A huszadik századi világirodalom egyik legkiemelkedőbb írója, a modern regény egyik atyja, a norvég Knut Hamsun (1859–1952) egyik legjelentősebb munkája, a Rejtelmek (1892) tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg magyar nyelven, száz évvel (!) ezelőtt, 1921-ben. A főszereplő, Johan Nagel egyfajta önportré, hiszen a regény egyes motívumai Hamsun saját életéből származnak, és bizonyos értelemben a kötet a szerző lelkének rejtelmeiről (is) szól. Hamsun regénye ihlette Paul Juon (1872–1940) orosz származású svájci zeneszerző Mysteries op. 59 című 1914-es zeneművét, amelyet először 1928-ban adtak elő. A filmváltozatot egy holland képzőművész, Paul de Lussanet rendezte 1978-ban. A főszerepeket a korszak két holland szexszimbóluma, Rutger Hauer és Sylvia Kristel alakította. A forgatási nehézségek ellenére mindketten szerették és nagyra értékelték ezt a munkájukat, amelyről a kritikusok véleménye is általában kedvező volt. A közönség viszont a két főszereplő korábbi imázsa miatt elsősorban felfokozott erotikus tartalomra számított, és ebben az elvárásában csalódnia kellett. A filmet egy napig játszották Magyarországon egy 1979-es holland filmhéten, és hat évvel később egyetlen alkalommal műsorra tűzte a Magyar Televízió is. Johan Kvandal (1919–1999) norvég zeneszerző egyetlen operája, az 1990 és 1993 között írt Mysterier librettója szintén Hamsun regényén alapul. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 áven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Több mint negyven éve Magyarországon is bemutatták a Hajtóvadászat (1975) című francia filmet, melynek hősnője nemi erőszak áldozatául esik, és végül már az életéért menekül a normandiai erdőkben az őt üldöző vadászok elől. Serge Leroy rendező egy felkavaró társadalmi drámát épített az ún. rape-and-revenge-filmek eszköztára köré. Az irányzat filmjeiben a két motívum (nemi erőszak és bosszú) általában együtt jár még akkor is, ha a megerőszakolt áldozatért egy vagy több hozzátartozója áll bosszút, és nem személyesen vesz elégtételt a rajta esett sérelemért. A Hajtóvadászat parázs vitákat váltott ki Franciaországban, részben azért is, mert a szexuális bűncselekmények jogi szabályozása az országban akkoriban még nem volt minden részletre kiterjedően rendezve, ami miatt az elkövetők gyakran olcsón megúszták a felelősségre vonást. A film szereposztása elsőrangú: a női főszerepet az Európába áttelepült amerikai Mimsy Farmer játszotta, míg a vadászokat a francia színjátszás jelentős karakterszínészei keltették életre. Magyarországon a mű gondolati tartalma csekély érdeklődést keltett a kritikusok körében, akik szokásuk szerint leginkább azt mérlegelték, mennyiben művészi, és mennyiben kommersz Leroy opusza. A Hajtóvadászat érdemtelenül merült feledésbe a bemutatója óta eltelt évtizedek során. Az új évezredben – feltehetően a MeToo-mozgalom hatására – kezdték átértékelni, és napjainkban már a hetvenes évek egyik legjelentősebb francia filmjének tartják. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

