A hatvanas évek nyugat-európai művészfilmjeinek egyik kulcsfogalma volt az elidegenedés. Magyarországon sokszor némi lenézéssel emlegették ezt a kifejezést, mint az „antihumánus” kapitalista társadalom szükségszerű velejáróját, amikor a polgárság felsőbb rétegei jó dolgukban már azt sem tudják, min szenvelegjenek. Elsősorban az olasz filmművészet – különösen Michelangelo Antonioni munkái – képviselte legmarkánsabban ezt a problematikát. „Az elidegenedés áttételesen, bonyolultan hat az egyénre, torzító hatását megragadni, következményeit érzékeltetni nagy feladatot jelentett a film számára. Ezért bukkant fel az a módszer – Godard-nál, de nem csak nála –, amely az elidegenedés ad abszurdum vitelével ábrázol” – olvashatjuk Nemes Károly A filmművészet fejlődése című 1977-es kötetében. E módszer egyik legjellegzetesebb, leghíresebb és legjobb darabja Marco Ferreri Dillinger halott (1969) című alkotása, amely meglepően hamar eljutott Magyarországra. Hazai szakmai körökben vitákat váltott ki: voltak, akik korszakos mesterműnek tartották, Ferrerit pedig egy újfajta, a képek erejére építő filmnyelv megteremtőjének, míg mások bombasztikus blöffként értékelték, amely valójában nem szól semmiről, de azt a látszatot kelti, mintha tartalmas műalkotás lenne. Ezek a vádak Ferreri néhány későbbi filmje, például A nagy zabálás (1973) és A hétköznapi őrület meséi (1981) kapcsán is elhangzottak. Az idén ötvenöt esztendős Dillinger halott és az elidegenedés témája manapság – amikor az emberek élete jelentős részben a virtuális világban zajlik – sajnos ugyanolyan aktuális, mint a maga idejében volt.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A történet
A feltehetően negyvenes éveiben járó Glauco furcsa foglalkozást űz: gázálarcok tervezésével foglalkozik, de már egyre inkább elege van a munkájából. Egyik kollégájával az elidegenedésről vált néhány mondatot. Otthon a felesége fejfájás miatt lefeküdt. A vacsorát kikészítette a férjének, ám az étel már kihűlt. Glauco inkább valami ínyencséget készítene magának. Miközben a hozzávalókat próbálja megtalálni, kezébe akad egy régi revolver, melyet egy 1934-es újságba csomagoltak. Az újság a „Dillinger halott” című cikkében beszámol a hírhedt amerikai gengszter haláláról. Glauco folytatja a főzést, miközben egyre nagyobb figyelmet szentel a revolvernek is. Megtisztítja, működőképes állapotba hozza, és pöttyösre festi. Közben elfogyasztja az elkészült ételt, tévét néz, amatőr filmet vetít, zenét hallgat, majd bemegy a szobalányhoz és elcsábítja. A fegyverrel többször is öngyilkosságot imitál. Hajnalban visszatér a hálószobába, és háromszor fejbe lövi alvó feleségét. A gyilkosságot követően autóval a tengerpartra hajt. Levetkőzik, és a vízbe veti magát. Sikerül feljutnia egy Tahiti felé tartó hajóra, amelyen szakácsként kap munkát.
John Dillinger, az első számú közellenség (1903–1934)
Ki volt Dillinger?
John Herbert Dillinger (1903. június 22. – 1934. július 22.) a nagy gazdasági világválság (1929–1933) idején gengszterként vált hírhedtté. Édesapja, John Wilson Dillinger (1864–1943) egy élelmiszerbolt tulajdonosa volt, szigorú ember, aki keményen fegyelmezte a fiát. Az édesanya, a Mollie-nak becézett Mary Ellen Lancaster (1870–1907) sajnos fiatalon elhunyt. Johnnak volt egy nővére, Audrey, aki egészen addig gondoskodott az öccséről, mígnem apjuk 1912-ben újra megnősült. Dillinger problémás kamasz volt, gyakran keveredett verekedésekbe és kisebb lopásokba, és előszeretettel félemlítette meg a kisebbeket. 1922-ben autólopás miatt letartóztatták, és egyébként sem felhőtlen kapcsolata az apjával ekkor továbbromlott. A következő évben besorozták a haditengerészethez, ahonnan néhány hónap után dezertált. 1924. április 12-én házasságot kötött Beryl Ethel Hoviousszal. Állítólag megpróbált jó útra térni, de nehézségekbe ütközött, nem talált munkát. Barátjával, Ed Singleton egykori elítélttel kirabolt egy élelmiszerboltot. A zsákmány ötven dollár volt. Másnap mindkettőjüket elfogták. Apja konzultált a megyei ügyésszel, majd azt javasolta a fiának, hogy ismerje be a bűncselekményt, és próbaidős büntetéssel meg fogja úszni. Mindkettőjüket hideg zuhanyként érte, hogy a bíróság húsz évre ítélte a fiatalembert. Az apa azt mondta az újságíróknak, hogy megbánta a tanácsát, és könyörgött a bírónak a büntetés csökkentéséért, de hiába. Dillinger amint átlépte a börtön kapuját, máris fogadkozott, hogy ő lesz minden idők legkönyörtelenebb bűnözője, ha egyszer kikerül onnan. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy tripperben szenved, melynek kezelése a korabeli egészségügyi és börtönviszonyok mellett meglehetősen fájdalmas volt.
