes években jócskán próbára tették az olasz cenzorok és a nézők tűrőképességét is az erőszak és szexualitás meglehetősen érzékletes megjelenítése miatt. Egyik leghíresebb alkotása, az 1978-ban bemutatott Húszévesnek lenni különösen felkavarta a kedélyeket, hiszen a két fiatal hősnő szexuális színezetű kalandozásai a filmtörténet egyik legmegdöbbentőbb nemierőszak-jelenetébe torkolltak. Ennek forgatásán a két főszereplő – Gloria Guida és Lilli Carati – állítólag többször is rosszul lett, noha például Gloria a La Minorenne (1976) című korábbi filmjében már játszott egy olyan lányt, aki nemi erőszak áldozatául esik. A művésznő egyébként Di Leo alkotásában nemcsak színésznőként vett részt, hanem ő énekli a zenei vezérfonalnak tekinthető címadó dalt is. A brutális finálé miatt a filmet levették a műsorról, és a rendezőnek újra kellett vágnia az egészet: több jelenetet ki kellett hagynia, a megmaradt jelenetek sorrendje is változott, s a hivatalos verzió happy enddel ér véget. A Húszévesnek lenni eredeti rendezői változata 2004-ben jelent meg DVD-n. Az új évezredben kultuszfilmnek számít, akárcsak a direktor jó néhány más alkotása, melyekből maga Quentin Tarantino is szívesen kölcsönöz ötleteket.    

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető fő témája a szexualitás és a szexuális bűncselekmények, az illusztrációk egy része mindezt explicit módon ábrázolja. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

Accattone barátomnak

„Hajmási Péter, Hajmási Pál
A barométer esőre áll
Ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér
Ne búsulj lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér
Hajmási Péter, Hajmási Pál
A barométer nem imponál
Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe
Hajmási Péter-Pityke Pál”

Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettje a műfaj egyik legismertebb klasszikusa. Ősbemutatója 1915-ben volt Bécsben, a budapesti premierre egy évvel később került sor. Kálmán kifejezetten a magyar változat számára írta a „Hajmási Péter, Hajmási Pál…” kezdetű dalt, amely az operett talán legnépszerűbb slágere, legalábbis hazánkban. Az ötvenes években a Fővárosi Operettszínház a klasszikus operettek átalakított változataival állt elő, hogy visszahódítsa a közönségét. A Csárdáskirálynőt Kellér Dezső és Békeffi István dolgozta át. A változtatások egyik fő célja az volt, hogy megfelelő szerepet kreáljanak a műfaj nagyasszonya, Honthy Hanna számára, aki a címszerepre akkor már túl öreg volt. Ennek érdekében megnagyobbították Anhilte nagyhercegné szerepét, és a figurát Cecíliára keresztelték át. Az 1954-es bemutató a fiatal Szinetár Miklós rendezésében óriási sikert aratott, és a Csárdáskirálynő tizenöt évig szerepelt a színház repertoárján. Az 1971-es filmváltozatot egy nyugatnémet cég kezdeményezte. A produkcióba beszálltak az osztrákok is. A külföldi partnerek Nyugaton is jól értékesíthető filmet akartak, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy külföldi sztárok kapják a nagyobb szerepeket. Az opera világából átrándult amerikai Anna Moffo alakította a Csárdáskirálynőt, az osztrák csillag, Dagmar Koller volt Stazi, és a Magyarországon akkor még nem túl ismert Wagner-tenor, René Kollo pedig Edvin. A nagyherceget az osztrák Karl Schönböck formálta meg. Honthy egykori szerepét Psota Irén vette át. Állítólag Honthy sosem bocsátotta meg Psotának, hogy „kifúrta” őt híres szerepéből, noha a kimerítő forgatásra az idős primadonna már nem lett volna alkalmas. A Szinetár által rendezett filmet a magyar kritikusok általában elutasítóan fogadták, a külföldi vendégművészek különösen nagy csalódást okoztak számukra. Nyugaton viszont az opuszt kedvezőbben bírálták el, ámbár a legtöbb országban csak a tévében tűzték műsorra.   