A szocialista filmforgalmazás első évtizedeiben az erotikus film tiltott műfajnak számított hazánkban. Néhány fontosabb alkotójának nevét ugyan mi is megismerhettük – melyik filmbarát férfi ne hallott volna például a gigászi keblek nagy rajongójáról, Russ Meyerről? –, ám érdekes módon életművük a rendszerváltás után is fehér folt maradt Magyarországon, mert semmilyen hivatalos forgalmazási csatornán sem láthattuk a filmjeiket. A mellőzött „szexfilmesek” közé tartozik a szintén amerikai Radley Metzger is, aki a hetvenes évek közepén a hardcore pornó műfajában is letette a névjegyét Henry Paris művésznéven. Egyik legérdekesebb filmje, a Score (1973) amerikai–jugoszláv koprodukcióban készült. Déli szomszédaink ugyan sokkal engedékenyebbek voltak nálunk a filmerotika terén, de az opuszt tudomásom szerint ott sem mutatták be. Alapjául a homoszexuális író-rendező, Jerry Douglas azonos című színdarabja szolgált két New York-i házaspár közös erotikus játszadozásáról. A telefonszerelő szerepében az akkor még ismeretlen Sylvester Stallone is színpadra lépett, illetve szerepe szerint olykor feküdt. Metzger nem csupán annyiban tért el a darabtól, hogy a cselekményt egy queensi lakásból egy meg nem nevezett ország tengerpartjára helyezte, hanem azzal is, hogy szokatlan nyíltsággal ábrázolta a biszexualitást. Igaz, talán helyénvalóbb homoszexualitásról beszélni, hiszen a szexjátszma lényege, hogy a csábító házaspár mindkét tagjának a másik házaspár azonos nemű tagját kell lefektetnie. Akkoriban egy mainstream filmben meghökkentőnek számított, hogy élesben lefilmezik például a férfiak közötti orális szexet, bár Metzger különféle szakmai fogásokkal megpróbálta mérsékelni a sokkhatást. (Szinte azonnal el is kapja a kamerát, amint kendőzetlenül megmutatta, hogy mi történik, és a homoerotikus akciókról folyamatosan átvált a két hölgy leszbikus ügyködésére, mert az ilyesmit a közönség mindig is nagyobb tetszéssel fogadja.) Amúgy maga a rendező is megijedt saját merészségétől, mert a későbbiekben a softcore változat mellett állt ki, és csak 2010-től láthatják újra a nézők a vágatlan rendezői változatot is.

FIGYELEM! Az alábbi blogposzt egy olyan filmről szól, amelyben a hetero-, a homo- és biszexualitás is hangsúlyt kap. Egyes illusztrációk explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Több mint hatvanesztendős a francia új hullám, a nouvelle vague alapfilmje, a Kifulladásig, amellyel Jean-Luc Godard beírta a nevét a filmtörténetbe, a főszerepet alakító Jean-Paul Belmondo pedig egy nemzedék bálványa lett. A film alapjául egy megtörtént eset szolgált, amelyet a szkript eredeti változatát jegyző François Truffaut és Claude Chabrol (maguk is a nouvelle vague meghatározó alkotói) csak kiindulópontnak tekintett. Godard improvizációkra építve valósította meg barátai filmötletét. Az alacsony költségvetés, a szerény technikai háttér és számos esetben a forgatási engedély hiánya miatt egyébként is muszáj volt rögtönözni. Ebben a rendező méltó partnere volt Raoul Coutard operatőr, aki kézikamerával, mesterséges megvilágítás nélkül dolgozott. A Kifulladásig egyik formai bravúrja az ún. „ugró vágás” alkalmazása. Godard alkotása azon kevés művészfilm egyike, amelyet mind a szakma, mind a közönség lelkesen fogadott, s ehhez mérhető nagy sikert a termékenynek mondható rendező soha többé nem ért el. A Kifulladásig nem jutott el a magyar mozikba, mert az illetékesek aggályosnak találták, hogy a rendező lényegében rokonszenvesnek ábrázol egy bűnözőt. Vitathatatlan filmtörténeti jelentősége miatt azonban 1969-ben műsorára tűzte a budapesti Filmmúzeum, a hetvenes években pedig a Magyar Televízió is többször játszotta. 1983-ban Richard Gere és Valérie Kaprisky főszereplésével amerikai remake készült belőle, amely az ősbemutató óta valamelyest felértékelődött, de továbbra sem tartják az eredeti filmmel egyenértékű alkotásnak. 