Dillinger halott 1934. július 22-e óta
A börtönben összebarátkozott más bűnözőkkel, akik megosztották vele a tapasztalataikat, és persze kiszabadulásuk utánra közös akciókat is terveztek. Dillinger nagy figyelmet szentelt a hírhedt bankrabló, a porosz származású Herman Lamm módszereinek, melyeket később saját bűnözői karrierjében is alkalmazott. Dillinger apja közben petíciót kezdeményezett fia szabadon bocsátása érdekében. Kilenc és fél év után Dillinger előtt megnyíltak a börtön kapui. Börtönviseltként esélye sem volt arra, hogy a világválság tetőpontján munkát találjon, ezért visszatért a bűnözéshez. Bandájához néhány egykori elítélt barátja is csatlakozott. Első bankrablása során tízezer dollárt zsákmányolt. Bűnözői pályafutása során huszonnégy bankot rabolt ki, és négy rendőrőrs ellen intézett támadást. Ennek ellenére csak egyetlen rendőr meggyilkolásával vádolták meg, ám ez ügyben nem ítélték el. A média eltúlzott beszámolókat jelentetett meg az akcióiról, és afféle modern Robin Hoodnak állította be. A szerencse hol a bűnöző, hol a rendőrök oldalára állt. Dillinger bukását végül árulás okozta. Egy román bevándorló, a bordélytulajdonos Ana Cumpănaș a kitoloncolás elkerülése érdekében elárulta a rendőröknek, hogy Dillinger és aktuális barátnője, Polly Hamilton kéjhölgy másnap a chicagói Biograph moziba mennek, ahol a Manhattan Melodrama (1934) című filmet nézik meg. A mozi előtt az FBI ügynökei várták őket. Tűzharc alakult ki, amelyben Dillinger négy lövést kapott: a fejét ért találat halálosnak bizonyult. Az áruló a kitűzött vérdíjnak csak a felét kapta meg, ötezer dollárt, és reményei ellenére visszatoloncolták Romániába, ahol 1947-ben halt meg.
Főzőcske, de okosan (Michel Piccoli)
Glauco mézet önt a szobalány hátára (Annie Girardot és Michel Piccoli)
Így készült a film
Marco Ferreri állítólag először női főszereplővel képzelte el a filmet, ezért felkérte Annie Girardot francia színésznőt, akivel A majomasszony (1964) című filmjében már dolgozott. Bár az sem volt egy könnyű szerep – már csak a különleges smink és jelmez miatt sem –, Girardot túl összetettnek találta az új film főszerepét, emiatt visszautasította. Ugyanakkor szívesen forgatott volna újra Ferrerivel, ezért elvállalta, hogy eljátssza a szobalány mellékszerepét. Ferreri ellátogatott Alain Cavalier Szívdobbanás (1968) című filmjének forgatására, ahol találkozott a férfi főszereplővel, Michel Piccolival is. Felolvasott neki néhány oldalt a Dillinger halott forgatókönyvéből. Piccolit annyira fellelkesítették a hallottak, hogy elvállalta a főszerepet. Munka közben a két művész összebarátkozott, és további közös filmeket készítettek együtt, melyek közül A nagy zabálás (1973) és Az utolsó asszony (1976) a MovieCops olvasói előtt sem ismeretlenek. Ferreri gyakorlatilag teljes szabadságot adott Piccolinak a figura megformálásához, mindössze technikai jellegű instrukciói voltak Glauco térbeli helyzetére vonatkozóan a különböző beállításokban. Piccoli szerint Ferreri tanította meg úgy játszani, hogy az ne színészi játékként hasson. A Dillinger halott a filmtörténet azon alkotásainak egyike, amelyben a főszereplő folyamatosan jelen van, ami nagy lehetőség egy színész számára, hogy összetett figurát építsen fel, ugyanakkor alkalom arra is, hogy túlzásokba essen, „túljátssza” a figurát. (Ebből a szempontból rokon alkotás az öt évvel későbbi Kínai negyed, amelyben a Jack Nicholson által kiválóan játszott nyomozó szintén minden jelenet résztvevője.) Piccoli szerepelt Agnès Varda Teremtmények (1966) című filmjében is, és úgy érezte, az abban megformált szerepe bizonyos értelemben rokonítható Glauco figurájával, mert mindketten a magány és a szélsőséges erőszak közötti állapotban tengődnek. Megszívlelendőnek tartotta Jean-Luc Godard instrukcióját is, aki közös filmjük, A megvetés (1963) forgatásakor azt mondta neki, játssza úgy a szerepét, mintha a híres western, a Rio Bravo (1959) főszereplője egy Alain Resnais-filmbe csöppent volna.
