Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című filmje volt az első magyar–szovjet koprodukció, amely az 1917-es orosz bolsevik forradalom (akkori nevén: nagy októberi szocialista forradalom) ötvenedik évfordulójára készült. Kis híján meghiúsult, akárcsak a korábban tervezett koprodukciók, mivel a szovjet félnek nem igazán tetszettek Jancsó művészi elképzelései, a rendező pedig elzárkózott attól, hogy elfogadhatatlan kompromisszumokat kössön a témát és főleg a megvalósítást illetően. Az oroszok kifogásolták, hogy a film nem domborította ki kellőképpen a vörösök érdemeit, hogy a magyarok részvételének önkéntessége az orosz polgárháborúban nem volt egyértelmű, és Jancsó mereven ragaszkodott a „sztriptízjelenetek”-hez. Emiatt az orosz forgalmazás számára a filmet átszerkesztették és húsz perccel megrövidítették, ám ennek ellenére is csak szűk körben és rövid ideig játszották. (Az orosz Wikipédia szerint viszont az opuszt 112 kópiával forgalmazták, és 2,6 millió nézője volt.) A Csillagosok, katonák Magyarországon is élénk vitákat váltott ki: a konzervatív felfogásúak az erőszakban való tobzódásért marasztalták el a művet és alkotóját, míg a nyitottabb gondolkodásúak Jancsó szakmai erényei mellett az események újszerű megközelítését méltatták. A film Nyugaton is nagy érdeklődést keltett, és közvetve lehetőséget teremtett arra, hogy Jancsó néhány évvel később Olaszországban filmezhessen.

 „Nemes vendégek, még ne menjetek;
Mit számít, hogy egy apa ősz haja
Zsarnokságot s gyűlöletet takar?
Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel
Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak
És elhagyottak, húsa-vére volnánk,
Gyermekei és asszonya, kiket
Szeretni s védni kell? Nem is találunk
E kegyetlen világon menedéket?
Mi irthatott ki egy gyerek agyából
Szeretetet s tiszteletet, leküzdve
Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!
Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,
Mely földre nyomott minket, csak szülői
Fegyelmezésnek gondoltam csapását!
Mind mentegettem, s mikor nem maradt
Kétség, békésen, könnyel, szeretettel
Próbáltam megpuhítani; de nem ment,
S álmatlan éjszakákon térden állva
Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,
Forró imát, de nem hallgatta meg,
S tűrtem – míg itt állok előttetek,
Hercegek s rokonok, testvéreim
Halotti torán. Ketten még maradtunk:
Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,
Uj mulatságra jöhettek, milyet
Gyermekek sírján tartanak apák.
Colonna herceg, közeli rokon vagy,
Bíboros, te a pápa kamarása,
Camillo, te az állam főbirája:
Mentsetek ki!”

(Percy Bysshe Shelley: A Cenci család
[Jánosházy György fordítása])

Tudomásom szerint a magyar mozik mindössze két filmet mutattak be Lucio Fulci rendezésében. Mindkettőben gyerekkorom egy-egy kedvence játszotta a főszerepet: a Fehér Agyar visszatérben (1974) Franco Nero – partnernője all-time favoritjaim egyike, a csodaszép Virna Lisi volt –, az Ezüstnyeregben (1977) pedig Giuliano Gemma. Mivel már kamaszként filmőrült voltam, így értesültem arról is, hogy Fulci többi filmje hazánkban a „bemutathatatlan” kategóriát képviseli: erőszakos bűnügyi történetek, szexkomédiák, gyomorforgató horrorok alkotójaként emlegették. Utóbbiak közül, azt hiszem, a VHS-korszakban láttam egyet-kettőt, és valóban nem nyűgöztek le túlságosan. Aztán másfél évtizede a Filmvilágban megjelent Orosdy Dániel pályaképe Fulciról, ami felkeltette érdeklődésemet a rendező iránt. Korábbi törzshelyem, a Filmbook néhány kommentelője is erősen ajánlotta, hogy térképezzem fel alaposabban a hatvanas-hetvenes évek másodvonalba sorolt olasz alkotóinak munkásságát – nem fogok csalódni. Igazuk is volt, ráadásul a világhálónak köszönhetően a feltérképezés nem okozott különösebb nehézséget. El kellett ismernem, hogy igazságtalan voltam Fulcival, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült filmjei között sok remek darab is akad. Ezek közül is talán a legjobb a Beatrice Cenci (1969) című történelmi dráma. Mai posztom e hányatott sorsú mű keletkezéstörténetét próbálja feltárni.