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A francia Alain Jessua 1973-ban bemutatott alkotása, a Sokkos kezelés az ún. paranoia-filmek egyik korai európai darabja. A történet hősnője, Hélène Masson egy fiatalító kúrán vesz részt egy csodaszép tengerparti klinikán, ahol szerelmi viszonyba kerül a jóképű főorvossal. A békés regenerálódást kisebb-nagyobb incidensek zavarják meg, és Hélène-ben egyre erősödik a gyanú, hogy a klinika által alkalmazott kezeléssel valami nagyon nincs rendben. Bár a történet bűnügyi vonatkozásai sem érdektelenek, Jessua valójában a társadalombírálatra helyezte a hangsúlyt, annak érzékeltetésére, hogy szerinte miként is működik a jóléti társadalom. A két főszerepet Alain Delon és Annie Girardot alakította, akiknek a Rocco és fivérei (1960) után ez volt a második és egyben utolsó közös filmjük. A Sokkos kezelés leghíresebb jelenetében, egy nudista tengeri fürdőzés képsorában mindkét sztár szemből is megmutatja magát ruha nélkül. Ez akkoriban nagy bulvárszenzációnak számított, de végső soron nem vált a film javára, mert elterelte a figyelmet a tényleges mondanivalóról. Jessua opuszát nem játszották a magyar mozik, a MOKÉP csak feliratos videokazettán hozta forgalomba a nyolcvanas évek második felében, Speciális kezelés címmel. A tévécsatornák közül elsőként a Duna Televízió mutatta be, a szinkronizált változat kapta a Sokkos kezelés címet. 2010-ben ugyanezzel a címmel többször is műsorra tűzte a Filmmúzeum. (Az ISZDb adatbázisa kizárólag a Filmmúzeum által megrendelt szinkronos változatról tud.)

FIGYELEM! A következő filmismertető néhány illusztrációja meztelenséget ábrázol. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Walerian Borowczykról a Képes Film Híradóban olvastam először, amikor 1972-ben bemutatták nálunk a Vér és liliom című filmjét. Megnézni nem tudtam, mert csak 16 éven felülieknek játszották, én meg épp feleannyi idős voltam. A címet persze megjegyeztem, mert olyan érdekesen hangzott: gyermeki eszemmel valahogy megéreztem, hogy ez a két fogalom nem illik össze, talán azért is hangzott annyira izgalmasan. Izgalmasabban, mint az eredeti, a Blanche, a főhősnő neve, amely magában foglalja a francia „blanc” (fehér) szót, ami a szerencsétlen teremtés ártatlanságára, erkölcsi tisztaságára utal. 1977-ben jutott el Magyarországra A bűn története (1975), amelyről a Képes Film Híradót felváltó Filmszemben olvastam, és a cselekményleírás határozottan érdekfeszítő volt. Ezt is 16 éven felülieknek vetítették, de mivel akkor már tizenhárom éves voltam, ezért megpróbálkoztam azzal, hogy megnézzem. Bátraké a szerencse: tudtam rá jegyet venni, beengedtek, és a film nagyon tetszett, mindmáig az egyik nagy kedvencem. Utána sajnos sokáig tényleg csupán olvasni tudtam Borowczykról, mert más filmjét nem játszották hazánkban: csak 1990-ben mutatták be az Erkölcstelen meséket (1974). A kilencvenes években a tévében sugározták néhány filmjét, VHS-en pedig kijött A szerelem művészete (1983). A Perifériát először az Örökmozgóban láttam. Fekete-fehér kópiát vetítettek, de még így is tetszett a film. Később a tévében már színesben láthattam. A bűn története és A romlás démonai (1979) mellett ez a kedvenc Borowczyk-filmem: nagyon hangulatos és nagyon szomorú, engem mégis mélyebben megérintett, mint az Utolsó tangó Párizsban (1972), amelynek hasonló az alaphelyzete. A Periféria egyébként külföldön is mostoha sorsú film: jogai állítólag jó ideje tisztázatlanok, ezért DVD-n csak Japánban adták ki (egyes források francia DVD-kiadásról is tudnak), Blu-rayen pedig annak ellenére sem jelent meg, hogy Borowczyk leghíresebb munkái már ebben a formátumban is elérhetők. (Az eredeti szöveg első megjelenése óta kijött a Blu-ray verzió is, de sajnos csak egy vágott változat.)