A nagy zabálás (Michel Piccoli)
Glauco játszadozik meztelenül szundikáló feleségével (Anita Pallenberg és Michel Piccoli)
A Dillinger halott olyan időszakban készült, amikor az olasz filmesek különösen fontosnak érezték, hogy aktuális problémákkal foglalkozzanak, anélkül hogy belebonyolódnának azok kifejtésébe. Noha Ferreri akkortájt kiesett a kritikusok kegyeiből, producerei mégis szabad kezet adtak neki, és lényegében azt forgatott, amit akart. Igaz, gyorsan dolgozott, kevés szereplővel és kevés helyszínen. A nyitójelenet helyszíne a Palazzo Eni. A nyolcvanméteres, huszonkét emeletes irodaház 1962-es átadásakor Róma legmagasabb épületének számított. (Jelenleg a harmadik legmagasabb a Torre Eurosky [155 méter] és a Torre Europarco [120 méter] után.) Glauco otthona a római Piazza in Piscinula 49. szám alatt található. A lakás valójában az olasz posztmodern művész, Mario Schifano otthona volt, látható is néhány festménye a falra akasztva. Schifano akkori barátnője, Anita Pallenberg modell, énekesnő és színésznő kapta Glauco feleségének szerepét. A hölgy neve nem sokat mond az átlag magyar nézőnek, pedig a hatvanas-hetvenes évek egyik kultikus figurája volt. Schifanóval való kapcsolata előtt, közben és után a Rolling Stones három tagjához fűzte hosszabb-rövidebb viszony: Brian Joneshoz, Mick Jaggerhez és Keith Richardshoz, utóbbinak három gyermeket is szült. A Dillinger halott konyhai jeleneteit a kiváló olasz színművész, Ugo Tognazzi formellói villájában forgatták. Tognazzi jó barátja volt Ferrerinek, több filmjében is játszott: ebben épp nem, de a szintén 1969-es Pasolini-filmben, a Disznóólban együtt szerepeltek. A befejező képsorokat Porto Venere természeti csodájánál, az Arpaia-barlangnál forgatták. A hely Grotta di Byron néven ismert, elsősorban azért, mert a neves angol költő, Lord Byron gyakran időzött itt, ihletet merítve a táj szépségéből, és úszkálva a tenger azúrkék színű vizében.
Három példa a filmben látható zoomolásra
Ferreri koncepciójának megvalósításában oroszlánrészt vállalt Mario Vulpiani operatőr, akinek öt közös munkája volt a direktorral: ez a legelső. A lakásban játszódó jelenetekben gyakori a „zoomolás”, ami az amatőr filmekre emlékeztet. Láthatunk is néhány amatőr filmet, amikor Glauco unalmában vetíteni kezdi régi filmtekercseit. Szemtanúi lehetünk annak is, amint a főszereplő egészen közel megy a vetítővászonhoz, megérinti a kivetített nőalakot, és szinte az az érzésünk, mintha szeretne fizikailag is a vetített film része lenni. Ez a képsor felidézi Roberto Rossellini Szeplőtlenség (1963) című szkeccsének záró képsorát, amikor a Joe nevű főhős valósággal rámászik a vászonra, miközben simogatja és csókolgatja álmai nőjének kivetített képét. (A Rossellini-szkeccs az Agymosás [RoGoPaG] című összeállítás része.) Rossellini hatását tükrözi Glauco megjátszott öngyilkosságának epizódja is: a Németország a nulladik évben (1948) című Rossellini-opusz gyermek főszereplője imitál öngyilkosságot a befejezésben; igaz, nem fegyverrel, hanem egy annak látszó tárggyal. (Néhány perccel később viszont valóban öngyilkos lesz, a mélybe veti magát.) Itt említsük meg azt is, hogy a Dillinger halott bizonyos motívumai más Ferreri-filmekben is megjelennek. Például Az utolsó asszonynak is van olyan jelenete, amelyben a Gérard Depardieu által alakított főhős egy alvó nő (Ornella Muti) fejéhez szorít egy (játék) revolvert. A Dillinger halottban Glauco pótcselekvései között a főzés is hangsúlyt kap: a főzés és az evés központi motívumai a már emlegetett A nagy zabálásnak. Ne hagyjuk említetlenül azt sem, hogy Glauco főzőcskéje közben elhangzik Patty Pravo Qui e là című 1967-es slágere, amelynek egyik sora így hangzik: „Io amo la libertà” (Szeretem a szabadságot). Ferreri alkotásainak visszatérő témája a nők dominanciája és a férfiak feleslegessé válása. Filmjeiben a férfiak gyakran meghalnak: több esetben önként vállalják a halált, vagy például Gérard megfosztja önmagát a férfiasság szimbólumától, a hímvesszőtől (Az utolsó asszony). Az elidegenedés kapcsán említhető az I Love You (1986) is, melynek Christopher Lambert által játszott jóképű főhőse elszigetelődik a környezetétől, és megszállottjává válik női fejet ábrázoló kulcstartójának, amely füttyszóra engedelmesen ismételgeti: I Love You. Ezt azonban minden férfi füttyszavára megteszi, ezért hősünk végül egy kalapáccsal szétveri a „ledér” tárgyat. Miután barátjával megnézi a tévében a Dillinger halott zárójelenetét, ő is a tengerpartra megy, a vízbe veti magát, de ő már nem éri el a Tahiti felé tartó álomhajót…
A kolléga eszmefuttatása az elidegenedésről (Michel Piccoli és Gigi Lavagetto)
A pöttyösre festett revolver éleslövészetre is alkalmassá válik (Michel Piccoli)
A Dillinger halott szerkezete három részből áll: prológus, eseménysor, epilógus. A prológus Glauco munkahelyén játszódik. Az egyébként sem sok szöveg nagyobb része ekkor hangzik el. Az egyik kolléga felolvassa az elidegenedéssel kapcsolatos meglátásait, ám valójában Herbert Marcuse Az egydimenziós ember és Umberto Eco Apocalypse postponed című műveiből idéz olykor szó szerint, máskor kivonatosan. Ezek a művek az elidegenedés lényegét foglalják össze, beleértve az ipari civilizáció hatásait is. „Az emberek önmagukra ismernek az árucikkeikben, a lelküket megtalálják az autójukban, a hifi-berendezésükben, az emeletes házukban, a konyhai felszerelésükben” – olvashatjuk Marcuse esszéjében, amely 1967-ben jelent meg Olaszországban, ahol nagy visszhangot váltott ki a kulturális életben, és élénk vitákat gerjesztett. A film gerincét a középső rész alkotja, amely látszólag jelentéktelen események sora, unaloműző pótcselekvések, melyekben egy-egy tárgy jut kiemelt szerephez. Az olasz neorealizmus legjelentősebb forgatókönyvírója, Cesare Zavattini egyik álma volt egy olyan film, amelyben a kamera 24 órán keresztül rögzíti valaki mindennapi tevékenységét. (A hatvanas években az amerikai Andy Warhol egyes filmjeiben figyelhetők meg hasonló törekvések.) Ferrerinél ezt az elképzelést idézi az a jelenet, amikor Glauco készülődését látjuk a főzéshez. Az elidőzés minden apró részletnél egyáltalán nem „nézőbarát” megoldás, mégis a valóság érzetét kelti: az ember elfeledkezik a kamera szerepéről és jelenlétéről, mintha láthatatlanul pillantana be a szomszédja életébe. Hasonló alkotói szándék figyelhető meg Chantal Akerman Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (1976) című feminista filmklasszikusában, amely mostanság jutott el Magyarországra. Ferrerinél azonban némi iróniát is érzünk az egészben, mintha nemcsak illusztrálná, hanem kicsit ki is figurázná Zavattini elképzelését, ahogyan az egész mű bizonyos értelemben Antonioni már emlegetett elidegenedés-filmjeinek sajátos paródiájaként is értelmezhető.