 A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.

Mészáros Márta a magyar filmtörténet egyik legérdekesebb személyisége. Gyakran emlegetik úgy, mint az első magyar rendezőnőt, de ez a megfogalmazás nem fedi a valóságot. Az elsőség annak ellenére Tüdős Klárát illeti, hogy a Fény és árnyék (1943) az egyetlen filmje. Az viszont kétségtelen, hogy Mészáros volt az első olyan magyar rendezőnő, aki nemzetközi hírnévre és szakmai tekintélyre tett szert. A Berlinalén Arany Medvével díjazott Örökbefogadás (1975) című alkotásával filmtörténetet írt: először fordult elő, hogy egy A-kategóriás filmfesztivál nagydíját egy női rendező kapta. Ettől kezdve mindegyik filmjét külföldön is nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták, gyakran nagyobbal, mint idehaza. Az Ők ketten (1978) volt az első olyan alkotása, amelyhez egy francia színésznőt hívott meg a főszerepre, Marina Vladyt. Ezután Anna Karina, Delphine Seyrig, Isabelle Huppert és Marie-José Nat is dolgozott vele. Az Ők kettenről akkor is, azóta is sokszor leírták, hogy két különböző egyéniségű asszony barátságáról szól, a rendezőnő szerint azonban a címnek tágabb az értelmezési tartománya: „Jelentheti a filmben szereplő két házaspár bármelyikét, vagy valamelyik szülő és gyerek kapcsolatát is. Tehát minden szereplőről szól.” 

(Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. Marina Vlady életrajzát a Wikipédián évekkel korábban közzétett saját szövegem felhasználásával írtam meg.)  

„És bármikor ha szükséged lenne akármire… rám ne számíts!”

A hetvenes évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai vígjátéka, a Száguldás gyilkosságokkal (1976) volt a közkedvelt komikusok, Gene Wilder és Richard Pryor első közös filmje. Eredetileg tévéfilmnek szánták, Colin Higgins (az Óvakodj a törpétől! és a Kilenctől ötig későbbi rendezője) forgatókönyve azonban annyira jól sikerült, hogy inkább mozifilmként készítették el a világsikerű Love Story (1970) alkotója, Arthur Hiller rendezésében. A forgatás a tervek szerint az Egyesült Államokban zajlott volna az ország legismertebb vasúttársaságának támogatásával, ám a felmerült kifogások miatt a stáb végül Kanadában forgatta szinte az egész filmet. Az opusz vegyes kritikákat kapott, a pozitívumok közül a kritikusok főleg Richard Pryor játékát emelték ki. A közönségnek viszont egyértelműen tetszett a film, és ez a bevételeken is érződött. Magyarországon 1978 nyarán volt a premier: a kritikusi fanyalgás (amely már a Filmátvételi Bizottság előtt tartott vetítésen is megnyilvánult) és a közönségsiker nálunk sem maradt el.   

Minden idők egyik legnevezetesebb horrorszériája, a Péntek 13. első részét egy másik ismert horrorsorozat, a Halloween 1978-ban bemutatott első része inspirálta. Sean S. Cunningham rendező és Victor Miller forgatókönyvíró egyáltalán nem gondolkodott sorozatban, csupán szerettek volna egy kis pénzt keresni a slasher filmek divatjának meglovaglásával. A történet egy nyári táborban elkövetett brutális mészárlássorozatról szól, amelynek szálai a múltba nyúlnak vissza. Miller soha nem járt nyári táborban, elmondása szerint testvérei ilyesfajta élményei ihlették meg. Bennfentesek azonban váltig állítják, hogy az ötletet igazából egy megtörtént bűnügy szolgáltatta: a finnországi Bodom-tónál 1960. június 5-én meggyilkoltak három sátorozó tizenévest, egy negyediket pedig súlyosan megsebesítettek. Az ügyet sosem sikerült megnyugtató módon felderíteni. Negyvennégy (!) évvel az eset után letartóztatták és bíróság elé állították az egyetlen túlélőt, aki már annak idején is gyanúba keveredett, ám az eljárás felmentéssel végződött. A filmet 1979 őszén forgatták huszonnyolc nap alatt, javarészt egy igazi nyári táborban. A belföldi forgalmazás jogait a Paramount, a külföldiét a Warner szerezte meg. Az 550 ezer dollárból forgatott film közel hatvanmilliós bevételt hozott, így a következő évben már el is készült a folytatás, amelyet újabb részek követtek.