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

A blog több mint hároméves fennállása alatt sok észrevétel érkezett a posztok terjedelmére, illetve arra vonatkozóan, hogy miért nem írom meg a filmekről a személyes véleményemet is. Nos, alapvetően továbbra is marad a régi profil, vagyis kritikák helyett inkább a kiválasztott filmek keletkezéstörténetét próbálom minél alaposabban feltérképezni. A személyesség abban érvényesül, hogy a szerintem érdektelen filmekkel továbbra sem foglalkozom. Szép számmal vannak azonban olyan filmek is, melyek megérdemelnék a figyelmet, de nem tudok alapos posztot írni róluk, mert kevés hozzájuk a háttérinfóm. Így ezeknek most egy külön sorozatot indítok, hogy felhívjam rájuk a figyelmet, egyúttal kielégítsem a rövid posztok iránti igényt is, melyekben a személyes véleményem a korábbiaknál nagyobb teret kap majd. Nos, akkor vágjunk bele!

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

A repülés vágya régóta foglalkoztatja az emberiséget, elég csak a görög mitológia tragikus sorsú hősére, Ikaroszra gondolni. A reneszánsz korának zsenijét, Leonardo da Vincit is érdekelte a téma: vázlatokat, tervrajzokat készített, és hosszasan tanulmányozta a madarak röptét, mert eleinte azt gondolta, hogy ennek segítségével fejthető meg a titok. Az első gyakorlati lépéseket a francia Montgolfier fivérek tették, akik a XVIII. században fejlesztették ki a hőlégballonjukat. Üresen, majd állatokkal végrehajtott próbarepülések után 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan hőlégballon, amelynek emberi utasa is volt, maga Étienne Montgolfier. Négy nappal később Párizs mellett két utassal – Jean-François Pilâtre de Rozier és André Giroud de Villette – szállt fel a testvérek hőlégballonja. A biztonság kedvéért a ballont mindkét repülés esetében a földhöz rögzítették. A sikeres próbáknak köszönhetően a Montgolfier fivérek november 21-én egy olyan nyilvános bemutatót rendeztek, ahol a hőlégballonjukat már nem akarták rögzíteni. XVI. Lajos király óvatosságból rabokat kívánt a levegőbe küldeni, Pilâtre de Rozier és François Laurent le Vieux d'Arlandes márki azonban meggyőzték arról, hogy egy ilyen nagy jelentőségű eseményen magasabb rangú személyek számára kell biztosítani a dicsőség lehetőségét. Az uralkodó beleegyezett, hogy De Rozier és D'Arlandes szálljon be a gondolába. Ez a bemutató is eredményesen zárult: a ballon körülbelül kilenc kilométert tett meg a levegőben, nagyjából huszonöt perc alatt. (Itt emlékezzünk meg arról, hogy a vakmerő De Rozier 1785-ben egy újabb merész repülési kísérletben életét vesztette. Mindössze harmincegy éves volt.) A széljárásnak kiszolgáltatott hőlégballonokat idővel felváltották a kormányozható léghajók, majd a huszadik század elején megjelentek az első repülőgépek is. A folyamatosan fejlődő repülőeszközök lehetővé tették azt is, hogy az ember a Föld addig ismeretlen tájékait is meghódítsa, beleértve az Északi-sarkot is. Az én korosztályom még úgy tanulta, hogy azt elsőként Robert Peary amerikai felfedező érte el 1909-ben. Volt társa, Frederick Cook viszont azt állította, hogy ő már az előző esztendőben végrehajtotta ugyanezt. A vitából per lett, melyben a szakértők Peary állításait hitelesítették. Az utókor az ő elsőségét is kétségbe vonta, és ma már az a leggyakoribb álláspont, hogy Peary csupán megközelítette az Északi-sarkot, kb. öt-tíz kilométerre. A pilóták közül állítólag Richard E. Byrdöt illeti meg az elsőknek kijáró dicsőség, aki 1926-ban repült át az Északi-sark fölött. Mondani sem kéne, hogy utólag ezt is sokan megkérdőjelezték: szerintük a pontatlan navigáció miatt Byrd úgy százhatvan kilométert tévedett. Jelenleg úgy tudjuk, a Déli-sarkot is meghódító norvég Roald Amundsen Norge nevű léghajója volt az, amely valóban átrepült az Északi-sark fölött, két nappal Byrd után. A Norge kapitánya az olasz Umberto Nobile volt, aki 1928-ban az Italia léghajó parancsnokaként újból megkísérelte az Északi-sark meghódítását. Szerencsétlenül járt expedíciójáról szól az 1969-ben forgatott szovjet–olasz koprodukciós film, A jégsziget foglyai – és az alábbi írás is. 