Glauco agyonlövi alvó feleségét (Michel Piccoli)
Hajózás naplementében Tahiti felé
Az epilógusban Glaucóval együtt kiszabadulunk a bezártságot jelképező lakásból, követjük őt a tengerpartra, ahol a vízbe veti magát, és felveszik a Tahitiba tartó álomhajóra. Filmesztéták sokat vitatkoztak azon, hogy az epilógus vajon valós eseménysort ábrázol, vagy Glauco vágyfantáziáját eleveníti meg. Jómagam mint mezei néző inkább az utóbbira hajlok. Ugyanis bármennyire szélsőséges a tényleges eseménysor a feleség meggyilkolásával, az idillinek mondható epilógus túl irracionális ahhoz, hogy valóságnak fogadjuk el. Ezt több apróság is alátámasztja, így például a színhasználat: az utolsó pillanatokban pirosra vált a kép, a Tahiti felé tartó hajót a lemenő napkorong – észrevehetően nem valóságos – képe kíséri. Joggal gondolhatunk arra is, hogy a tenger a végtelennek tűnő horizontjával mindig is a szabadság szimbóluma volt, ugyanakkor az érzelmek, a tudatalatti és a belső lélek metaforája is. A fantáziával is szoros szimbolikus kapcsolatban áll: ki ne hallotta volna a „tengernyi fantázia” vagy a „fantázia óceánja” kifejezést? Azt is megemlíthetjük, hogy Glauco neve emlékeztet a görög mitológia egyik tengeri istene, Glaukosz nevére, aki eredetileg halandó volt, és egy különös növény elfogyasztása után vágyat érzett arra, hogy a tengerbe vesse magát. De jogosan kereshetünk párhuzamot az igazi Dillingerrel is: ő szó szerinti értelemben tapasztalta meg a bezártság élményét (évekig börtönben volt), bűnözői pályafutása a szabadságot jelentette számára, amikor a maga ura lehetett (Glauco is bűnt követ el felesége megölésével), ám ez a szabadság valójában illúzió (mint a Tahitiba tartó hajó), amely egy mozi előtt halállal ér véget. A fantázia világában veszünk tehát búcsút Glaucótól, és igazából nincs jelentősége annak, hogy a valóságban vajon önmaga ellen fordította-e a revolvert (ahogy imitálta az egyik jelenetben), vagy bekerült az igazságszolgáltatás fogaskerekei közé. A Dillinger halott a nyolcvanas évekre kikopott a filmes köztudatból, a másfajta művészfilmes törekvések közepette hovatovább feledésbe merült. Az új évezredben fedezték fel újra, és napjainkban Ferreri és a hatvanas évek egyik legfontosabb filmjének tartják. Néhány éve Magyarországon is kiadták DVD-n.
Jancsó Miklós koprodukciós filmje, a Sirokkó (Madaras József, Marina Vlady, Ewa Swann és Bánffy György)
Tina Aumont a Partner című Bernardo Bertolucci-filmben
Ósima Nagisza: Egy Sindzsuku-beli tolvaj naplója
Az 1969-es cannes-i filmfesztivál
A 22. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1969. május 8. és 23. között rendezték meg. Sokan azt hitték, hogy a félbeszakadt 1968-as rendezvény miatt Cannes-nak befellegzett, ám nem így történt. Az előző évi tapasztalatokból persze okulni kellett, ezért a kínálat a Rendezők Kéthete elnevezésű programmal gyarapodott, amely szándéka szerint elsősorban a fiatal, megalkuvást nem ismerő, radikális rendezők számára akarta biztosítani a nemzetközi bemutatkozás lehetőségét. Az eklektikusra sikerült, 67 játékfilmet és 41 rövidfilmet tartalmazó szekció műsorát Jean-Luc Godard és François Truffaut felügyeletével állították össze. Itt vetítették például Jancsó Miklós Sirokkó című magyar–francia drámáját és Mészáros Márta második játékfilmjét, a Holdudvart, ahogyan Bernardo Bertolucci Partner, Glauber Rocha Szélvihar, Ósima Nagisza Egy Sindzsuku-beli tolvaj naplója és Robert Bresson Egy szelíd asszony című munkáit is. A Kritikusok Hete programjában olyan filmcsemegék szerepeltek, mint Alain Tanner korai remeklése, a Charles élve vagy holtan, Barbet Schroeder debütáló alkotása, a More, Peter Fleischmann felkavaró társadalmi drámája, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, vagy éppen Elek Judit első játékfilmje, a Sziget a szárazföldön. Utóbbi filmnek kedvező volt a szakmai visszhangja, és két, külföldre szakadt, nemzetközi hírű hazánkfia, Székely István és Radványi Géza is gratulált a tehetséges fiatal rendezőnőnek.