FIGYELEM! Az alábbi poszt egyes illusztrációi explicit erőszakot és meztelenséget tartalmaznak. Csak az ilyesmire nem érzékenyek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

„You can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the cold from snow, tell the trees, don't grow,
Tell the wind, don't blow, 'cause it's easier.
No, you can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the spark from love, make the rain fall up
'cause that's easier to do.”
(Village People: Can’t Stop the Music)

A hetvenes évek második fele a diszkótól volt hangos szerte a világon. Az irányzat 1979-ben érte el a csúcspontját. Egyik kulcsfigurája Allan Carr volt, aki a színház és a film világában is nevet szerzett magának, új tehetségek felfedezésével és menedzselésével is foglalkozott. Olyan sztárok karrierjét egyengette, mint például Ann-Margret, Mark Hamill, Michelle Pfeiffer, Steve Guttenberg (a Hálószobaablak című 1987-es krimijét épp a múlt héten ismertettük), Dyan Cannon és mások. Robert Stigwood felkérésére olyan világsikerű filmek elkészítését tartotta kézben, mint például a John Travolta nevével fémjelzett Szombat esti láz (1977) és a Grease – Pomádé (1978). Következő nagy dobásának a Zenebolondokat (1980) szánta, amely a meleg szubkultúra első számú diszkósztárjának számító Village People karriertörténetének meglehetősen szabad feldolgozása. A szereposztás számos kompromisszum árán alakult ki, de mire a film a mozikba került, a diszkó népszerűsége óriásit zuhant, ami a kedvezőtlen fogadtatáson is meglátszott. Magyarországon kevésbé köztudott, hogy a Zenebolondok és a hasonlóan nagyot bukott konkurens diszkómusical, a Xanadu (1980) inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy a legpocsékabb filmes teljesítmények elismerésére megalapítsa az Arany Málna-díjat. A legrosszabb film kategóriájában az első győztes a Zenebolondok volt. A soundtrack album az Egyesült Államokban szintén hűvös fogadtatásban részesült, Európa több országában azonban a Top 5-be is bekerült. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, hazánkban videókazettán jelent meg először.

FIGYELEM! Az illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A bűnügyi filmjeiről ismert amerikai rendező, Curtis Hanson nagy tisztelője volt Alfred Hitchcock művészetének. Első játékfilmje, a Sweet Kill (1972) a Psycho (1960) nyomdokain haladt, tizenöt évvel későbbi alkotása, a Hálószobaablak (1987) pedig a Hátsó ablak (1954) alaphelyzetére épül, miközben más híres Hitchcock-opuszokat is megidéz. Mindazonáltal a film alapjául egy kevésbé ismert angol írónő, Anne Holden regénye, a The Witnesses szolgált. A forgatókönyvet maga Hanson írta, aki jelentősen átformálta Holden eredeti történetét. A főszerepeket Steve Guttenberg, Elizabeth McGovern és Isabelle Huppert játszotta. Noha a film sok kedvező kritikát kapott, mégsem ért el kiugró üzleti sikert. 1992-ben egy hongkongi bűnügyi film, a Sing kei ng ji mo nam plagizálta a történetet: sem Holden, sem Hanson neve nem került fel a stáblistára. Az új évezredben kétszer is felmerült egy hivatalos remake ötlete, de mind ez idáig egyik sem realizálódott.