Harminc éve mutatták be a német Roland Emmerich első amerikai filmjét, a Tökéletes katonát (1992). A direktor eredetileg egy másik sci-fi akciófilm megrendezésére utazott Hollywoodba, ám az a projekt meghiúsult. Kárpótlásul ajánlották fel számára a Tökéletes katonát, miután annak kiszemelt rendezője, Andrew Davis visszalépett. Emmerich vállalta, hogy 35 millió dollárból kihozza a filmet, sőt bő tízmilliót még le is faragott a büdzséből. A főszerepeket két feltörekvőben lévő akciósztárra bízta: a belga Jean-Claude Van Damme és a svéd Dolph Lundgren ellenfeleket alakítottak ugyan, de munka közben összebarátkoztak, és később is filmeztek együtt. Említsük meg, hogy a zenét a legendás Tangerine Dream együttes tagja, Christopher Franke komponálta. Technikai érdekesség, hogy a Tökéletes katona volt az utolsó olyan film, amelyet CDS digitális hangtechnikával rögzítettek. Ezt utólag DTS-sé alakították át, mert jobb hangminőséget képviselt, és az amerikai mozikban a premier idején már azt használták. A film sikere nyomán szóba került egy tévésorozat, amelyhez két pilot epizódot le is forgattak. Ezeket a közönség nem fogadta túl jól, ezért letettek a további folytatásokról. 1999-ben elkészült a mozifilmes második rész, majd utána még kettő. Egyik sem bizonyult blockbusternek, ennek ellenére évek óta folynak az előkészületek a rebootra.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

Tatjana Simić (Jugoszlávia, Zágráb, 1963. június 9.) horvát származású holland modell, énekesnő és színésznő a popvilágban csupán a keresztnevét használja. Modellként vált ismertté, gyakran vállalt aktokat. 1993 óta készülnek róla naptárak is, melyek Európa-szerte igen kelendőek. (Ámbár nem tudom, állnák-e az összehasonlítást Kiszel Tünde naptárjaival.) Színésznőként A suttyó család (1986) című filmben aratta legnagyobb sikerét, amelyhez két folytatás és egy tévésorozat is készült. 1987-ben mutatkozott be mint énekesnő. Ismertebb slágerei: Baby Love, Chica Cubana, Awaka Boy, Can't Take My Eyes Off You (duett Gerard Jolinggal), Santa Maria, Ik Laat Je Gaan. Tatjanát gyakran emlegették „a holland Sabrina”-ként, hiszen hasonló stílusú slágereket énekelt, mint olasz kolléganője, és lényegében ugyanazt az imázst képviselték a könnyűzenében.

FIGYELEM! Az illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

„Ki nagy s komoly művész nevére pályázik
s nagy célokkal jegyezte el magát, lelkét
kemény törvény alatt csiszolja, érlelje,
gőgös királyi várakkal ne gondoljon,
hatalmasok lakmáiért se kapdosson,
s ne fojtsa borba, züllött cimborák társa,
az elme lángját, és szinész-rajongóként
szinházban ülve bérencként se tapsoljon.”
(Petronius: Satyricon.
Horváth István Károly fordítása)

A rosszul fogadott Júlia és a szellemek (1965) után Fellini szénája nem állt túl jól. Az első forgatási napon lemondta a G. Mastorna utazása című filmjét, ami miatt megromlott addigi korrekt munkakapcsolata Dino De Laurentiis producerrel, és újabb projektjeihez nem talált vállalkozó kedvű támogatót. A Különleges történetek (1968) című szkeccsfilmhez forgatott alkotása, a Toby Dammit azonban bebizonyította, hogy még mindig a világ élvonalába tartozik, és újabb remekművek várhatók tőle. A Fellini-Satyricon (1969) megvalósítását – Alberto Grimaldi producer közreműködésének köszönhetően – egyenesen az amerikai United Artists támogatta. A cég eleinte amerikai színészek szerepeltetését szorgalmazta, majd az illetékesek belátták, hogy sokkal jobban járnak, ha mindent a Maestro belátására és tehetségére bíznak. Óriási médiaérdeklődés kísérte a forgatást, hiszen először fordult elő, hogy Fellini nem egy mai témájú történetet filmesített meg, hanem a Nero császár idején élt Petronius töredékesen fennmaradt művét. Az érdeklődést fokozta, hogy bejelentettek egy konkurens filmet is a Satyricon alapján, melyet a hatvanas évek divatos erotikus vígjátékainak mestere, Gian Luigi Polidoro rendezett. Az ellenfilm miatt bírósági eljárás indult, amely kimondta, hogy a Petronius-mű szerzői jogai szabadok, és magára a témára nem lehet monopoljogot követelni. A két film vetélkedése csúfos kudarccal végződött: Polidoróét betiltották, és többé-kevésbé el is feledték, Fellinié pedig megbukott az 1969-es velencei filmfesztiválon. Idővel azonban felértékelődött, s bár nem sorolják a Maestro legjobb alkotásai közé, mégis árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Fellini a Satyriconnal valójában kora társadalmáról is véleményt mondott, arról a világról, amelyben a valódi értékek, a régi erkölcsök veszni látszanak, és a pénz diktál, amiért bárki bármire hajlandó (például Eumolpus testét a végakarat szerint megeszik az örökösök, hogy megkapják az örökséget). Mindenki a mának él, mulandó örömöknek, a test pillanatnyi gyönyöreinek adja át magát: senki nem törődik se a múlttal, se a jövővel. Ebből a szemszögből nézve a Fellini-Satyricon egy trilógia középső darabjaként is értelmezhető. Előzménye Az édes élet (1960) – melynek kapcsán Fellinit már akkor korunk Petroniusának nevezték –, folytatása pedig a Fellini-Casanova (1976).