Bo Widerberg: Adalen 31
A fesztivál egyik művészi szenzációja Glauber Rocha A halál Antoniója című filmje volt
A Ha... című angol versenyfilm nemcsak a fiatalok lázadásának szélsőségig vitt történetével, hanem a férfi meztelenség nyílt ábrázolásával is meglepetést okozott
A versenyprogram zsűrielnöki tisztét az olasz Luchino Visconti töltötte be. Művészi tekintélye és köztudottan haladó gondolkodásmódja garantálta, hogy a fesztivál legjobb hagyományai és az új törekvések kellő egyensúlyba kerülnek. Ezt a játékfilmek versenye egyértelműen bizonyította, hiszen olyan művek versengtek az Arany Pálmáért, mint a svéd Bo Widerberg munkásmozgalmi drámája, az Adalen ’31, a francia Louis Malle megdöbbentő dokumentumfilmje, a Kalkutta, az amerikai Dennis Hopper azóta kultikussá vált műve, a Szelíd motorosok, a brit Lindsay Anderson utópiája a lázadó diákokról, a Ha…, a szintén brit Karel Reisz míves életrajzi filmje, az Isadora, a francia Éric Rohmer egyik legtöbbet emlegetett munkája, az Éjszakám Maudnál, a nyugatnémet Volker Schlöndorff múltban játszódó drámája, a Kohlhaas Mihály, a lengyel Andrzej Wajda rendhagyó filmje, a Légyfogó, az amerikai Sidney Lumet szerelmi története, A találka, és a görög származású francia Costa-Gavras legendás politikai drámája, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája. A brazil Glauber Rocha és a magyar Jancsó Miklós a játékfilmek versenyében is indult egy-egy filmjével. Rocha munkája, A halál Antoniója revelációszámba ment, a legnagyobb elismerés hangján írtak róla. Jancsó versenyfilmje, a Fényes szelek viszont élénk vitákat váltott ki. Egyesek a mezőny legkiemelkedőbb darabjának tartották, míg mások irritáló mozgóképnek minősítették, feltehetően azért, mert témája jobban kötődött Magyarországhoz, mint a korábbi évek Cannes-ban bemutatott Jancsó-filmjei. Levetítették Sára Sándor Feldobott kő című alkotását is, amely már az előző év versenyprogramjában is szerepelt, ám a fesztivál félbeszakadása miatt akkor nem került a közönség elé.
A népszerű orosz filmsztár, Oleg Vidov mint Mitya az Andrej Rubljov próbafelvételén. A szerepet végül nem ő kapta, ráadásul az orosz hatóságok meggátolták, hogy elvállalja az Isadora című angol film egyik fontos szerepét
A legjobb női alakítás nyertese, Vanessa Redgrave az Isadora című filmben
A legjobb férfi alakítás díjazottja, Jean-Louis Trintignant a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című filmben
A Jancsó- és a Sára-film, valamint a Holdudvar főszerepét Balázsovits Lajos játszotta, aki felkeltette a zsűrielnök figyelmét is. Visconti szeretett volna dolgozni a tehetséges magyar színésszel, azonban nem igaz az a pletyka, hogy Tadzio szerepét szánta neki a Halál Velencében (1971) című filmjében. Az tény, hogy a megfelelő színész megtalálása érdekében Budapestre is eljött, de Balázsovits akkor nem volt a jelöltjei között. Egy másik Mann-adaptáció, A varázshegy, illetve régi vágya, Az eltűnt idő nyomában című Proust-regény filmváltozata kapcsán szánt szerepet Balázsovitsnak, ám egyik tervét sem tudta megvalósítani. Bármilyen izgalmas volt is a játékfilmes mezőny, a kritikusok nem győztek sopánkodni, hogy az olyan sokat ígérő nevek, mint például Lumet, Schlöndorff, Wajda, az eddig nem említett japán Kobajasi Maszaki és Reisz művei alatta maradtak a várakozásoknak. A díjak mindenesetre jó helyre kerültek. Az Arany Pálmát a Ha… kapta, a zsűri külön nagydíját pedig az Adalen ’31. A legjobb férfi alakítás díját Jean-Louis Trintignant (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája), a legjobb női alakításét pedig Vanessa Redgrave (Isadora) vehette át. A FIPRESCI díjában részesült Andrej Tarkovszkij versenyen kívül vetített, évekig dobozban tartott filmje, az Andrej Rubljov. Említsük meg, hogy a versenyen kívüli mezőnyben mutatták be az NDK-ban élő Veiczi János Megfagyott villámok című drámáját, míg a versenyfilmek mezőnyében a Kanadába emigrált Kaczender György (George Kaczender, az Érett nők dicsérete későbbi alkotója) Don't Let the Angels Fall című munkája kapott helyet. A Dillinger halott szakmai fogadtatása általában kedvező volt, bár egyesek nihilistának, mások erőszakosnak, többen pedig egyszerűen unalmasnak nevezték. Díjban nem részesült, noha bizonyos vélemények szerint Trintignant helyett inkább Piccoli játékát kellett volna elismernie a zsűrinek.