Amikor 1968-ban a német Karin Schubert előbb prostituáltként bukkant fel egy tévésorozatban, majd aktmodellként egy bűnügyi mozifilmben, valószínűleg eszébe se jutott, hogy bő másfél évtized múlva rá is hasonló sors vár. Noha szépsége és csodálatos alakja nagy szerepet játszottak filmkarrierje beindulásában, kezdetben úgy nézett ki, hogy igazi filmcsillag lehet belőle, aki komoly színésznői feladatokkal is képes megbirkózni. Főleg krimikben, vígjátékokban és erotikus filmekben számítottak rá, neves kollégák oldalán mutathatta meg, mit tud. Louis de Funès és Yves Montand partnere volt a Felszarvazták őfelségét (1971) című vígjátékban, a következő évben pedig Magyarországon forgatott a Kékszakáll (1972) című Edward Dmytryk-filmben. A címszereplő Richard Burton bűvöletébe került világszépségek egyike volt olyan pályatársnők mellett, mint Raquel Welch, Virna Lisi, Nathalie Delon, Marilù Tolo, Agostina Belli és Sybil Danning. Még az igényes politikai krimijeiről ismert francia rendező, Yves Boisset is gondolt rá a Merénylők (1972) című filmjének szereposztásakor. Az olasz filmesek különösen fogékonyak voltak Karin bájaira, folyamatosan hívták forgatni, de nagy szerepeket nem tudtak adni neki, s leginkább azt várták tőle, hogy ruhátlanul mutassa meg tagadhatatlanul formás idomait. A művésznő még a Fekete Emanuelle-sorozatban is feltűnt a címszerepet domborító színes bőrű szépség, Laura Gemser szőke és fehér bőrű ellenpontjaként. Ahogy múltak az évek, Karin Schubert neve egyre lejjebb került az egyébként sem nagyigényű filmek stáblistáján. A nyolcvanas évek közepén a művésznő váratlan fordulattal átváltott a kemény pornókra, bár ennek megkérte az árát, és volt néhány szerződéses kikötése is a pályamódosítás kapcsán. Akkoriban úgy tudta a világ – leginkább a színésznő nyilatkozataiból –, hogy Karin a filmvilág szomorú realitásait feltérképezve döntött a pornó mellett, hogy még idejében anyagi fedezetet teremtsen öreg napjaira, és továbbra is a már megszokott nívón élhessen. Körülbelül tíz évig tartott a pornókarrierje, és a kilencvenes évek közepén a művésznő eltűnt a reflektorfényből. Csak jóval később derült ki néhány bennfentes indiszkréciója következtében, hogy valójában miért merült el Karin a pornóvilágban: imádott fia a kábítószer rabja lett, és költséges kezeléseihez a színésznő egész egyszerűen nem tudott más módon pénzt szerezni. Karin Schubert sorsáról az új évezredben nem sokat tudni: állítólag teljesen elszegényedve, továbbra is a világtól visszavonultan éli hátralévő napjait.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

A szerző ezúton is köszönetet mond Tolvénak, aki szakirodalommal, ritkaságnak számító filmekkel és szaklektori munkával járult hozzá e poszt megszületéséhez, nem is beszélve kitartó biztatásáról és támogatásáról.

Patricia Highsmith 1955-ben megjelent, ma már klasszikus bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley elsőként 1960-ban elevenedett meg a mozivásznon. Az adaptációt a nouvelle vague előtti francia filmművészet egyik legtekintélyesebb alkotója, René Clément rendezte Ragyogó napfény címmel. (Az opusz a magyar szakirodalomban Szikrázó napfény és Tűző nap címmel is előfordul.) A főszerepet Alain Delonra bízta, akinek ez volt az első jelentős alakítása. A filmet a kritikusok és a nézők is kedvezően fogadták, Patricia Highsmith véleménye sem volt elutasító, ámbár a regénytől jelentősen eltérő befejezés nagyon nem tetszett neki. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, amelyet bő húsz évvel később a televízióban láthattunk először. Anthony Minghella angol rendező 1999-ben készítette el a remake-et a saját forgatókönyve alapján. A főszerepre az amerikai Matt Damont szerződtette. A kritikusok kihangsúlyozták, hogy Minghella sokkal hűségesebben követte a regény cselekményét, mint francia kollégája. Ez persze nem teljesen igaz, mert új szereplőket is bevont a cselekménybe, és bár a befejezést illetően valóban hűségesebb volt Highsmithhez, mint Clément, a regény egyik háttérmotívumát, a latens homoszexualitást túlságosan előtérbe helyezte és egyértelművé tette. A tehetséges Mr. Ripley több Golden Globe-ra és Oscarra is esélyes volt, ám a gálákon egyik kategóriában sem győzött. A történet egyik, Európában kevésbé ismert, de figyelemre méltó szabad adaptációja a Naan (2012, Jeeva Shankar) című indiai film. Ez Ázsiában annyira sikeressé vált, hogy egy bengáli thriller, az Amanush második részeként 2015-ben a remake-je is elkészült.