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Julie Newmar amerikai színésznő, táncosnő és médiaszemélyiség különleges helyet foglal el a szívemben. Ő volt ugyanis az első „színésznő szerelmem”, akibe nyolcévesen habarodtam bele, miután láttam őt a Mackenna aranya (1969) című westernben. Sajnos szerelmünk nem tudott igazán szárba szökkenni, mert a hazai mozikba nem érkeztek újabb filmek a művésznővel, jöttek viszont a riválisok, akik közül a legtartósabban két másik amerikai színésznő – előbb Jennifer O’Neill, aztán Faye Dunaway – csavarta el a fejemet. Persze Julie-t sem feledtem el teljesen, hiszen az ember sose felejti el az első szerelmét még a mozik álomvilágában sem. Mindenkori lehetőségeimhez képest igyekeztem tájékozódni róla. Akkor jött el számomra a Kánaán, amikor állandó internetkapcsolathoz jutottam, és nemcsak Julie életének számomra addig ismeretlen időszakait térképezhettem fel, hanem megnézhettem néhány olyan filmjét is, amelyektől a szocialista filmforgalmazás megkímélt. (Egy-két mű esetében azt kell mondanom, teljes joggal.) Így megtudhattam azt is, hogy a Mackenna aranya – bármilyen kiemelt jelentősége is van kettőnk plátói viszonyában – Julie karrierje szempontjából kevésbé meghatározó alkotás. Az egzotikus szépség az ötvenes évek elején kezdte a pályát, a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című zenés vígjáték volt az első jelentősebb filmszerepe. Gyakran szerepelt a televízióban, leghíresebb alakítása is a „doboz”-hoz kapcsolódik: ő domborította a Macskanőt a Batman hatvanas évekbeli tévészériájában. A hetvenes évektől egyre ritkábban – és egyre kevésbé érdekes filmekben – jelent meg a mozivásznakon, de persze tudta a módját annak, hogy a neve így is megmaradjon a közönség emlékezetében. A kilencvenes években már a show-business egyik élő legendájaként emlegették, aki megjelent George Michael Too Funky című világslágerének klipjében is, és cameoszerepet játszott a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című kultfilmben, amelyben három igazi macsó (Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo) nőimitátorokat alakított. A MovieCops hónapok után feléledő sorozata, a Reflektorfényben mai írása Julie színes karrierjének legérdekesebb állomásait idézi fel.  

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Danuta Lato (Lengyelország, Szufnarowa, 1963. november 25.) lengyel modell, színésznő és énekesnő karrierje során a Danuta Duvall művésznevet is használta. Eredeti neve: Danuta Irzyk. Egyes internetes források szerint 1965-ben született. Az 1980-as évek elején az NSZK-ba költözött, ahol előbb aktmodellként aratott nagy sikert, majd néhány kisebb-nagyobb filmszerepet is kapott. 155 centiméteres testmagasságához 102 (más források szerint: 110) centis mellbőség társult. Samantha Fox és Sabrina énekesnői sikerein felbuzdulva vele is felvettek néhány kislemezt, énekesnőként azonban nem jelentett számottevő konkurenciát pályatársnői számára. Ismertebb slágerei: Touch My Heart, Whenever You Go.

FIGYELEM! Az illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!