A bezártság egyik szimbóluma, az üvegben körbeúszkáló aranyhalak (Anita Pallenberg)
Így látták ők
„A film… az esetleges létezésmód, a véletleneknek való teljes kiszolgáltatottság félelmetes pontosságú kórisméje. A céljavesztett »homo ludens« menthetetlen sodródása az erőszak, az irracionalizmus felé. Véletlenek és apró fizikai cselekvések láncolatában fokozódik elviselhetetlenné a feszültség, pedig semmi látványos filmi fogás, s a kamera egy pillanatra sem ereszti el az unatkozó és pepecselő hőst, akinek figyelme a konyhai kuktálkodás és egy véletlenül talált ócska pisztoly között oszlik meg. Hasonló tökéletes fokozásra csak a zenében, Alban Berg Wozzeckjének nagy zenekari Crescendojában találok párhuzamot. Ferrerinek éppúgy sikerült a monodrámába zárnia napjaink Nyugat-Európáját, szorongásos atmoszféráját, mint Bergnek a fasizmus előtti évek félelmeit és indulatait. A Dillinger halott összefoglaló és kormeghatározó mű – talán a nyitánya lesz egy puritán, a tiszta lényegre szorítkozó filmnyelvnek, mely a legapróbb gesztusokban, magyarázkodások és kiszólások nélkül tud történelmi összefüggésekre villantani. Ferreri oly tökéletesen tudja e nyelvet, hogy a szöveg mankójára se szorul rá. Filmjében húsz mondat, ha elhangzik – ezek is közönyös, látszólag jelentéktelen megjegyzések.”
(B. Nagy László: „Dillinger halott, Rómeó él”. In: Élet és Irodalom 1969/24, 6. o.)
A Tahitiba tartó hajó fiatal és gyönyörű tulajdonosnője (Carole André)
„Végtére, akár akar valamit mondani filmjével a rendező, akár nem akar, szükségképp mond valamit – de mit? Csupa talán-ra kényszerülünk: talán azt, hogy a jólét és a siker elveszi az élet értelmét (nagyon szomorú volna, ha csakugyan így lenne), talán azt, hogy akinek mindene megvan, az felelőtlenné válik, talán azt, hogy az élet olyan játszadozás, amelyben minden meg van engedve, talán azt, hogy semmi sem érdekes, semmi sem érdemes... Vonakodva írom le ezeket a következtetéseket, egyáltalán nem meggyőződve arról, hogy a rendező egyetértene velük. De magára vessen: miért tartja titokban az intencióját? Felteszem, hogy pusztán moderneskedésből. Ez most amolyan »sikk«. Lehet maradiság a részemről, de jobb szeretem az olyan műveket, amelyek elárulják, miről szólnak. És ha mégannyira divatos is a semmi, jobb szeretném a semminél a valamit. Pontosan szólva: nem imponál, ha valaki bármily ragyogóan tudja ábrázolni a semmit. Arra gyanakszom, azért teszi, mert nem képes a valami ábrázolására. Például azért nincs benne dráma, mert nem tud drámát írni. Mit tesz hát? Szívdöglesztő színészekkel érdekes jeleneteket adat elő, és így szól: Háhá! itt a dráma, csak ti nem veszitek észre! Elrejtve a mélyben a nagy értelem! Ügyes dolog ez, jó trükk. A szerző föladja a leckét, s a háttérben kuncogva lesi, hogyan magyarázzák meg a kritikusok, hogy ő mégiscsak zseniális. Nem jutott semmi az eszébe? Dehogynem: ez a trükk jutott eszébe, a többi a kritikusok dolga. Bizton számíthat arra, hogy óriási dolgokat fognak találni ott, ahová Ő semmit sem tett.”
(Benedek István: „Pöttyös revolver”. In: Filmkultúra 1969/6, 40–48. o.)
Glauco először önmaga ellen fordítja a pöttyös revolvert (Michel Piccoli)
„Marco Ferreri filmje az elidegenedés folyamatát mutatja be, ugyancsak elidegenedve, távolság, sőt csillag-távolság tartással, miközben az értők figyelmét az antidramatikus elemekre rögzíti, a közönség kíváncsiságát meg egyenesen bosszúságra váltja át. Külön gyönyörűség látni, ahogy a rendező a tárgyakkal bánik. Ahogy egy festékestégelyt, vásári játékhüllőt, vagy dum-dumtöltényt kézbe vesz. Ez az emberrel szemben bizalmatlan film a legbizalmasabb kapcsolatot teremti meg a tárgyakkal. Ferreri láthatóan élvezi őket. A színüket, formájukat, elvont jelentésüket. Persze, ez a tárgyi élvezkedés előbb-utóbb felingerli a mozinézőt. De hát Glauco, aki a rendező helyett »kézimunkázik«, nem csak a világtól való elidegenedést mutatja be, ami nagyon szórakoztató formában is megtörténhet. Hanem a szórakozni vágyó mozinézőtől is, ami már kockázattal jár. Hadd engedjünk meg magunknak egy paradoxont: a Dillinger halott mintha a közönség mesterien előkészített viszolygásával is felhívná a figyelmet az elidegenedés immár tömegméretű veszélyeire.”