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Március 5-én volt egyik kedvenc rendezőm, Pier Paolo Pasolini születésének 100. évfordulója, és kevesebb mint három hét elteltével máris itt a következő centenárium. Az ünnepelt ezúttal is egy olasz művész, a zseniális Ugo Tognazzi, aki számos emlékezetes filmben bizonyította sokoldalú tehetségét, legyen szó drámáról, vígjátékról, történelmi filmről vagy akár erotikus sci-firől. Gazdag színészi pályafutása megérdemelné, hogy egy alapos blogposztban reflektorfénybe kerüljön, és ez a cikk egyszer majd meg is születik. Most sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt ebbe nem tudtam belevágni, ugyanakkor persze nem akartam elszalasztani ezt az ünnepi alkalmat sem. Épp ezért – Tolve barátom javaslatára – egy kuriózummal állok elő: Tognazzi Magyarországon jószerivel ismeretlen rendezői munkásságát szeretném bemutatni. Persze ebben is szó lesz a színészetről, hiszen a művész mindegyik saját alkotásában önmagára osztotta a főszerepet. Mindjárt az elején szögezzük le, hogy Tognazzi azon színészek közé tartozik, akik rendezőként nem alkottak igazán kiemelkedőt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rendezései ne lennének figyelemre méltók, ha másért nem, akkor kordokumentumként az akkori olasz valóságról és olasz filmdivatokról.

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A francia Jean Sorel nevére ma már leginkább csak a korosabb filmbarátok emlékeznek. A hatvanas évek egyik felfedezettje és európai sztárja volt, aki ugyan még pár éve is forgatott, de a hetvenes évek második felétől egyre jobban háttérbe szorult. Oka lehet ennek az évek múlása is, elvégre ellendrukkerei már fénykorában is azt mondogatták róla, hogy nem igazán jó színész, és sikereit elsősorban előnyös külsejének köszönhette, vagyis tapintatlanul fogalmazva: kiöregedett a szépfiú-szerepkörből. Mindazonáltal az nem lehet teljesen véletlen, hogy a szakma olyan nagyjai is gondoltak rá, mint Alberto Lattuada, Mauro Bolognini, Sidney Lumet, Claude Autant-Lara, Carlo Lizzani, Nanni Loy, Luchino Visconti, Luis Buñuel és Fred Zinnemann, nem is beszélve a másodvonal olyan, napjainkra már felértékelődött alkotóiról, mint Sergio Corbucci, Lucio Fulci és Umberto Lenzi. Ha megnézzük az első másfél évtized Sorel-filmjeit, akkor azt valóban kár lenne tagadnunk, hogy mindenekelőtt egy jóképű férfit látunk, ám az már a színész tehetségét dicséri, hogy ezek az fiatalemberek sosem üresfejűek: olykor naivak vagy éppen érzéketlenek, netán cinikusak, sőt az előnyös külső nemegyszer sötét lelket takar. De a látszat még az életben is csal: azt hihetnénk például, hogy ilyen fizikai adottságokkal Sorel magánélete hódítások sorozatából állt, az igazság ellenben az, hogy ötvenhat (!) évig élt boldog házasságban Anna Maria Ferrero színésznővel, aki saját ígéretes karrierjét adta fel azért, hogy a „biztos hátország” legyen népszerű férje számára. Akármit gondolunk is Jean Sorel külsejéről vagy színészi képességeiről, az bizonyos, hogy személye remek ürügy arra, hogy egyszerre nyerjünk betekintést a hatvanas és a kora hetvenes évek európai kommersz és művészfilmjeinek világába.