(Galsai Pongrác: „Dillinger halott”. In: Filmvilág 1969/24, 23–24. o.)
Dillinger halott (Dillinger è morto / Dillinger est mort, 1969) – olasz–francia filmdráma. Saját történetéből a forgatókönyvet írta: Marco Ferreri és Sergio Bazzini. Operatőr: Mario Vulpiani. Zene: Teo Usuelli. Díszlet: Nicola Tamburro. Vágó: Mirella Mercio. Rendező: Marco Ferreri. Főszereplők: Michel Piccoli (Glauco), Anita Pallenberg (Ginette), Gigi Lavagetto (Marinaio), Mario Jannilli (a kapitány), Annie Girardot (Sabine), Carole André (a hajó tulajdonosa). Magyarországi bemutató: 1969. december 11.
RÁADÁSGALÉRIA: A FELESÉG, A SZERETŐ ÉS AZ ÁLOMNŐ
A hatvanas évek ellenkultúrájának egyik sztárja, a feleséget alakító Anita Pallenberg merész fotóinak egyikén
Anita Pallenberg (balra) és Michele Breton (jobbra) Az előadás (1970) című Nicolas Roeg-filmben
Annie Girardot (balra) és Brigitte Bardot (jobbra) a Les novices (1970) című vígjátékban
Annie Girardot a Sokkos kezelés (1973) híres nudista jelenetében (mögötte takarásban: Alain Delon)
Az álomhajó tulajdonosnőjét alakító Carole Andrét pályája elején olyan jeles rendezők is meghívták egy-egy kisebb szerepre, mint Federico Fellini és Luchino Visconti. Végül mégis a közönségfilmek mellett kötött ki, így például kétszer is játszotta Kabir Bedi szerelmét: előbb A maláji tigris (1976), majd A fekete kalóz (1976) című produkcióban
Carole André egyes képein úgy néz ki, mintha Ornella Muti testvére lenne. Kettőjük közül végül a két évvel fiatalabb Muti futott be látványosabb karriert, pedig tulajdonképpen se nem szebb, se nem jobb színésznő, mint André
A TILTOTT POSZTOK
Kísértetjárás, szerelem és pénzhamisítás: Kísértet Lublón (18+)
Kamaszkor, szerelem, szexualitás – híres és hírhedt filmek tizenéves szereplőkkel (18+)
Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)
Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)
Belmondo és az „erkölcstelen” nőkre vadászó, üvegszemű kéjgyilkos: Félelem a város felett (18+)
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
KURIÓZUMOK
Egy szökött bűnöző, két meztelen fiatalember és topless csajok a finn tóvidéken: Ádám évakosztümben (18+)
Orosz kémek a francia felső vezetésben: Topáz (18+)
Pornósztár a fülöp-szigeteki zombik ellen: Zombi 4 (18+)
Idilli barátság, féktelen orgia, brutális erőszak: Árnyak Dubrovnik felett (18+)
Vidám, jóindulatú, baloldali – és egyáltalán nem szégyenlős: Szégyenlős Charlie (18+)
Rimbaud és Verlaine tabudöntögető szerelme: Egy évad a pokolban / Teljes napfogyatkozás (18+)
A BŰN TÖRTÉNETEI
A magányos merénylőktől a brutális sorozatgyilkosokig: Amerikai gyilkosságok (18+)
Kegyetlen gyilkosság a müncheni peep-show-ban: Jelenetek a bábuk életéből (18+)
Kéjgyilkosságok egy londoni bérházban: Rillington Place 10. (18+)
Három sorozatgyilkos ámokfutása a harmincas évek Franciaországában: Pokoli trió (18+)
Ki fojtotta meg az ellenszenves szép színésznőt a festői szépségű tengerparton?: Nyaraló gyilkosok (18+)
Charles Bronson, a magányos igazságosztó: Bosszúvágy (18+)
Kalapács, olló, kés – az asszony- és gyerekgyilkos német rém: A düsseldorfi vámpír (18+)
Amikor elvágták Tordai Teri nyakát: Jó estét nyár, jó estét szerelem (18+)