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

100 éve, 1922. március 5-én született Pier Paolo Pasolini költő, író, filmrendező, publicista és színész, a huszadik századi olasz kulturális és közélet egyik legjelentősebb és legellentmondásosabb személyisége. Akkor hallottam róla először, amikor meggyilkolásának hírét bemondták a tévében. Tizenegy éves voltam akkor, és a közlemény megdöbbentett, pedig a szörnyű részletekről akkor még semmit sem tudtam. Csak később ismerkedtem meg a filmjeivel, melyeket nem kronológiai sorrendben láttam. A Dekameront (1971) néztem meg először, egyik legkönnyebben befogadható filmjét. Nem mondom, hogy kamaszként hidegen hagytak a korabeli magyar filmforgalmazásban szokatlanul merész meztelen jelenetek, a legjobban mégis a mű erős képi világa hatott rám. Addigra már ismertem a film alapjául szolgáló Boccaccio-művet, kedvenc történelmi korom pedig a középkor volt, amelyet Pasolini pontosan úgy elevenített meg, amilyennek tanulmányaim és olvasmányaim alapján elképzeltem. Ha mostanság újranézek egy-egy Pasolini-filmet, még mindig elsősorban az erős látványvilág hat rám. A több mint 45 éve halott művész személye és életműve körüli szenvedélyes viták már jó ideje elcsitultak, ami nem jelenti azt, hogy Pasolini gondolatai és filmjei ma már nem érdekesek. Jelen megemlékezés elsődleges célja az, hogy képek segítségével idézze fel a művész életútjának legfontosabb állomásait és a rendezői életmű legjelesebb tételeit.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Azok, akik figyelemmel kísérték korábbi írásaimat, jól tudják, hogy nem szoktam új filmekkel foglalkozni. Ennek nem annyira a vélt vagy valós sznobizmusom az oka, sokkal inkább az, hogy az internet korában minden érdeklődő nyomon követheti az új filmek megszületésének folyamatát, ezért nem tartom különösebb kihívásnak, hogy sokadiknak megírjam mindazt, ami általában addigra már magyar nyelven is hozzáférhető. Hogy ma mégis kivételt teszek, annak több oka is van. Egy olyan film a téma, amelynek még csak jövőre lesz a világpremierje, ám már idén felkerült a világhálóra egy munkakópia. Korunk egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb és legvitatottabb orosz rendezője, Kirill Szerebrennyikov legújabb alkotásáról van szó, amelyet a zseniális orosz zeneszerző, Pjotr Iljics Csajkovszkij tragikus sorsú, nimfomániás feleségéről, Antonyina Miljukováról forgatott. A film annyira friss, hogy jelen sorok írásakor még az IMDb adatbázisában sem szerepel, és mivel a munkakópia sem a mű elején, sem a végén nem tartalmaz stáblistát, így azt egyelőre nem tudom közölni. A téma azonban önmagában is nagyon izgalmas, és a közelmúltban már foglalkoztam is vele Ken Russell hírhedt botrányfilmje, az idén ötvenéves Zenerajongók (1971) kapcsán. Szerebrennyikov nemzetközi hírneve garancia arra, hogy az Antonyina – Csajkovszkij felesége című film a jövő év egyik legfigyelemreméltóbb produkciója lesz (játékideje a jelenlegi formájában három óra!), amely hazájában már azóta a viták kereszttüzében áll, mióta a vele kapcsolatos első elképzelések nyilvánosságra kerültek. Most még egyelőre többet lehet tudni a mű megszületésének nehézségeiről (ámbár ezekben a forrásokban is bőven akadnak ellentmondások), a körülötte dúló indulatokról, mint a tényleges forgatás kulisszatitkairól, ezért nem kizárt, hogy a hivatalos változat premierje után, amikor már több háttér-információ is rendelkezésre fog állni, visszatérek még a filmre.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés több illusztrációja explicit meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

A fiatal Antonyina (Aljona Mihajlova)